És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága

Lady Jaenis & Lord Bolton

Tűnődve, fintorba ránduló orral figyeltem, ahogy a szolgálók leemelték a várfalra kilógatott, megnyúzott testet. Már hetek óta ott volt, közelebbről a szaga elviselhetetlen lehetett. Az átlag szemlélőnek a gyomra is felfordulhatott a látványtól, én azonban gyermeki kíváncsisággal figyeltem az oszló tetemet. Az én munkám volt, büszkeséggel töltött el a látvány, még ha az idő és a természet nyomot is hagytak rajta, a felhőként köré gyűlő legyekről nem is beszélve. Valami erőszaktevő volt, egy közeli faluból hozták elém, miután meggyalázott több leányt is. Kérték, tegyek igazságot - hát azt tettem. A férfi egykor biztosan erősnek érezte magát, akkor legalábbis, amikor elkapta azokat a parasztlányokat. Most már nem volt több, csak egy dög.
- Ügyeljetek rá, hogy a kutyák ne menjenek a közelébe. Nem akarom, hogy elcsapják a hasukat - vetettem oda Táncolj Damonnak. Már-már kisfiús arca rezzenéstelen maradt, miközben bólintott. Hanyagul végigsimított Lannistereket megszégyenítően szőke haján, majd a társaival együtt nekiveselkedtek és feldobták a hullát egy szekérre, hogy elszállítsák innen. Gondolom, elásták valahol, annyira sosem érdekelt, hogy megkérdezzem tőlük mihez kezdenek a szórakozásom kellemetlen maradványaival.
Ekkor jelent meg Lady Jaenis, aki mögött mintha láttam volna elsuhanni egy macska tépett bundájú árnyát. Magával hozott valami fenevadat, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel a várban és véresre karmolta minden tagomat, amit csak elért. Nem panaszkodtam miatta, mert rettentően megalázónak éreztem, hogy egy macska mindennap helyben hagyott a saját otthonomban, de alig vártam, hogy egyszer én legyek gyorsabb és elkapjam azt a nyávogó bestiát. Eddig mindig sikerült eliszkolnia, mielőtt felocsúdva a döbbenetből megkaparintottam és élve megnyúztam volna.
- Szép reggelünk van ma, igaz? - mosolyogtam rá Jaenisre, mintha a hátam mögött nem éppen egy rothadó hullát cipeltek volna. - Ahogy elnéztem ezt a szerencsétlen flótást, aki a falon végezte, eszembe jutott a néhai Lord Umber. Egyszer azt mondta nekem, az összes vadnak és Starknak is ott kéne lógnia. Nagyszerű gondolat egy nagyszerű embertől.
Lord Umber nem volt nagyszerű ember. Barbár, bárdolatlan és mindenek előtt mosdatlan vadember volt, aki egyedül annyiban különbözött a gyűlölt szabad néptől, hogy a Fal déli oldalán született egy szép nagy várban. Már az orrfacsaró szaga elég volt hozzá, hogy ne időzzek túl szívesen a társaságában, de az embernek olykor áldozatokat kell hoznia, különösen, ha a szagos illető történetesen a szövetségese. És elhozza neki Rickon Starkot.
Egy szó mint száz, csak a menyasszonyomat akartam idegesíteni a volt férje említésével. Hogy miért? Mert unatkoztam, ennyire egyszerű.

