Sandor Clegane - A Véreb

Atyám:

Egy töketlen barom, aki még a saját fiait sem tudta megnevelni, nemhogy egy egy uradalmat vezetni. Képességeihez méltó módon feledték el nevét az emberek.

Anyám:

Apámnál is tehetetlenebb félkegyelmű. Szintén nem véletlenül nem emlékeznek a nevére.

Testvéreim:


Ha létezik nála elfajzottabb és kegyetlenebb "lovag" a Hét királyságban, akkor megeszek egy tányér lócitromot. Erős mint egy medve, agresszív, mint egy megsebzett Vad és ezeket a tulajdonságait kénye kedve szerint használja. Feltett szándékom, hogy lecsapjam a fejét és éjjeli edénynek használjam a koponyáját.

Ha azt várod, hogy egy örökön vigyorgó, méla ficsúr legyek, akkor vagy vak vagy, vagy javíthatatlan jóhiszemű. Esetleg csak szimplán egy félkegyelmű szerencsétlen, akinek szívesség lenne egy baltát a homloka közé vágni.
Az élet hamar megtanított arra, hogy a mesék nem mások csak mesék. A valóságban nem a jó győz, hanem az, aki minél durvábban érvényesíti a hűbérura akaratát. Rohadtul el kell felejteni, hogy a lovagok nemesek és jóindulatúak. A nagy részüket csak az különbözteti meg az átokverte hóhéroktól, hogy van címerük, meg egy rühes Ser előtag a nevük előtt. Mindegyik ugyanolyan gyilkos, mint a Varjak nagy része a falon. A különbség a kettő között, hogy a nagyra becsült páncélosok a király nevében és nem a király ellenében követnek el rémtetteket.
De nem fogok szentet játszani. Általában nem félek bepiszkolni a kezemet, ha úgy alakul a helyzet és cseppet sem bánom, hogy valakit úgy meg kell csapnom, hogy lenyelje a fogait, vagy a puszta kezével kelljen megakadályoznia, hogy kibuggyanjanak a belei a hasából. Az emberek többségét amúgy is magas ívből letojom, mert ők sem törődnek velem túlságosan.
Megbámulják az összeégett pofámat, aztán vagy megrettennek tőlem, vagy megsajnálnak.
Mondjuk egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi hányszor történt meg.
Pont ezért nem szokásom erőltetni, hogy valaki cimboráljon velem. Annak nagyrészt az a vége, hogy annyi gerincük sincsen, hogy a hasamba döfjék a pengét.
Rühellem azokat a mocsadékokat is, akik visszaélnek a hatalmukkal és többször csak az állította meg a kezemet, vagy a kardomat amikor velük találkoztam, hogy másnap már a fejemmel díszítették volna Királyvár valamelyik kapuját. A világ az ilyen esetekben is igazságtalan. Nagyrészt.

