Fehérrév - Neither one of us belongs here

Nem szeretem és nem is bízom a sokadkezes információkban. A főváros, maga a mocsok még mindig. Bárki eladná a rokonságát is némi pénzért, egy kis hatalomért vagy plusz juttatásokért. És pont ez a dekadens vonás az, mely számomra gyümölcsöző vállalkozást épített ki. Bár be kell vallanom meglepett, hogy egyesek mennyire együttműködőek tudnak lenni ismeretlenül, míg az ismertek, akik rendszeresen vagy épp rendszertelenül voltak kuncsaftjaim, mind zsarolásra, alkukra kényszerítettek. Ha valaki egy-két évvel ezelőtt azt mondja, hogy ezt fogom csinálni, kinevettem volna. Valahol belenyugodtam végre az életembe és úgy éreztem kezdek stabil lenni. Kiegyensúlyozott. Már-már kezdtem érteni mit jelent a boldog élet kifejezés. A dothrakiak megérkezéséig. A lányom elvesztéséig. Megszoktam az egyedüllétet, de ezt a helyzetet képtelen voltam és képtelen is vagyok kezelni. Egy gyermek, egy saját gyermek akinek te jelented a világot, többet ér bárminél vagy bárkinél. Mindent megtennék azért, hogy visszakapjam. Mindent. Ha tudnám, hogy végül az apjához kerül, az életemet is odaadnám.
A hírek azonban nem ennyire feketék vagy fehérek. Ellenőrizni, szűrni kell őket, hogy nem-e csupán némi aranyért mondja az illető azt, amit. De kilenc, egymást nem ismerő személy Északot emlegette. Sosem jártam ott, hisz sosem kellett odamennem ezelőtt. De nem tudok tovább várni. Három ember után is igent mondtam volna, de bizalmasom meggyőzött, hogy várjak még. Legyek benne biztos. - Ne félts engem Wes bácsi. Ha tisztességes nő volnék, aggódhatnál az erényeimért, de nem vagyok az. Egyébként is ismerem a kapitányt. - csitítottam növekvő aggodalmát. Hisz döntöttem. Hajóra szállok és elmegyek Északra és ha kell, minden kő vagy bokor alá benézek. Nem tudok ugyan fegyverrel bánni, de talán ezen is lehet segíteni. Némi aranyért sokak szolgálatait meg lehet venni.
Az útvonalat is előre megmondják, de engem a végállomása érdekel: Fehérrév. Sokat hallottam már arról a helyről. Ez lesz tehát az első pont. Egy tíz éves kislány azért annyira nem lehet gyakori kikötőkben arrafelé. Valakinek látnia kellett valamit. Bármit. Talán csak percekre, talán nem biztos benne. De az, hogy itt ülök a fővárosban míg a lányom talán szenved valahol..az idegőrlő. Megölelem az öreget és elbúcsúzom tőle. Tudom, hogy távollétem alatt ő lesz az egyetlen, aki nem fog elárulni. A többiek mind pótolhatók.
Az út eseménytelen volt, mégis tanulságos. Sosem utaztam hajóval ezelőtt sehová. Fogalmam sem volt milyen a légkör út közben. És megvan a régi hivatásomnak is az előnye: nem alakoskodnak ha a közelemben vannak. Az igazságot látom. Őket. Azt, amilyenek. Nem a megjátszást. Sokat mesélnek. Magukról, az utakról, egymásra licitálva, ki élt már meg rosszabb utat. Ennek a nosztalgikus illata apámat idézi, aki szintén mindig mesélt, bár kevésbé nyersen. A nap már túllépett a délidőn, mikor is szólnak, hogy hamarosan kikötünk. Végre! Szép dolog utazni, tényleg. Talán más körülmények között jobban kiélvezném az egészet, de ezek most nem más körülmények. Felsétálok a fedélzetre és az egyre közeledő kikötői nyüzsgést figyelem. Emberek mindenfelől. A levegő hűvös. Sokkal hűvösebb mint amihez én szoktam. Fázósan húzom össze magamon a bélelt köpenyt, vele együtt a csuklyát is. Minél kevesebb feltűnés. Minél kevesebb.
Mire leszállunk már útbaigazítást is kapok, hogy hol találok itt olyan fogadót, amit még nem faltak fel a patkányok, elfogadható az étel és a tulajdonos is kevésbé tisztességtelen. Erre veszem hát az irányt és elmormolok egy imamalmot amiért újra szárazföldön járhatok. A hajók..dobálnak. Olykor. Mély, reszketeg lélegzetvétellel próbálom magam a logikus, higgadt gondolkodásra rábeszélni. Mindent sorjában.
Mégis összezavarodom a nagyon is ismerős és kedves alakot meglátva. Azt mondják Westeros óriási, Észak területe pedig kiemelkedően nagy. Óvatos léptekkel sétálok felé, lopva pillantva ki a csuklya szegélye alól. Biztos, hogy ő az. Eszerint számunkra nem elég nagy a hét királyság. Nem akartam találkozni vele, nem tudom mit mondjak neki. Hogy mondjam neki. Tehetnék úgy, mintha nem látnám, de valami húz hozzá. Megállok előtte egy kicsivel és óvatosan pillantok fel rá. Él. Életben van és semmi baja. Elönt a megnyugvás, mégis félek. Félek, hogy haragudni fog rám. S teszi majd mindezt joggal. - Sosem hittem volna, hogy Észak fagyos táján foglak újra látni, Brod. - tolom hátra végül a csuklyámat, hogy ha netán..nem ismerné fel a hangom. Megérinteném. Megölelném. Annyira szeretném, de most..most nagyon más a helyzet, mint korábban. Elvesztettem a kislányunkat. Hibáztam. - Hallottad mi történt? - kérdezem óvatosan, immár lehajtott fejjel. Igen, kerülöm a tekintetét, igen, nem tudom merre járt, hisz több mint egy éve nem láttam. Lehet, hogy pont ide szólította a kötelesség és ennek semmi köze a lányunkhoz. - Nem tudom mit mondjak. - megrázom a fejem, ebben a percben szeretnék elmenekülni, pedig nem vagyok gyáva. Sosem voltam.

