Petyr Baelish

Atyám: Szegény kisnemes volt, annyira kicsi, hogy még nevet sem szerzett magának, senki sem tudta, hogy ki az a Lord Baelish, amikor őt emlegették. Nyolc éves koromban láttam utoljára érdemi szinten, utána alig néhány alkalommal volt hozzá szerencsém a halála előtt.

Anyám: Első néhány évemet az ő társaságában töltöttem el. Néztem, ahogy varr és hallgattam a meséit, az ostoba történeteket, amikkel a kisgyermekeket ijesztgetik a falvakban. Kölyök voltam még, amikor meghalt, ott álltam végig az ágya mellett.

Megboldogult feleségem: Holtakról jót vagy semmit, nem igaz?
Lysa Arryn, leánykori nevén Tully. Egy fedél alatt nőttem fel vele, a nővérével és az öccsével. Irántam táplált gyengéd érzelmei nyílt titkok voltak, számomra mindenképpen, az élet azonban elsodorta őt tőlem, egyenesen Jon Arryn karjaiba. Néhány évvel első férje halála után vettem el feleségül az akkor már rendkívül zaklatott lelkiállapotban lévő Lysát - sosem volt egy érzelmileg stabil hölgy. Sajnos ez a házasság sem tartott elég sokáig, így Lysa öröme sem tartott sokáig. Ámbár úgy hiszem, sosem volt igazán boldog. Ha így lett volna, nem veti ki magát a Holdkapun. Életem végéig gyászolni fogom.

Jegyesem: Margaery Tyrell, aki túlélt három királyt és három házasságot, amiből egyik sem lett volna túlságosan kedvező számára. Az egyik a férfiakat szerette, a másik maga volt a megtestesült gonoszság, a harmadik pedig olyan érzékeny volt, hogy indokolatlan bánatában kivetette magát az ablakon. Egyikükkel sem lett volna sikeres házassága és uralma. Nem állítom, hogy mellettem minden könnyebb lesz neki - vagy éppen nekem -, de mindenképpen sokra viheti még. Nagyon hamar felkeltette az érdeklődésemet a fiatal lady és azt hiszem, remek partnerre fogok akadni benne. Ketten talán még többre visszük mint azt gondolnánk.

Nevelt fiam: Robin Arryn tizenhat éves ifjú nagyúr, Sasfészek ura, Kelet Őrzője, a Völgy Ura és Védelmezője. Ezeknek a posztoknak a betöltésére természetesen semmilyen adottsága nincsen meg. Ha én nem lennék ott mellette mint bölcs nevelőapja, keletnek már régen vége lenne, hiába van olyan erős kastélyuk mint amilyen Sasfészek. Robin értéktelen és felesleges, de ilyet persze nem mondhatok Arryn Völgyének leendő uráról, ugyebár.

A „Sötét Hármas” elnevezésű konstruktum a szubklinikus narcizmus, a machiavellizmus és a szubklinikus pszichopátia összefoglaló elnevezése. A három személyiségtípus nem azonosítható egymással, ám több szempontból jelentős átfedéseket mutat. Képviselőik között túlsúlyban vannak a férf ak. Legfőbb közös jellemzőik közé tartozik az interperszonális kapcsolatokban megnyilvánuló emocionális hidegség és felszínesség, a morális érzelmek, mindenekelőtt az empátia hiánya, az önérdek-központúság, valamint a mások kihasználására, félrevezetésére, manipulációjára épülő viselkedési stratégiák követése. Az evolúciós értelmezési keretben nem patologikus jelenségként, hanem egy alternatív, elsősorban férf ak számára adaptív viselkedési stratégia megtestesítőiként szerepelnek. Ennek lényege a rövid távú, elköteleződéstől mentes, minimális befektetés árán nagy haszonnal kecsegtető kapcsolatok létesítése.
A Sötét Hármas fogalma három, egymással szoros kapcsolatban álló személyiségtípust foglal magában: a (szubklinikus) narcizmust, a machiavellizmust és a (szubklinikus) pszichopátiát. E konstruktum összetevőinek elemzése szempontjából sajátságosnak mondható. Tagjai közül kettő, a narcizmus és a pszichopátia klinikai megjelenési formájukban egyértelmű pszichopatológiai vonatkozásokkal rendelkeznek; ugyanakkor szubklinikus megjelenésükben teret adnak az alternatív viselkedési stratégiákként való megközelítésre. A machiavellizmusnak ugyanakkor nincsen a klinikumban megjelenő változata, párhuzamba állítható diagnosztikai kategóriája, és nem is jellemző, hogy a vonatkozó irodalmakban valaha is úgy tárgyalták volna, mint patológiás jelenséget.
Miközben a narcizmus, a machiavellizmus és a pszichopátia egymástól független, saját jogán történő kutatása igen hosszú és tekintélyes múltra tekinthet vissza, közös konstruktumba való integrációjuk viszonylag új keletű: mind e lehetőség felvetése, mind maga az összefoglaló elnevezés Paulhus és Williams 2002-ben publikált, „The Dark Triad of Personality: Narcissism, Machiavellianism and Psychopathy” című tanulmányához fűződik. Viszonylagos fiatalságához képest azonban a témakör máris jelentős irodalommal rendelkezik, és a vonatkozó elméleti és empirikus jellegű kutatások köre jóformán napról napra bővül.
Felvetődhet a kérdés, hogy ha a Sötét Hármas három tagja önmagában is külön kutatási területet képező, önálló jelenség, miért merült föl annak igénye, hogy közös keretben tárgyaljuk őket. Nos, az már 2002 előtt is nyilvánvaló volt, hogy több tekintetben is szoros párhuzamok fedezhetők fel a három személyiségtípus között. Empirikus eredmények támasztották alá jelentős átfedések meglétét a narcizmus és a machiavellizmus között, valamint a narcizmus és a pszichopátia között. A pszichopátia és a machiavellizmus között fennálló szembeötlő hasonlóság pedig több szerzőt is arra indított, hogy a machiavellizmust mint a pszichopátia „hétköznapi”, normál populációban megjelenő formáját, avagy mint a „sikeres”, a társadalmi elvárásokhoz jól alkalmazkodó pszichopatát definiálják. Ennek fényében kézenfekvő volt a három személyiségtípus közös jellemzőik talaján történő, együttes elemzése; mindenekelőtt azonban az a kérdés várt tisztázásra, vajon valóban egyenlőségjelet lehet-e tenni a Hármas tagjai közé, ahogyan azt néhány szerző felvetette.




