Lysander

Atyám: Nem ismertem még annyira sem, mint az anyámat. Habár gyerekként álmodoztam arról, hogy majd megkeresem és kiderül, hogy nemes ember és nem kell többé nélkülöznöm. Aztán rájöttem: ha éppen az is, úgysem ismerne el.

Anyám: Négy esztendős voltam, mikor elment. Egyszerűen összeesett az utcán mellettem… akkor már napok óta éheztünk. Nem volt fedél a fejünk felett. Ő beteg lett, köhögött. Míg nem, feladta s én nem tehettem mást, minthogy sírtam mellette. Lyn egy örömlány vett magához és Királyvár egyik kevésbé neves bordélyházában nevelkedtem. Újdonsült nevelő anyám hamarosan a ház vezetője lett és engem akart utódjául, így hát már tizenöt évesen megtanított az örömszerzés mesterségére.

Testvéreim: Akadnak néhányan, akikkel együtt nevelkedtem a bordélyházban, azonban senki sem lett igazán a barátom.

Szeretek mindent, ami csillog, mindent amit valójában meg sem tehetnék. Szerettem, ha ajándékokkal láttak el, szerettem, ha kényeztettek a kuncsaftok. Sokan akadtak ajándékokat, akiket könnyű volt az ujjaim köré csavarni, míg mások egyszerűen undorodtak tőlem.  Huszonöt éves korom után nem feküdtem össze senkivel, csak a ház vezetésével foglalkoztam. Ám minden rajtam csattant, ezért úgy éreztem, megérdemlek egy kis ezt-azt, amit a vendégek zsebéből, esetleg a nyakából lehetett ellopni. Nem kellett hozzá más csak bor és néhány formás női mell. Kapzsi vagyok, önző, valószínűleg gusztustalan és irritáló is. Ezt viszont bársony mögé rejtem, hogy az embereket megtévesszem. Inkább ügyes csalónak, semmint színésznek mondanám magam.
Törtető vagyok, aki bármilyen körülmények között eléri a célját. Az új élethelyzet pedig újakat szül, mint ez a mostani. Vagyont akartam, pénzt és olyan kincseket, amiket mástól veszek el, bármi áron. Hiányzott az erő és az a kevéske hatalom, ami valaha a kezemben volt. Ezt akartam visszakapni.

Nem tudom hol születtem. Egy romos ház marad meg. Az is csupán halovány emlékkép volt. Talán hegyvidék volt, talán síkság… talán valami egészen más egzotikus táj, amiről csak a vándorok mesélnek. Nem emlékeztem rá, csak az álmaimban bukkant elő az ütött-kopott faviskó, ami előtt egy hosszú, barnahajú nő ácsorgott. Azt kívántam bár láthatnám az arcát, hogy emlékezzek minden vonására. Akárhogy is, amint közelebb lépte, az álom eltűnt, visszatértem a szoba sötétjébe.