Ha valaha hallottál volna a Cleganekről és nem a bátyámról vagy rólam lett volna szó, akkor valószínűleg tompul a füled. A házam mindg annyi vizet zavart a királyság történetében, mint egy porszem a tengeren.
Jelentéktelen kis senkik voltunk világéletünkben és ez nem fog sokat változni, hacsak valami igazán nagy csoda nem történik. Csodák pedig csak az istenverte tündérmesékben vannak, amiknek minden szava hazugság, így a Cleganek maximum arról lesznek híresek, hogy egymást irtották ki. Kicsit előre szaladtam a dolgokkal, de a végére nem fogsz értetlenkedni.
Apám egy igazi címeres szerencsétlen volt, aki segítség nélkül még a segglyukát sem találta volna meg. Nagy szerencsétlenségemre második lettem az öröklési sorban, így annyi figyelmet sem kaptam tőle, mint egy lócitrommal teli bocskor.
A bátyám, Gregor volt az ő egyetlen reménye, hogy kitörjön a kisnemesek végtelen sorából, így úgy el volt kényeztetve az a rohadt anyaszomorító, hogy azt egy Lannister is megirigyelné. Mindent megkapott, amire csak vágyott és határt nem ismerve ölték a pénzt abba, hogy lovagot neveljenek belőle.
Ennek meg is lett az eredménye. Gregor egy önmagától megrészegült seggfej lett, aki azt hitte, hogy még ágytála tartalma is többet ér, mint az egész átkozott Clegane-kastély.
Ennek az önelégültségnek lettem én az áldozata nem is egyszer, de a legsúlyosabb eset egy életre nyomot hagyott rajtam.
Gregor egyik eldobott játékával kezdtem el játszani, amit ő meglátott. Már akkor is nagyobb és erősebb volt nálam, így fellobbanó haragjában könnyűszerrel legyűrt és úgy gondolta, hogy a tulajdona kisajátításáért megbüntet.
Küzdöttem ahogy csak tudtam és a rémület egyre csak hatalmába kerítette a testem, amikor láttam, hogy kályha felé vonszol és gonoszul röhög közben. Csak az első néhány pillanatban éreztem a fájdalmat. Utána csak az égő hús rothadó szaga jutott el az orromig. Még arra sem emlékszem, hogy üvöltöttem volna fájdalmamban.
Csak utólag tudtam meg, hogy hét ember kellett, hogy leszedjék rólam azt az őrültet.
Az eredményt a saját szemeddel is megnézheted. Vedd szemügyre jó alaposan és borzadj el. Ez a hősies Lovagló Hegy első mesterműve a rémtettei sorában. Nem csak emiatt fogják elszámoltatni az istenek, ha kimúlik majd, de nekem bőven elég indok, hogy én legye az, aki a túlvilágra jutattja.

Apám persze eltussolta az ügyet. Senki nem mondhatott mást az esetről, minthogy kigyulladt az ágyam és attól égtem meg. Életében először végre büntetést szabott ki Gregorra. Valami nevesincs lovagnak adta apródnak.
Egészen addig nem hallottunk felőle, amíg ki nem tört Robert lázadása.
Apám is hadba vonult és nekem el kellett kísérnem. Bár nagyrészt távol maradtam a csatáktól, de mégis ronda tapasztalatokat gyűjtöttem a háború valóságáról. Se dicsőség, de hősiesség, csak barbár mészárlás és az emberi kegyetlenség legalja, amit láttam.
A bárdok és a mesemondók hazudtak, amikor a hősi erényektől hajtott lovagok meséivel áltattak engem. Akiket én láttam híján voltak mindenféle lovagi erénynek. Erőszakos, pénzsóvár állatok voltak, akik nem restelltek meggyalázni senkit legyen az nő, férfi vagy serdületlen gyerek.
Az első embert is a felkelés alatt öltem meg. Egy nagypofájú apród a tűz mellett dicsekedett azzal, hogy miként rontott meg parasztlányt. A szavai olyanok voltak számomra, mintha csak kérlelt volna, hogy döfjem torkon. Ahogy ecsetelte, hogy vonaglott a lány, miként sikoltozott miközben belé hatolt....
Felülkerekedett bennem az undor és a boros kacsóval torkon vágtam, majd addig vertem a fejét a székként használt fatönkbe, míg a forgács és az agyveleje pépes masszában nem egyesült.
A többiek annyira megdöbbentek, hogy közbe se mertek lépni.
Ekkor döbbentem rá, hogy szeretem bántani azokat, akik másokat bántanak. Megérdemlik, hogy megbüntessék őket és átkozottul jó érzés, amikor valakinek betöröd a pofáját, aki csak olyanokkal mer kekeckedni, akik nem tudnak visszaütni.
Csak a csaták közben jutott el a fülembe a hír, hogy Gregornak lovagi címet adományozott Rhaegar herceg. Tekintve, hogy a Targaryenek milyen belterjesen dekadens népség volt nem kellett sokat találgatnom, hogy miféle „lovagi hőstettekért” részesült ekkora jutalomban a drága fivérem.
Ez végképp megerősített abban a senkinek sem hangoztatott eskümben, hogy Gregor az én kezem által fog elpusztulni.
A felkelésben apám meghalt és mivel Gregor a rossz oldalon állt, így a birtokok elvételével bűntettek minket. Engem beadtak a Baratheonok seregébe, majd amikor Robertnek megszületett az első kölyke attól a frigid némbertől kineveztek a kölyök testőrének.
Ahogy cseperedett a kölyök láttam, hogy miféle alantas és perverz ösztönök hajtják. Eleinte csak bogarakat kínzott, meg madarak és macskák is kerültek a terítékre.
Szívem szerint átdöftem volna a tarkóját, ha ezzel nem szegtem volna meg a királynak tett eskümet és nem követtem volna el felségárulást.
Azon ritka alkalmakat, amikor az Ördögfióka megregulázta az elfajzott unokaöccsét mindig örömmel néztem végig, annak ellenére, hogy őriznem kellett a fapofámat. Ritka kielégítő pillanatok voltak, amikor a kis félember csattanós pofonokat osztogatott annak a degenerált seggdugasznak.