A nárcisztikus személyiségzavar létező rendellenesség, amely a beteg önmaga iránt érzett erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetéből táplálkozik.
Annak érdekében, hogy a betegek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat. A nárcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok.
Másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak. Ez mind a védekező mechanizmusuk része. Magukat különlegesnek tekintik, és úgy érzik csak más hasonlóan tehetséges emberek képesek megérteni őket, vagy kapcsolatot kialakítani velük. Folyamatosan úgy érzik, hogy nem kapják meg az őket megillető figyelmet és tiszteletet, mindezt pedig azzal magyarázzák, hogy a többiek túl buták és tudatlanok ahhoz, hogy őket elismerjék.
Sokszor irigyek másokra, akikről azt hiszik, többet kaptak az élettől, noha szerintük ők sokkal inkább megérdemelnék. Gyakran fantáziálnak sikerről, hírnévről, ismertségről, mivel szükségük van arra, hogy így töltsék ki a lelkükben keletkezett érzelmi űrt, vagy tereljék el az elégedetlenségérzetükről a gondolataikat. A nárcisztikus emberek szokatlanul önzőek. Bármi, ami érdekes számukra, elsősorban róluk szól. Egyszerűen nincs elég energiájuk ahhoz, hogy mások igényeit vagy érzéseit figyelembe vegyék, mivel az ő igényeik sincsenek kielégítve. Nem meglepő ezek után, hogy túlságosan is el vannak foglalva azzal, hogy megszerezzék saját lelki szükségleteiket, s nem a másokéra figyelnek. Gondoljuk csak végig: képtelenek bármit is adni, amit ők maguk sosem kaptak meg.
A másik ember csak addig fontos a számukra, amíg az pozitív hatással van rájuk. Ez lehet akár úgy, hogy valamilyen pozíciót köszönhetnek neki, vagy csak egyszerűen csodálja a nárcisztikus beteget. A lényeg, hogy ismételten csak róluk szóljon a történet.

A nárcizmus hét főbűne Hotchkiss szerint:

- Szégyentelenség: A szégyen az, ami a kóros nárcizmus mögött rejlik. Ezt az érzést nem képesek egészséges módon feldolgozni.
- Mágikus gondolkodás: A nárcisztikusok tökéletesnek látják magukat, ehhez torzításra és illúzióra van szükség: ez a mágikus gondolkodás. Alkalmazzák a projekciót is, hogy a szégyent másokra vetítsék.
- Arrogancia: Úgy tudják visszanyerni önbecsülésüket, ha másokat leértékelnek.
- Irigység: Úgy biztosítják felsőbbrendűségi érzésüket másokkal szemben, hogy azok képességeit lekicsinylik.
- Jogosultság: Úgy érzik, hogy különleges bánásmódra jogosultak, előzékenységet érdemelnek, aminek oka, hogy magukat rendkívülinek látják. Ha valaki ezt kétségbe vonja, az illető a nárcisztikus egyén szemében kellemetlen, alkalmatlan embernek tűnik fel. Az akaratukkal szembeszegülés dühkitöréshez vezethet.
- Kizsákmányolás: Másokat többféleképp kizsákmányolnak, anélkül, hogy az érzéseiket, érdeklődésüket tiszteletben tartanák. A másik embert gyakran alárendelt pozícióban tartják, amiből a menekülés nehéz, vagy épp lehetetlen.
- Elvétett határok: Nem észlelik határaikat, azt, hogy a többi ember különálló, és nem saját maguk kiterjesztései. A többi ember azért létezik a nárcisztikusok szerint, hogy az ő igényeiket kiszolgálja. Akik ezt megteszik, azokat saját maga részének tekinti, ezeknek az embereknek eleget kell tenniük elvárásainak. A nárcisztikus emberekelméjében nincs határ önmaguk és a többi ember között.




A machiavellizmus nevét egy reneszánsz kori politikusról és filozófusról, Niccoló Machiavelliről kapta, aki A fejedelem című politikai tanulmányában ezt az eszmét és jellemvonást tökéletesen leírja.
A machiavelliánus emberek a „cél szentesíti a eszközt” elv szerint élik az életüket és így haladnak előre az életben. A cél a legtöbb – ha nem minden – esetben elsősorban az ő javukat szolgálja, az eszköz pedig a körülöttük lévő emberek, akiket gond nélkül kihasználnak és akiken szó nélkül átgázolnak. Az ő szemükben minden emberi erény feláldozható, ha az árulás, félrevezetés és kényszer alkalmazása jóval célravezetőbb. Cinikus világnézet jellemzi őket: az emberek alapvetően rosszak – ha nem használjuk ki őket, majd ők fognak kihasználni bennünket. Természetükből fakadóan a manipulálás mesterei, számítóak és megtévesztőek, lényegében amorálisak, akik másokra csak átkelőként tekintenek, ami a kitűzött céljuk felé vezeti őket.
A közhiedelem szerint a machiavellisták kifejezetten okos emberek, akik hűvös, sőt rideg racionalitásukkal túljárnak mindenki eszén, remekül kiismerik magukat a személyközi viszonyokban, és bárkit képesek félrevezetni. Kifejezetten jó elmeolvasók, akik átlag fölötti képességgel rendelkeznek arra, hogy belelássanak mások gondolataiba, átvegyék a nézőpontjaikat, kitalálják legféltettebb szándékaikat és célkitűzéseiket. Ez akár még hihető is lehet.