Jó idő eltelt már, amióta megérkeztem Rémvárba, talán még több is, mint amennyi sejtéseim szerint volt, a napjaim nagyrészében ugyanis nem lazsáltam, így gyorsabban teltek a percek és az órák. Nem állítom, hogy ennyi idő alatt sikerült teljesen kiismernem egy ilyen nagy várat és mostanra minden pontját tökéletesen ismertem, de a legtöbb pontjára kevés vagy semmi gondolkodással eltaláltam, ha bármilyen oknál fogva oda kellett találnom. A számomra legfontosabb helyiségeket már az első napokban feltérképeztem, így pontosan tudtam a könyvtár, a nagyterem, a konyha, a mester szobája, a saját szobám és a fürdőhelyiség felkeresése így már nem okozott különösebb erőfeszítést. Kezdtem egészen otthonosan járni a folyosókat, bár egyelőre nem láttam rá esélyt, hogy valaha is az otthonomnak tekinthetném ezt a helyet. Hiába volt kevesebb huzat, hiába volt enyhébb a hideg, semmi nem volt az igazi. Ennek egyik oka lehetett a falakon lógó tetemek átható bűze, amit szerencsére csak akkor érzett az ember, ha túl közel ment hozzájuk. A hideg megtette a hatását és nem engedte korán rothadni a holttesteket, amikből a vár körül köröző varjak előszeretettel csipkedtek ki kisebb-nagyobb darabokat. Úgy érzem, tökéletesen illett rá a Rémvár megnevezés, könnyen elriaszthatta nem csak a betolakodókat, de a meghívott vendégeket is.
Éppen kiengedtem Angyalt a várudvarra, hogy ő is megtalálja a helyét és a legjobb helyet, ahol egereket tud fogni, amikor meghallottam Lord Bolton hangját. Nem kedvelte a macskámat, amit egyáltalán nem tartottam különösnek. Öreg dög volt már, aki ki nem állhatta a férfiakat, főképp azokat nem, akik túl közel voltak hozzám, Lord Umbert is sokszor véresre karmolta, aminek egyszeri eredménye volt, hogy megboldogult férjem egy kevésbé részeg pillanatában még időben el tudta kapni és kivájta az egyik szemét. Nem volt nagy sikere, Angyal csak még jobban gyűlölte érte, egerekre pedig továbbra is ugyanolyan remekül tudott vadászni, mint tökéletes látással.
Eleresztettem Angyalt, még mielőtt szemet vetne a vár urára, de ezt abban a percben megbántam, hogy Lord Bolton megszólalt. Ekkor már nem bántam volna annyira, ha a karmai véres csíkokat hagynak végig az arcán.
- Nagyszerű ember? Biztosan nagyon sok hasonlóságot fedeztél fel magatok között, ha ezt gondolod róla. Általában ez így szokott lenni. -Természetesen sosem volt így, én nem tapasztaltam még hasonlót, de nem tudtam mást válaszolni, hogy azzal ne lépjem át a határt. Egyelőre nem volt kedvem konfrontálódni vele, nem voltunk jó helyen ahhoz. Itt túl sok ember láthatta, én pedig nem örültem volna, ha a kedves lady álarcom lelepleződik a várnép előtt. Kedvelniük kellett, ha túl akartam itt élni, egyelőre ugyanis semmilyen menekülési útvonalat nem láttam, amit igénybe vehettem volna, ha rosszra fordulnának a körülmények. Boltonnak lenni nem volt biztonságos ezekben az időkben.

Lady Jaenis & Lord Bolton

- Azt nem mondanám. Nincs még egy olyan férfi, mint én, Lady Jaenis. - Erre mérget vehetett. Ha találtam volna olyat, aki hasonlít rám, biztosan kevesebbet unatkoztam volna. Akadtak, akikkel szívesen töltöttem az időmet és akikkel osztoztunk valamelyik szenvedélyünkben, de ezek csak apró átfedések voltak, igazán egyikük sem hasonlított rám. Szívesen jártam vadászni Vihar Gareth-el, de ha nyúzókést nyomtam volna a kezébe, hogy tartson velem a kínzókamráim egyikébe, biztosan a sarokba hányt volna. Táncolj Damon ellenben örömmel kínvallatott akárkit, azonban értelmes társalgásra alkalmatlannak bizonyult. Ha valakit feltétlenül meg kellett volna neveznem legjobb cimborámként - és a kérdező ragaszkodott volna hozzá, hogy a kutyáimat ne számítsam bele -, minden bizonnyal Gareth-re esett volna a választásom. A Lord Umber-féléket, akarom mondani a néhai Lord Umber-féléket valójában nem kedveltem. Nagydarab, lassú észjárású ember, alkalmatlan az ivászaton kívül bármiféle szórakozásra, emellett pedig jobban bűzlött, mint egy téli álomból ébredt, bolhás medve. - És mit gondolsz a vár díszéről? Én személy szerint sajnálom, hogy meg kell válnunk tőle, de hát ez a szag... Sebaj, kerítettem helyette mást, ma reggel idehoztak egy erőszaktevőt az egyik közeli faluból. Szerinted hol kezdjem a rajta a munkát, hölgyem? Csak hogy lásd, adok a véleményedre mint leendő férjed...