Azzal, hogy John Arryn feldobta a talpát elég sok dolog megváltozott.
A Starkokat elhozni Deresből emberpróbáló volt Joffrey elkényeztetettsége miatt, de a nagyobbik Stark lány kifejezetten rosszul járt ezzel. Bennem pedig csak főtt az elfojtott harag és sokszor azon kaptam magam, hogy azon ábrándozom miként fojtanám meg, lökném le a várfalról, vagy vágnám le a fejét a védencemnek.
Egyre ingerültebb lettem, de a neheze még csak most jött. Az a kis patkány király lett és olyan dolgokat engedett magának, ami még Gregornak is „becsületére” vált volna. Szerencsétlen Stark lány pedig nem tehetett mást, csak tűrt.
Magam sem tudom, hogy mi keltette fel bennem az együttérzést az irányába. Talán az irritáló naivitásának párolgása juttatta eszembe azt, amikor még én is mertem hinni a jóban és emiatt éreztem úgy, hogy kedvelem.
Talán ezért is mentem vissza megmenteni őt a Fekete-vizi csata előtt.
Ha már a Fekete-vizí csatánál tartunk....
Nem vagyok rá büszke, de a futótűz láttán úgy inamba szált a bátorságom, mint még soha felnőttként.
Átvágtam magam a harcmezőn és mire magamhoz tértem a sokkból, már ismét a királyi kastélyban voltam.
Láttam, hogy ennek az átkozott kölyöknek az uralma veszélyes mindenkire nézve és eldöntöttem, hogy megszegem a védelmezésére tett eskümet és magam mögött hagyom Királyvárat.
Feltételeztem, hogy a Stark lány is szeretne innen elkerülni, de nagy meglepetés ért, amikor kijelentette, hogy marad.
Ami nem megy nem kell erőltetni, szóval faképnél hagytam és útnak indultam.