Machiavelli állításai:
- Bölcs dolog fontos embereknek hízelegni.
- Az emberek kezelésének legjobb módja, ha olyat mondunk nekik, amit szívesen hallanak.
- A legtöbb ember könnyebben elfeledi szülei halálát mint valamely tulajdonának elvesztését.
- Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában.
- A cselekvés minden útja kockázatos, az elővigyázatosság tehát nem a veszély kerülésében rejlik (ami lehetetlen), hanem a kockázat kiszámításában és a határozott cselekvésben.
- Úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét.
- A paradicsomba csak a poklon keresztül vezet az igazi út.

Tények a machiavelliánus emberekről:
- Olyan helyzetekben és munkakörökben, ahol a szabályok és a határok képlékenyebbek, kirívóan teljesítenek.
- Az érzelmi intelligenciájuk alacsony és cinikusak, ezáltal könnyebben kezelik saját vágyaikat, óvatos és türelmes opportunisták.
- Taktikájukra jellemző a sárm, barátságosság, önfeltárás, bűntudatkeltés és a kényszer is.
- Könnyedén meglapulnak és a háttérben maradnak, ezáltal kevésbé feltűnőek és könnyebben tudnak hárítani lebukás esetén.
- Versenyhelyzetekben kedvelt személyiségtípus, barátokként, kollégákként és társakként már nem annyira.




A társadalomra, környezetre a pszichopátiás beteg jelenti a legnagyobb veszélyt, és a szakembert ennek a kórképnek a gyógyítása kecsegteti a legkisebb reménnyel. A veszélyt az is növeli, hogy a pszichopátiás ember nem mindig elvetemült külsejű, riasztó szörnyeteg. Gyakran igen jó intellektusú, simulékony modorú ember, aki kedvességével még a szakembert is megtéveszti. A pszichopata embert leginkább a fejletlen erkölcsi ítélőképesség, a többi ember érzelmeinek figyelmen kívül hagyása, a megbánás és bűntudat hiánya jellemzi. Viselkedésszintjén a pszichopátiás személyiségvonások általában bűnözéssel, hazudozással, sekélyes érzelmi élettel párosulnak, ami gyakran a partner(ek) kihasználásával vagy promiszkuitással (=gyakori partnercsere), házasságszédelgéssel is párosul, azaz állandó hódítási, uralkodási igénnyel. A betegség okait a szakma még kutatja vélhetőleg genetikai okai vannak. Emellett agyi működészavarokat, így a frontális (homloklebeny) és parietális (elülső és oldalsó) agylebenyek működési zavarát is elképzelhetőnek tartják a pszichiáterek és farmakopszichológusok.
Az antiszociális viselkedés, illetve a fentiekben leírt tünetek gyakran már gyerekkorban megjelennek, és ezekkel érdemes szakemberhez fordulni, mivel felnőttkorra a patológiás viselkedés olyan mértékben rögzül, hogy túl sok eredmény már nem várható a beteg kezelésétől. A pszichopata személyiség klasszikus leírása megtalálható Hervey CleckleyThe Mask of Sanity („Az egészség álarca”) című könyvében. „A pszichopata tökéletesen szalonképes, pontosan tudja, mennyi szenvedést tud cselekedeteivel okozni környezetének, csak éppen nem törődik vele

A pszichopátia kutatásának kezdeteként Cleckley 1941-ben megjelent, The Mask of Sanity című munkáját tekinthetjük, melyben klienseiről írt esettanulmányok alapján gyűjtötte össze a pszichopata személyeknél megfigyelhető jellemzőket. Cleckley az alábbi 16 kritérium alapján definiálta a pszichopata személyiséget:
1. Felületes báj és jó intellektus
2. Téveszmék, vagy más irracionális gondolkodásra utaló jelek hiánya
3. Idegesség, neurotikus tünetek hiánya
4. Megbízhatatlanság
5. Szavahihetőség, őszinteség hiánya
6. Bűntudat, szégyen érzésére való képtelenség
7. Nem megfelelően motivált antiszociális viselkedés
8. Rossz ítélőképesség, a hibákból való tanulásra való képtelenség
9. Patológiás énközpontúság, szeretetérzésre való képtelenség
10. Az érzelmi válaszok általános szegényessége
11. A belátás specifikus hiánya
12. Az interperszonális kapcsolatok irányába mutatott érzékenység hiánya
13. Szokatlan, visszataszító viselkedés alkohol hatása alatt, néha anélkül is
14. Öngyilkossággal való fenyegetőzés, melyet ritkán valósít meg
15. Személytelen, közönséges, integrálatlan nemi élet
16. Bármilyen életterv követésére való képtelenség