Akaratom ellenére gúnyosan felhorkantam. Nem állt szándékomban sem megsérteni őt, sem pedig hangot adni a nemtetszésemnek, de végül mégis így sikerült. Habár, ha jobban meggondolom, az előbbire még talán gondoltam is, elvégre ő is többször próbált kihozni a sodromból Umber emlegetésével. Bizonyára hamar észrevette, milyen fájó pontra tapint vele, éppen ezért tette.
- Tévedsz, nagyuram. Rengeteg olyan ember van, amilyen te is vagy. Aki nagynak és erősnek gondolja magát pusztán azért, mert képes a kegyetlenkedésre, pedig nem több, mint hús és csont, belülről pedig éppen olyan vörös mint bárki más. -Túl sokat gondolt magáról. Könnyen bebizonyíthattam volna neki, hogy nem jól gondolja és nagyon nem esne nehezemre őt is helyretenni, de szerencséjére nem akartam megtenni. Eddig nem szolgáltatott elég okot rá, hogy ilyesmiken törjem a fejem, a szavai nem tudtak ennyire meghatni, még nem tudta pontosan, hogyan lehet engem mellbe vágni.
A kérdésére közelebb léptem, közvetlenül mellé, a tekintetemet nem véve le a várfalról, ahol egészen eddig a varjak által megkopasztott holttest lógott. Semmi érdekes nem volt benne, mégis néztem.
- Azt mondod erőszaktevő volt? Akkor egyértelmű a válaszom. Pontosan azt tenném vele, amit a parasztok szoktak a fával, mikor egy cövek végét próbálják kifaragni. Rétegről rétegre, hogy a végén egyre kisebb és kisebb legyen, aztán ne legyen mivel erőszakot tennie.

Lady Jaenis & Lord Bolton

Az arcomon széles mosoly terült el. Bájosnak találtam, hogy a kegyetlen uracskákhoz hasonlított, akik örömüket lelték az ölésben és kisállatok kínzásában. Éppen ahogy az imént mondtam: olyan férfivel még nem találkozott, mint én. Én nem voltam Lord Umber, akinek mindennél nagyobb kielégülést jelentett valakibe belemártani a pallosát, sem pedig Joffrey Baratheon, akiről Kisujjtól tudtam, hogy vidáman gyötört állatkölyköket szabadidejében. Ha Lady Jaenis jobban ismert volna, eszébe sem jutott volna a megboldogult férjéhez hasonlítani. Úgy éreztem, nem sikerült túllépnie azon az egykori találkozáson, ahol meglehetősen rossz benyomást tettem rá. Komolyan azt gondolta, hogy még mindig úgy viselkedek, mint részeg suhancként? Mert ha igen, akkor ő biztosan nem változott azóta egy cseppet sem.
- Nem gondolom magam nagynak. Ami azt illeti, a régi istenek nem voltak velem túl bőkezűek magasság terén. Bízom benne, hogy nem a testes férfiakat kedveled. - Jót nevettem a saját viccemen, az sem érdekelt, ha még egy mosolyt sem kaptam Lady Jaenistől.
Kíváncsian vártam, mit válaszol. A legtöbb hölgy a könnyeit nyelte volna az erőszaktevő említésére is és csak hüppögve rám hagyta volna a büntetés kiválasztását. Ő azonban válaszolt. Meg sem próbáltam leplezni az arcomra kiülő elégedettséget. A szemem nagyra tágult a kellemes izgatottságtól, amit éreztem, a képemről pedig letörölhetetlennek bizonyult a vigyor.
- Tetszik az ötlet, nagyon fantáziadús. Aprólékos munka lesz, de megéri. Majd megmutatom neked a végeredményt, hölgyem, jó?
Bár lenyűgözött a válasza, továbbra sem tettem le róla, hogy kizökkentsem. Félelmet akartam látni a szemében vagy legalább undort, ami nem a személyemnek szólt, hanem a felvázolt képnek. De ezidáig semmi mást nem tudtam kicsikarni belőle, csak megvetést és érdektelenséget. Hát ennyire megsértettem akkor régen?