Ilyenkor hangosan kapkodtam a levegőt, annyira, hogy Lyn – újdonsült nevelő anyám és az Örömök Házának vezető kurtizánja – riadtan rohant be hozzám. Átesve a többi gyermeken hajolt fölém, simított végig a homlokomon és nyugtatgatott: „Minden rendben.” Valójában pontosan akkor, négyévesen tanultam meg, hogy az életet nem lehet tisztességesen végig vinni. A saját bőrömön tapasztaltam meg az éhezést, a halált, a fájdalmat és nem akartam tovább. Nem akartam betegen összerogyni, nem akartam piszkosan a többi gyerek között aludni. Tudtam: meg kell szereznem magamnak, amire szükségem van, különben anyám sorsára jutok. Ígyhát megváltoztam, már kisgyerekként megtanultam másokat elbűvölni… de ahogy változtam egyre nehezebb lett. Nem tudtam gyengéd hangon beszélni, mint a kasztráltak, gusztusom nem volt a csípőmet forgatni, mint az asszonyok… de még így is fenn tudtam tartani a férfiak érdeklődését. Lyn megöregedett, átadta nekem a bordélyház vezetését, én pedig a legnagyobb alázattal foglaltam el a helyét. Így naphosszat boroztam és társalogtam távoli vidékekről érkezett alakokkal, akik nem csak a testi örömöket, hanem társaságot is kerestek. Sokat tanultam, okos lettem, ráláttam a világunk dolgaira. Csak a kapzsiságom tartott meg annak az alpári valakinek, akinek az élet amúgy is szánt. Nem érdekelt a vallás, nem hittem semmiben, csak a pénzben és saját képességeimben.
Így történt, hogy éppen négy hónappal ezelőtt egy ser fordult meg a kocsmában. Tudtam, hogy undorodik tőlem. Finoman simítottam végig a karján, míg a lányok borral kínálták és táncoltak neki – ez volt ugyanis a kívánsága, hát megkapta. Odahajoltam a füléhez, haja megcsiklandozta az arcomat: – Tetszik valamelyikük? – kérdeztem halkan. Ajkaim lágyan simították a bőrét. Kezem közben a combjára vándorolt. Az erszényét akartam, ami ott lógott az övére függesztve. Látszott, hogy alaposan megtömték az arany érmékkel.
– Tanuld meg hol a helyed! – Emelte fel hirtelen a hangját és ökölbe szorított keze egy pillanattal később az arcomon csattant.
Tudtam, hogy meg fog látszani ennek a nyoma. Hörögve hajoltam előre és azon tanakodtam magamban, miként kerülhetnék hozzá közel. Nyöszörögve egyenesedtem ki és próbáltam meg összeszedni a gondolataimat. Csak némán bólintottam és elmentem, hogy újabb pohár édes vörösbort hozzak neki.
Finoman nyújtottam felé, de már nem mosolyogtam és nem is pislogtam rá. Csak intettem az egyik lánynak, hogy üljön a férfi ölébe, én pedig megint odahajoltam hozzá. Nem simogattam meg, azonnal az erszényhez nyúltam.
– Tudja, Ser, nem akarom megsérteni, de ez az én helyem és az én szabályaim. Hozhat ide akármennyi pénzt, ha nem szolgálják ki. A nem kívánatos elemeket pedig a magam módján, de én is el tudom tüntetni…  – Finom rántással szabadítottam meg a bőrerszénytől.
Valahol itt pattanhatott el benne tényleg valami. Tény, hogy máskor nem voltam ilyen feltűnő és még csak nem is fenyegettem meg az idelátogatókat. Ez az alak viszont valamiért bosszantott és nem akartam neki behódolni még az elcseszett erszényéért sem.
– Mit képzelsz magadról, te mocsok? – pattant fel. Az ölében ülő lányt a földre lökte, engem pedig a torkomnál fogva ragadott meg. A falhoz nyomott és vicsorogva bámult az arcomhoz. – Öltem már kevesebbért is!
A torkomat elengedte, ujjai már az arcomat szorongatták. Minden erejét bevetve a falba verte a fejemet. Több lány felsikoltott a háttérben, az egyikük segítségért is rohant. Én viszont nem kapálóztam. A vörös köpenyem alatt elrejtett tőrömet kerestem, amit önvédelmi célból magamnál tartottam. A férfi észrevehette, mert a földre lökött és belém rúgott. Az oldalamban éreztem a tompa fájdalmat. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
– Áh… – Nyöszörögtem, de ujjaim végre megtalálták a tőr egyszerű markolatát.
– Te rohadék! – üvöltött a fickó és megint megragadta a fejem. A hajamnál fogva rángatott fel a földről. Nem volt más választásom, minthogy egyetlen, hirtelen mozdulattal nyakon szúrtam. A kezemre folyt a vére, miközben ő hörögve próbált kapálózni.
Elengedtem a fegyverem, a teste egyenesen az enyémnek dőlt. A ruhámat pillanatok alatt eláztatta a fémes, bűzös vér. Szerencsétlenségemre persze pont ekkor lépett be a városi őrség két tagja, a lánnyal aki korábban elszaladt. Én pedig pár héttel később a Falnál találtam magamat. Koszos, mocskos gyilkosok és erőszaktevők között. Tettem, amit tettem, de nem éreztem magam odavalónak. Nem szerettem a rongyokat, amikbe bújtattak. Szabadulni akartam. Gyűlöltem, ahogy a többiek méregettek, faggattak, miért kerültem oda. Volt aki fenyegetőzött, hogy ezt meg az teszi velem. Én pedig a kezdetektől szökést terveztem.
Egy különösen hideg éjszaka elégeltem meg a dolgot – mikor egy Horas nevű alak megfenyegetett, hogy felsebzi az arcomat - és felmásztam a kocsira, ami korábban az utánpótlásunkat hozta. Nem volt rajta semmi, csak egy-két pokróc, amivel az ételt takarták le. Ezek alá bújtam be és vártam, hogy a szekér meginduljon délnek. Tudtam, hogy csak egy dolog csalhat ki a rejtekemből: az éhség. De az majd távolabb, mérföldekre innen ér csak utol.

Magas vagyok, magas és vékony alkatú. Talán az évek során egy kis izom is rakódott a testemre, mégha nem is olyan sok, mint a harcosoknak. Ha tehettem hosszú bársony köpenyeket és számtalan aranyékszert viseltem… most pedig mi történt? Egykor szép szőke hajamat rövidre vágták, betemeti bőrömet és körmeimet a kosz.  Csupán az a fekete rongyom van na meg egy vastagabb prémes kabát, amit északon viseltem. Ez volt mindenem. A ruhák ott maradtak Királyvárban, hogy valaki más viselje őket vagy egyszerűen a szemétben végezték. Talán csak kéken csillogó szemeim őrizték még azt a fényt, ami egykor igazán én voltam... vagy legalábbis, aminek látszani akartam. Lábaimon viselt, rongyos, már-már lyukadni készülő csizmáim nem arról árulkodtak ki is voltam egykor.