Cleckley kritériumai alapján több vizsgálatot is folytattak, az eredmények nehezen összehasonlíthatóak feltételezhetően a listában található néhány általános állítás következtében. Ezért Hare 1980-ban kidolgozta a Psychopathy Checklistet (PCL), mely börtönökben lévő pszichopaták vizsgálata alapján 22 kritériumot tartalmazott. A skála pszichometriai mutatói megfelelőnek bizonyultak, ám később Hare továbbfejlesztette a PCL-t, így jött létre a Psychopathy Checklist-Revised (PCL-R), melynek pszichometriai mutatói a korábbi változatnál jobbnak bizonyultak. A PCL-R 20 kritérium mentén írja le a pszichopata személyiség jellemzőit, az egyes kritériumokat külső megfigyelők háromfokú skála (0 – egyáltalán nem jellemző, 1 – valamennyire jellemző, de nem domináns, 2 – nagymértékben jellemző) segítségével értékelik. A PCL-R félig strukturált interjúként használatos, melyet videóra rögzítenek és két független kódolóval értékeltetnek ki. A 20 kritérium a következő:
1. Felszínes báj, sima modor
2. Túlzott önértékelés
3. Stimuláció iránti fokozott igény, unalomra való hajlam
4. Patologikus hazudozás
5. Átverés, manipulativitás
6. Megbánás és bűntudat hiánya
7. Sekélyes érzelmi élet
8. Ridegség, az empátia hiánya
9. Parazita életstílus
10. Rossz viselkedéses kontroll
11. Kicsapongó szexuális viselkedés
12. Korai viselkedési problémák
13. Reális, hosszú távú célok hiánya
14. Impulzivitás
15. Felelőtlenség
16. A saját tettek iránti felelősségvállalásra való képtelenség
17. Több rövid távú kapcsolat
18. Fiatalkori bűnelkövetés
19. Feltételes szabadlábra helyezés megsértése
20. Többféle bűncselekmény elkövetése

Senkinek született. Egy kenyérméretű, vörös képű, visító senkinek, akit az élet arra szánt, hogy belepusztuljon egy gyermekbetegségbe, vagy ha ezt túléli, kint kapáljon a kicsiny kertben. Semmire nem volt hivatott, nem volt ő senki.
Az apja nem volt nemes, semmije nem volt egy kis várnak gúnyolt viskón a köves parton és egy nevenincs feleségen kívül, akit egy szomszédos faluból vitt haza. A fiára nem örököseként tekintett, csak egy éhes szájként, akit etetni kell, aki nyűg a nyakán, akit csak a természett hozott a házhoz. Nem érdekelte sem ő, sem pedig a felesége - a hirtelenjében fellángoló szerelem, ami miatt feleségül vette, olyan hamar múlt el, ahogy jött. Semmi meglepő, egy porszem élete a sivatagban.
Petyr Baelisht egy újabb porszemnek szánták. Egy újabb senkinek, aki csak azért él, hogy másokat etessen meg két keze nehéz munkájával. Ezt már kisgyermekként felfogta, nagyon okos fiú volt, hamarabb megtanult beszélni és járni mint bármelyik másik kölyök a környéken. A társaságukat éppen ezért sosem kereste. Amelyik nem félt tőle, az gyűlölte - egyik gyerek sem szereti, ha valaki jobb nála. Otthon volt az anyja közelében és nem csinált semmit.
Tökéletes csendben figyelte édesanyját, aki a kandalló melletti székben varrt és hímezgetett. Az összes öltözéket ő készítette, amit az apró vár lakói hordtak, olykor még azt a néhány szobalányt és a kedves konyhásfiút is meglepte egy-egy új ruhával. Mindenki szerette őt, egy békés, végtelenül kedves és nagyszívű asszony volt, még végtelen egyszerűsége mellett is. Petyr nem értette. idegen volt tőle ez az életforma, még ha hölgy lett volna sem tudta volna elképzelni így az életét. De úgy sem, ahogyan az apja élte a sajátját.
Lord Baelish nem sokat volt otthon. Ideje legnagyobb részét kint töltötte maroknyi földje még kisebb termőképes részein. Csak a háztartásban akadt néhány ember, aki segítette őt és a családját, kint a földeken egyedül dolgozott. Nem zavarta. Addig sem kellett a családjával törődnie. A feleségét már nem szerette, de olykor egy-egy jobb estéjén szívesen az ágyába vitte, de többet nem foglalkozott vele. A fiára nem is tudott ránézni gyakran. Más volt mint a többi gyerek, akiket valaha ismert, mindenkinél másabb volt. És erre nem volt büszke, sőt. A föld menedékként szolgált neki, hogy elmeneküljön a kötelezettségei elől.
Petyrt nem érdekelte. Ő ott ült az anyja közelében és csak nézte, szürkészöld szemei mintha a lelkébe láttak volna. Mindenkiébe beleláttak.
Aztán az asszony meghalt. Második gyermekét szülte, hat évvel az első után. A csecsemő holtan született, az anya elvérzett, két halál csapta a családot egy napon belül. Petyr nem érzett szomorúságot. Ami azt illeti, semmit nem érzett. Ott ült bent a szobában egész nap, amíg az anyja próbált megszülni, a saját kérésére. Kifejezéstelen arccal, rideg tekintettel nézte anyja fájdalomtól eltorzult arcát, majd a könnyeit is, amikor zokogás rázta még vérző testét, a hír hallatán, hogy a gyermeke halott. A bába ki akarta küldeni Petyrt, amikor látta, hogy itt már semmi sem menthető. De a fiú nem mozdult, csak ült ott, szinte pislogás nélkül figyelte, ahogy anyját lassan elhagyja az élet. Lenyűgözte. És valami furcsa módon hatalmasnak érezte magát. Mert ő még mindig élt.