Az első dolgom volt belefutni a Lobogó nélküli testvériségbe meg a kisebbik Stark lányba és ennek se lett jó vége. Bűnösnek találtak valami piszlicsáré dologban, amit még a patkánykölyök testőreként követtem el, de én nem adtam olyan könnyen magamat.
Elég ósdi szokás az Istenítélet, de kihúzott a csávából. Beric kardja ugyan először a lelket is kiijesztette belőlem, de az életem múlott a győzelmen, így legyűrtem a félelmemet és elvertem annak a lángimádónak a seggét. Azt a mai napig nem értem, hogy Toros mit csinált vele, de nem is érdekel.
Szereztem néhány aranysárkányt egy kölyök feladásával, majd a kisebbik Stark lánnyal megint összeterelt engem a rossz sors.
Próbáltam kihozni a legjobbat a helyzetből és elvinni a nagynénjéhez a Sasfészekbe.
Nem mondom, hogy túlságosan összebarátkoztunk az úton, de Arya nem éppen a szokásos úri hölgy volt és okozott pár meglepetést számomra. A listája, a furcsa kardja és a táncszerű harcstílusa legalább annyira volt zavarba ejtő, mint szokatlan.
Egy ilyen hosszú út általában magányos, így még két olyan különböző embert is egy kicsit közelebb hoz, mint lány meg én. Az egymásra utaltság tényleg furcsa dolgokra képes. Talán ő volt az első, aki évek óta első kézből tudhatta meg a rút pofám történetét.
Azért túlságosan nem barátkoztunk össze. Legalábbis nem tudtam nem észrevenni a kárörvendést a kacajában, amikor az út végére érkeztünk.
Az egy dolog, hogy az istenek nem szeretnek, de az átokverte Tarthi Bryenne felbukkanása még inkább megkavarta az amúgy sem tiszta dolgokat. Estem egy hatalmasat és azt hittem itt a vég. Arya viszont a kisujját se mozdította volna, hogy enyhítsen a szenvedéseimen. Se bor, se kegyelemdöfés. Bármivel is próbálkoztam nem hatott. Otthagyott megdögleni.
Bár utólag visszagondolva ezért hálásnak kellene lennem.
Rám talált egy csapat falusi és Ray Septon segítségével visszarángattak az élők világába. Hálás is voltam ezért nekik, de nem tudtam kitalálni mit kezdjek magammal. Sokáig csak ténferegtem a közösségükben és segítettem a munkájukat. Legalább kaptam enni és volt hol meghúzni magamat.
De néhány baromnak ezt is el kellett szarnia. A Lobogó nélküli testvériség három húgyagyúja pont ezeket az embereket pécézte ki pénzszerzés céljából. Persze az agresszív meggyőzés hívei voltak, így túl sok túlélő nem maradt utánuk
Ez pedig felpiszkálta bennem a vadállatot. Fejszét ragadtam és úgy felvágtam őket, hogy még venyigének való sem maradt belőlük. Aztán a zsákmányukból új felszerelést vettem magamnak és elindultam a Királyi út mentén, hogy olyanokat kapjak el, akik a prédálják a gyengébbeket.
Időközben pedig hírét vettem egy-két dolognak egy-két emberről.
Ideje lesz felkeresni néhány bajtársat és pontot tenni egy régi családi vita végére...

Igazán rémisztő anyaszomorítónak tartanak a népek és ezt a bátyámnak is köszönhetem. A képem jobb fele úgy néz ki, mint egy odaégett rostonsült. Régebben még próbáltam eltakarni a hajammal, de mostanság nem törődök vele, hogy látják-e a rút pofázmányomat.
A legtöbb félkegyelműre le kell néznem, ha látni akarom szemük fehérjét,  akkora termettel és teherbírással vertek meg azok a flancos istenek.
A ruhákkal és vértekkel általában nem sokat törődök. Fedje amit fednie és védje amit védnie kell. A többi részletkérdés.
A rút pofám miatt sosem adtam magamra túl sokat és ez meglátszik az ábrázatomon is. A hajam nagyrészt gondozatlanul lóg le az üstökömről, zsíros csimbókokba tapadva. A szakállam is úgy nő, ahogy. Nem törődöm azzal, hogy puccos udvari divat szerinti mintába rendezzem a képemet borító szőrzetet. A tisztásághoz fűződő nem épp baráti kapcsolatom miatt, igazából csodálkoznom kellene azon, hogy eddig nem leptek el a bolhák, kullancsok meg tetvek, de nem vagyok annyira istenfélő, hogy hálát adjak emiatt a régi vagy új isteneknek.