Meg sem fordult a fejemben, hogy olyan lenne mint egykor volt. Azóta több minden történt vele is és velem is, nem csak arra gondolva, hogy felnőtt emberekké váltunk. Mindent tudtam róla, amit fontosnak találtam, Lord Baelish nagyon készségesen válaszolt a kérdéseimre, amiket a jegyesemmel kapcsolatban tettem fel neki. Tudni akartam, mivel állok majd szemben, ha idekerülök, eddig még nem is kellett csalódnom. Pontosan olyan volt, amilyennek Kisujj - bizonyára kiszínezett és átrajzolt - elbeszélései alapján gondoltam őt. Azért még fel voltam készülve minden meglepetésre.
- Nem illene ilyesmit mondanom, nem gondolod? Nagyon tiszteletlen lenne a volt férjemmel szemben. -A legkevésbé sem érdekelt a volt férjemmel szembeni tiszteletlenség, már akkor sem foglalkoztatott, amikor élt, a halála pedig mit sem változtatott a véleményemen. -De szerencséd van, nagyuram. Általában nem a testes férfiakat kedvelem. -Lelki szemeim előtt arcok, testek és hozzájuk tartozó jelenetek lebegtek. Dorne-i herceg, viharföldi fattyú, és a többiek. Határozottan igazat mondtam.
Nem volt kérdéses, hogy tetszik neki a válaszom, ami meglepetésemre csak engem is elégedetté tett. Továbbra sem rajongtam az újabb házasság gondolatáért, pláne nem egy ilyen emberrel, ezt pedig nagyon igyekeztem mindenkinek a tudatára adni - főképp neki -, de akadt, amit nem tagadhattam le magam előtt túl sokáig. Élveztem az érzést, ahogy Umber vére végigfolyt a kezemen. Nem az a féle élvezet volt ez, amit a sikeres bosszú vagy a megkönnyebbülés vált ki az emberből, sokkal inkább volt állatias, ösztönből fakadó élvezet. Ezen eddig senkivel sem tudtam még osztozni, és azt hittem, nem is akarok, egészen mostanáig, amíg nem kezdett el gyökeret verni a fejemben a gondolat, hogy talán nagyon jó is lehetne egy ilyen partnerre akadni.
- Különös. Azt gondolnám, a folyamat maga sokkal érdekesebb mint a végeredmény. Sok mindenki lehet eunuch, a kérdés az, hogy hogyan válik azzá. -Pár másodpercig a falat néztem, ahol nem olyan régen még a bűzlő holttest lógott, majd Lord Boltonra emeltem a tekintetem. -Mondd, nagyuram, te hogyan szeretnél azzá válni? -Vehette fenyegetésnek. Figyelmeztetésnek. Annak, aminek csak akarta. Az igazság azonban az volt, hogy nagyon kíváncsi voltam a válaszára, hogy miképp reagál egy ilyen megszólalásra, pláne, ha ezt egy ladytől kapja.

**Ajánlott tartalom**