Háború tört ki. Petyrt nem érdekelte a dolog és nem is érintette. Atyja bevonult, Hoster Tully seregeiben szolgált zsoldos katonaként, a fiúnak pedig nem kellett sokat gondolkodnia rajta, hogy rájöjjön, ismét csak menekül otthonról. Az anyja halála óta még az addigiaknál is kevesebb időt töltött otthon. Talán gyászolt. A fiú nem tudta, az milyen, ő úgy vette tudomásul anyja halálát, mintha egy lehulló, őszi falevelet söpört volna a szirtről a tenger vizébe.
Nem tudta, mennyi ideig volt távol az apja, nem számolta a napokat. Szabadon maradt ideje nagy részét a közeli faluban töltötte, mindig ott ólálkodva a többi gyerek környékén. Sosem ment oda hozzájuk, nem akart játszani velük, szóba elegyedni pedig különösképpen nem. Biztos távolságból figyelte őket, olyan helyre behúzódva, ahonnan ő mindent látott és hallott, a jelenlétére viszont senki más nem figyelt fel. Napok alatt kiismert egy-egy helybéli gyereket, megtudta a nevét, a szüleit, hogy hány testvére van, hol lakik, mi a kedvenc étele, mit nem szeret, milyen ember, és minden egyebet, amire vagy kíváncsi volt, vagy nem. Ezeket semmire sem tudta használni, de nem is az volt vele a célja. Sok ember nem becsüli a tudást, pedig annál többje senkinek nem lehet.
Az apja meglepően színes kísérettel ért haza a háború végeztével, ami még Petyrt is meglepte. A legszebb ruhájában várta őket, amit még az anyja varrt neki. Kezdte kinőni, de még csak ő érezte, hogy szorítja a vállát és a mellkasát, mások nem vehették észre.
A vendég Hoster Tully volt, Zúgó ura, Petyr pedig elsőre megrettent egy ilyen hatalommal bíró ember jelenlététől. Az apja félrevonta őt.
- Fiam, a holnapi naptól kezdve nem fogsz itt élni -mondta neki. -Talán soha többet nem látod ezt a helyet. Ha így lesz, tudom, hogy sokra vitted, többre mint én valaha. Tedd büszkévé atyádat, legyen belőled nagy ember. A legnagyobb.
Kedvesen megveregette az arcát, majd otthagyta egyedül, hogy bevezesse a várba a vendégeit.
Hoster Tully éjszakára ott maradt, majd reggel már szedte is össze a kíséretét az induláshoz. Petyr ekkor ült életében először olyan lovon, amire azt mondták, hogy most már az övé. Birtokolt valamit, még ha csak egy lovat is. Volt valamije. Ez pedig elbódította, még az édesapjától sem vett búcsút, akit szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekelt, hogy a fia mostantól Zúgóban fog nevelkedni és talán sosem látja többet. Legalább egyszer sem kell a rideg, szürkészöld szemekbe néznie.

Egy nagy nemes gyámfiaként Petyrnek remek helye volt Zúgóban. Odaérkezésekor elámult a hatalmas vártól, a fehér falaktól és a kékes színű palatetőktől, a piros-kék lobogóktól, a folyóvíztől, az egész környéktől. De minden csoda három napig tart, így Petyr Baelish is hamar megszokta új otthonát. Apja csak az első napokban jutott eszébe, utána éppen úgy a feledés homályába merült mint az apró vár az ujjakon.
Együtt nevelkedett Lord Tully gyermekeivel. Catelyn idősebb volt nála két évvel, Lysa egyidős vele, a fiú, Edmure pedig öt évvel fiatalabb. Nem sok állt közöttük a korukat tekintve, de meglepő módon még más téren sem. Az Ujjakon Petyr sosem talált magának senkit, aki egykorú lett volna vele és aki egyáltalán hajlandó lett volna szóba állni a furcsa kisfiúval. Itt, Zúgóban azonban minden változni látszott.
A két leány nyitott felé azonnal, szinte testvérükként kezelték, ő legalábbis mindezt annak látta. Azelőtt soha, senki sem állt elé tárt karokkal és fogadta őt nyitott szívvel, ez az újdonság erejével hatott rá. És be nem ismerte volna, de nagyon tetszett neki. Azt remélte, hogy egyenrangú fél lehet ott a három Tully-gyermek mellett. Naiv volt.
Nem voltak testvérei és sosem vegyült más gyerekekkel, így sosem vette észre az árulkodó jeleket. A kis Edmure adta neki a Kisujj becenevet, ezzel utalva lakóhelyére, alacsony rangjára és kicsiny termetére. Petyr nem bánta, azelőtt soha, senki nem adott neki becenevet. Nem foglalkozott vele, mennyire megalázónak hangozhat az, hogy Kisujj, elfogadta úgy, ahogy volt. Ez pedig végigkísérte egész életén át. A leányok másképpen viselkedtek vele. Sokat játszottak vele, igen, de mindig ő maradt alul mindenben. Bármiről is volt szó, Petyr olyan szerepet kapott, ami ha jobban odafigyel rá, és nem az tölti ki a gondolatait, hogy valaki foglalkozik vele, nagyon megalázónak tűnt volna neki. Így viszont megengedett minket. Catelyn és Lysa egyszer sárból pitét készítettek neki, amit ő készségesen megevett, nem akarva elveszíteni újdonsült barátait, ennek következtében pedig egy hétig beteg volt. De még így sem bánta meg. Mintha egyszeriben minden út csak előre vezetett volna, egy sem hátra.

Az évek elteltével sok dolog megváltozott, főleg abban, hogy a fiatalok kezdtek egyre közeledni a felnőtt kor felé és ez együtt járt azzal, hogy olyan érzéseket kezdtek megtapasztalni, amit azelőtt még soha. Petyr életében először és utoljára szerelmes lett. Pontosabban ő ezt szerelemnek nevezte. Az igazság valójában az volt, hogy Catelyn Tully tökéletesen megformálta neki azt a nőt, akit el tudott volna képzelni az oldalán. Elég idős volt már ahhoz, hogy a jövőjén gondolkodjon, ennek pedig a leány egyértelműen része volt. Tökéletes kirakatbábu.
Akkoriban sok időt töltöttek Zúgó istenerdejében. Mindkét leány céljának tekintette, hogy megtanuljon úgy csókolni, ahogy azt majd a leendő férjük elvárja tőlük. És ki ne lett volna jobb alany erre a feladatra mint a kis Petyr Baelish? A fiú természetesen szó nélkül beleegyezett, vágyva arra, hogy maga mellé édesgesse Catelynt, ez azonban nem sikerült, az egyetlen, aki bármilyen próbálkozására reagált, az Lysa volt. Ezzel azonban akkor még nem törődött.
Váratlanul érte a legnagyobb probléma: Catelyn eljegyzését Brandon Starkkal, Deres örökösével hivatalossá tették. Aznap Lord Hoster lakomát rendezett, Petyr pedig hat alkalommal táncolt Catelynnel. Azt remélte, ez elég lesz ahhoz, hogy elnyerje a leány szívét, de amikor megpróbálta megcsókolni, Catelyn eltolta őt magától és kinevette. Az arcába nevetett. Soha előtte nem érezte még magát ennyire megalázva, azelőtt senki nem nevetett rajta. Gyűlölte ezt az érzést.
Sosem ivott azelőtt, ekkor viszont dühében az édes Dorne-i borok felé fordult. Rengeteget ivott és nagyon hamar lerészegedett, ez a félig tudatlan állapot pedig a hatalom érzését keltette benne. Ezzel viszont nem sokat tudott kezdeni, korábban elájult a sok italtól minthogy kezdeni tudott volna magával bármit is. A Fekete Hal szánta meg végül és vitte fel a szobájába, letéve az ágyába, hogy ott aludjon, ne a kemény faasztalnál. Ser Brynden elment, a helyére pedig jött Lysa Tully.
Petyr aznap éjjel elvette Lysa szűzességét, részegségében abban a hitben élve, hogy Catelyn fekszik alatta az ágyban. Tettét utólag sem bánta meg, kicsinyes bosszúként fogta fel, mind Catelyn, mindpedig Hoster Tully ellen.

Brandon Stark és Catelyn Tully esküvőjének időpontját kitűzték. Petyr pánikolt. Mindaz, amit ő meg akart szerezni magának és amit el akart érni az életében, nem lehetett teljes a nő nélkül, akit maga mellett akart tudni. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Alig volt még tizenöt éves, amikor a húszéves Brandon Starkot párbajra hívta, hogy így küzdjön meg Catelyn kezéért.
Pusztán egy sisak és egy mellvért volt rajta, amikor a párbajra érkezett, Brandon Stark pedig, hogy egyenlőbbé tegye a küzdelmet, páncélja nagy részét levetette magáról. Petyr ezt a korábban elkezdődött megaláztatás folytatásának vette és nagyon felbőszítette ellenfele jószándékú megmozdulása. Catelyn felé fordult, megkérte, hogy őt pártfogolja a párbajban, de a leány ehelyett Brandont válaszotta. A végső porba tiprás pedig az volt, amikor a leendő Lady Tully megkérte jegyesét, hogy ne ölje meg a fiút.
Esélytelen volt a küzdelem. Petyr a végére tucatnyi sebből vérzett, alig tántorgott már, de továbbra sem adta fel. Brandon többször is felajánlotta neki a lehetőséget, hogy megadja magát, de nem tette, a végsőkig kitartott. Nem lett volna képes fülét-farkát behúzva elkullogni, a hiúsága ezt nem engedte. Brandon Stark végül pontot tett a párbaj végére egy visszakézből jövő vágással, ami Petyr egész mellkasára egy mély sebet húzott. Súlyos sérülés volt, de túlélte, megaláztatása nyomait viszont azóta is viseli.
Két hétig feküdt zúgói szobájában, lassan lábadozva sebesüléseiből. Végig Lysa gondozta, Catelyn nem látogatta meg, Edmure-t pedig nem akarta látni, aki a párbaj során Brandon fegyverhordozója volt. Őt is az árulójának vélte és nem volt hajlandó beengedni őt a szobájába. Nem akarta látni. Újabb gyerekes bosszú jött részéről, amikor ez alatt a két hét alatt ismételten együtt hált Lysával. Ezúttal józan volt és sokkal inkább tisztában volt tettei súlyával, de mindez nem érdekelte. Elégedetté tette a bosszú.
A két hét leteltével Petyr elég erős lett, hogy talpra álljon, Lord Hoster elküldte őt Zúgóból. A saját lovát vitte, azt, amelyiket hét évvel azelőtt ugyanattól az embertől kapta ajándékul, aki most elzavarta őt innen. Catelyn nem búcsúzott el tőle.

Petyr visszament az Ujjakra, apja várába, akivel az egész ott töltött idő alatt egyszer sem találkozott. Vagy kint dolgozott a földeken, vagy a készülődő háború következtében katonai kötelességeit teljesítette. Olyan volt, mintha halott lenne, de Petyrt ez a gondolat egyáltalán nem bántotta. Nem hiányolta édesapját, nem volt rá oka.
Itt értesült Brandon Stark haláláról, amit egy újabb lehetőségnek érzett arra, hogy ismét próbát tegyen Catelyn Tully megszerzésére. Hollót hozatott magának, levelet írt, majd kieresztette a madarat az ablakon. Napokig várt a válaszra, türelmesen, ahogyan az tőle megszokott volt, de semmi sem érkezett. Késlekedésre gondolt, eltévedt vagy sólymok által elragadott madárra gondolt, ami nem tudta kézbesíteni az ő levelét vagy esetleg Cat válaszát. Ezek a gondolatok azonban mind semmissé váltak, amikor a hollójá visszaérkezett szobája ablakára és nem volt nála semmi. Ha Catelyn el is olvasta a levelét, akkor is egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Márpedig ő semmit sem gyűlölt annál jobban, mint amikor ignorálták. Az ő szavait senki sem veheti semmibe. Itt az ideje, hogy másképpen forduljon az előtte futó út felé.
Lysával való kapcsolatát továbbra is megtartotta, előnyösnek tűnt számára, főképp azután, hogy megtudta, ki lesz a fiatal nő férje. Jon Arryn a völgy idősödő ura volt, kétségtelenül nagy hatalommal a kezeiben. Kár is lett volna érte, ha kihagyja ezt a tálcán kínálkozó lehetőséget. Ekkor már javában dúlt a háború a Targaryenek és Robert Baratheon között, csak úgy özönlöttek a rosszabbnál rosszabb hírek Petyr ajtóján, miközben ő a kényelmes karosszékében ülve, egy borospohár társaságában tartott szemmel mindent. Már akkor is szerette a káoszt.

Huszonegy évesen Lysa segítségével elérte, hogy Jon Arryntól kinevezést kapjon. Feladata lett Sirályvárosban a vámok irányítása, amit jobban elvégzett, mint azelőtt bárki. A bevétel a tízszeresére növekedett az ő kezei alatt, úgy tűnt, fellendülőben volt a Völgy egyik legnagyobb városa. Ez sok irányba utat nyitott neki. Egyre nagyobb pénzösszegeket tudhatott a zsebében és egyre több embert ismert. A kettő együtt pedig elképesztő hatalom Westeros földjén, ha valaki jól tudja ezt használni. Márpedig neki mindene megvolt ahhoz, hogy sikerrel járjon bármivel, amibe belevágott.
Mire átkerült Királyvárba, a Völgy már tele volt a neki dolgozó emberekkel, akiknek nagy része informátor volt, ezáltal pedig biztos lehetett benne, hogy minden fontos hír az elsők között jut az ő fülébe, ami megint nagy előnyhöz juttatta. Jon Arryn, szeretője férje a Király Segítőjeként tevékenykedett és látván, hogy Petyr milyen csodára képes a pénzzel, valamint a korona adósságaira tekintettel Királyvárba vitte őt magával - amit a hataloméhes fiatal férfi bolond lett volna nem elfogadni.
Három éven belül ő vált Robert Baratheon pénzmesterévé, ezáltal pedig a király kistanácsának is tagja lett. Ekkor kezdődött el Petyr Baelish igazi aranyélete, a szó legszorosabb értelmében. Felvirágoztatta a királyságot, szinte a levegőből varázsolta elő a pénzt, mind magának, mindpedig a koronának, ezzel végtelen mennyiségű adósságot halmozva fel a Vasbanknak és a Lannistereknek is, kölcsönök komplex hálóját kialakítva maga körül. Befolyását itt már végtelen egyszerűséggel tudta növelni, saját embereit ültetve be fontos székekbe. Nagyon gyorsan lett nagyon nagy úr, ezt pedig néhány élesebb eszű és szemű emberen kívül senki nem vette észre. Még a király maga sem törődött vele. Ezalatt az idő alatt befektetésekbe fogott saját pénzéből, aminek a legfontosabb rétegét a bordélyai adták meg. Hamarosan már csak ezekkel foglalkozott a kistanácson kívül, és akárki Királyvárba látogatott, Kisujj bordélyát kereste fel némi szórakozás végett. Az üzlet szárnyalt, a bevételek csak nőttek, a király nem panaszkodott. Kell ennél több?
Hát miért ne kéne?
Hiszen mit ér ez a jó élet a kellő mennyiségű káosz nélkül?

Jon Arryn halott. Természetes úton, egyetlen életre alig képes fiút hátrahagyva maga után, a Völgy ura hosszú fájdalmak után elhunyt. Innen pedig már nem kellett mást tenni, csak hátradőlni a kényelmes székben, elővenni egy kancsó édes dorne-i bort és figyelni az eseményeket.
Petyr bábmester lett és neki messze nem volt elég a marionettbábuk irányítása. Ő nem madzagokat akart, hanem köteleket és nem bábukat, hanem hús-vér embereket. És mindezt meg is kapta. A háborúk, a csaták, valahogy a legtöbb mögött ott állt ő maga és már-már boldog elégedettséggel figyelte mesteri munkáját. Közben előbukkantak más ellentétek is, olyanok, amikhez neki semmi köze nem volt, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Túlzás lenne azt mondani, hogy hidegen hagyta, hiszen a nagy káosz az nagyobb örömmel is jár, még akkor is, ha ezt már nem ő irányítja. Egy dologban azonban biztos lehetett: ezúttal már nem neki kellett megennie a sárból készült pitét. Most már ő etetett másokat.

Az alma nem esik messze a fájától - szokták mondani a nép bölcs, babonás parasztjai. Valahol mégis van benne valami igazság, erre pedig Petyr Baelish-nek most kellett rádöbbennie. Catelyn Stark elárulta őt, többször is, mégis a haláláig próbálta segíteni, talán még utána is visszahúzott hozzá. Idővel viszont új alak lépett a helyébe, elvégre tudta jól, hogy egy elvágott torkú holttesttel sokra nem viheti. A leánya azonban... nos, a fiatal Sansa Stark még az anyjánál is szebb volt, ugyanolyan vörös hajjal, Petyr pedig még nagyobb presztízsnek érezte egy Stark leány esetleges szeretetét mint egy Tullyét. Így hát igyekezett mindenben segíteni neki. Még a férje legyőzésében is, akihez ő maga dobta oda, mint kutya elé a csontot. De az érdekei így kívánták meg, ő pedig mindent ez alapján tett.
A sértettség, de még inkább a megalázottság érzése azonban még az érdekeinél is fontosabb volt Petyrnek. Amint ezek szóba kerültek, az érdekek a fontossági sorban a második helyre csúsztak. Sansa Starknak pedig ezt is sikerült elérnie, amikor visszautasította őt. Megnyert neki egy csatát, megmentette a fattyú testvére jelentéktelen életét, de még az övét is nem egyszer, ezért pedig ez lenne a hála? Nem, ezt nem volt hajlandó elfogatni.
Kiszabadította Ramsay Boltont a fogságból, ahol valószínűleg a másnapot sem élte volna meg. Ekkor még nem tudta, miért pont Roose Bolton fattyára esett a választása, hiszen akkor egyetlen érv szólt mellette, mégpedig hogy ő is legalább annyira keresztbe akart tenni a Stark leánynak mint Petyr. Ez akkor bőven elégnek tűnt, a többin majd ráér később gondolkodni. A tervek mindig nagyon hamar összeálltak a fejében és a legrosszabb helyzetből is ki tudta hozni a lehető legjobbat. Ezúttal sem fog nehezére esni mindent megoldani. Ramsay Bolton pedig... Sokan veszett kutyának hívják a kezelhetetlensége és a kiszámíthatatlansága miatt. Egy kutyát azonban mindig meg lehet nevelni, csak meg kell találni hozzá a legmegfelelőbb módszert. Petyr elhatározta, hogy ő is ezt fogja tenni. A Boltonoknak nagy erejük van, Ramsay pedig úgy tűnt, hadvezérként nagy segítségére lenne. De talán más módon is. Az idő majd eldönti.

Idegenből szövetséges, szövetségesből partner. Kedvezőbb már nem is lehetne, pláne hogy ő volt a feljebb álló fél kettejük közül. Mindent ő irányított, Ramsay Bolton pedig a segítségére volt mindenben. Mindez azonban nem volt elég. Sasfészeknek és Rémvár nem tudta egyedül megváltani az egész világot. Több kellett ennél, sokkal több. Petyr pedig ismételten a legbiztosabb módszer felé fordult, amit Westeroson találni lehetett: házasság.
Nem sokkal azután, hogy Ramsay felépült, Petyr Északra indult, egyedül, sok jó lovagja kíséretében. Az útba eső Rémvárban rendet tettek, visszaállítottak mindent úgy, ahogy azt kellett és előkészítették a helyet Ramsay visszatérésére. Már csupán azt kellett elintézni, hogy valóban visszatérhessen. Karhold volt az úticél, ahol újdonsült barátja nevében készült tárgyalni. A Karstarkok nem az eszükről voltak híresek, nem volt nehéz rávenni Lord Karstarkot, hogy leányát, Jaenist hozzáadja feleségül Ramsay Boltonhoz, aki ezzel akarja megadását mutatni Észak felé és így szeretne ismét visszatérni az északi családok közé, meghunyászkodva tettei miatt. Ebből természetesen az utolsó betűig minden hazugság volt. Szerencsére Petyr jól tudott hazudni, Lord Karstark rövid esze pedig nem tette elég óvatossá Petyr Baelish társaságában.
Észak elrendezve. Egy út maradt hátra.
Petyr visszautazott Sasfészekbe, majd ezúttal már Ramsay Bolton társaságában dél felé vette útját. Égikert tökéletes úticél volt. Az eredeti cél az egyik Redwyne vagy Florent leány megszerzése volt, ezzel együtt pedig a Síkvidék szövetsége és támogatása is. A dolgok azonban még a vártnál is kedvezőbben alakultak, Margaery Tyrell ugyanis a lehető legjobb választás volt Petyr Baelish-nek. És a dolgok is furcsán simulékonyan mentek.

A készülődés lassan beindul. Csak várni kell, amíg a káosz mindent beterít Westeroson Daenerys Targaryen uralmának köszönhetően. Utána az út szabad. És Petyr le fog tarolni mindent.

Egy férfit látsz, úri öltözékben, poszátát formáló brossal díszítve. Minden alkalommal, ha elsétálsz mellette, keresed a kivetnivalót rajta, mert már-már zavaró, mennyire kifogástalan. Rendezett haj, még az a két őszülő folt a halánték táján is úgy fest, mintha így lenne megtervezve. A mozdulatok, az állandó mosoly... minden tökéletesnek tűnik. Ha elég eszes vagy, talán megkörnyékez az érzés, hogy valami mégsincsen a helyén. Keresed a hibát, a magasságban, a testalkatban - semmi. Várod, hogy elkövessen valamit - nem jársz sikerrel. De amikor belenézel a szürkészöld szemekbe, ráébredsz, mi okozta a gyanúdat: azok nem mosolyognak. És abban a pillanatban beléd nyilall, hogy semmi sem igaz abból, ami eddig előtted állt.
De persze nem vagy hozzá elég eszes.