Nevezzünk felelőtlennek, nevezzünk meggondolatlannak amiért egyedül nekivágtam az útnak. Valójában ennél meggondolatlanabb dolgot tényleg nem tehettem volna, de megőrültem volna Királyvár városfalai között mindenféle mesével Északról, ahová a felégetett falvak lakosainak egy része menekült. Legalábbis így mondják. Képes vagyok helyén kezelni az üzleteket, képes vagyok bárkit megzsarolni ha szükséges de nem tudom, hogy az a fajta illékony biztonság amiben ott részem van, megáll-e ezeken a kemény és hidegmarta földeken. Mindegy hogyan, milyen állapotban, de meg kell találnom a lányomat. Vannak dolgok, melyektől csak az úrilányok félnek. A Ladyk a biztonságos kastélyaikban rettegnek útonállóktól, erőszaktól. Én csupán a halált félem, mert végzetes és nem juttatna el a célomhoz. Talán nem ártott volna mégis hívnom magammal valakit. Valakit, aki ismeri Északot, jól forgatja a kardját és segít életben maradni, a helyes úton maradni. Nem tettem. És csupán az istenek kegyében reménykedem, hogy itt lelek majd egy ilyen személyt.
Ezért ér sokként a felismerés. Anyám mindig azt mondogatta, hogy az élet különböző próbatételek elé állít minket, hogy végül elnyerhessük a nekünk szánt jutalmat. Ő lenne hát az északi próbatételem? Ő, akinek csupán sziluettje is elgyengít? Olyan régen nem láttam már, most mégis rettegve sétálok felé. Egyszer azt mondtam neki, hogy nem az idő számít, hanem a visszatérés ténye és ereje. Amíg vissza akar térni hozzám nem gondolkodom negatív kimenetelekben, bár mái napig nem értem, hogy egy ilyen férfi mint ő, mit keres egy ilyen nő mellett, mint én. Mégis most, amikor szemeibe nézek elfelejtek társadalmi különbségeket, szajhaságot és minden mást. Csak őt látom. Nyelem a félelmet, mert a gyűlöletét nem tudnám elviselni. Akkor inkább ne találkozzon velem többé.
- Eszerint még meg tudlak lepni. Lassan 11 év után ezt nevezhetnénk üdítőnek is. - nem is tudom mit beszélek, miért próbálok humort belecsempészni amikor lehet a következő percekben közli, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Nem mintha mennék. Nem mintha egyáltalán most tudnék mit mondani. Ölelése erős, illata az orromba kúszik, előhív emlékeket, érzéseket még úgy is, hogy egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek. Élek? Tehát tudja. Tudja, hogy mi történt. Nem akarom elhinni, hogy átölel. Karjaim némi tétovázás után már kapaszkodnak belé. Belebújok az ölelésébe. Arcomat nyakába fúrom, próbálok nem sírni. - Azt hittem ha tudod is, mára meggyűlöltél azért ami történt. - mondom ki az egyik legnagyobb félelmem - Bocsáss meg amiért nem tudtam őt megvédeni. - remegek meg, a könnyeim, melyekről azt hittem már elapadtak mégis lassú patakokban folynak végig az arcomon, reszketegen sóhajtok. Nem szabad arra gondolnom, hogy baj történt vele. Élnie kell. Hátrébb hajolok, hogy fel tudjak nézni Brodra, de nem engedem el. Mintha az, hogy hozzáérek valóságossá tenné ezt az egész jelenetet. - Mit.. - na még egyszer, nyelek egyet - Mit keresel itt Északon? - kérdezem, mielőtt bármit kérdezhetne akár rólam, akár a történtekről, akár az elmúlt hónapokról. Vagy évről. - Olyan régen nem láttalak már. És mit sem változtál. - simítom tenyerem az arcára, kántálva a bolond elmémnek, hogy igen, tényleg ő az. Tényleg itt van.

Nehéz belegondolni az évek valódiságába, mélységeibe. Lassan 11 éve már annak, hogy mi ketten találkoztunk. 10 éve már, hogy megszületett a lányunk. Nem hittem, pontosabban meg sem fordult a fejemben, hogy bármi közöm is lesz valaha Brodhoz, mármint a nyilvánvalókon kívül. Azt hittem, a két éjszaka után ő is csak elsétál, mint ahogy elsétált előtte és utána is az összes többi. Mégis visszajött. Engem keresett. Nem mintha különösebben hittem volna neki, vagy benne. Hisz egy épp csak 17 esztendős prostituált mit várhatna az élettől egy gyerekkel? A családja biztos nem lett volna boldog a hírtől. Attól pláne, hogy felajánlotta az együttélést is. Egyszerűen a mi kapcsolatunkat nem tartanák helyesnek az ő köreiben. Én mégis belementem, elképesztően mélyen.
- Talán már nem az igazi a figyelmed, vagy csak én lettem jobb. - jelenik meg egy mosoly ígérete ajkaim görbületében. Nem mintha tanultam volna bárki mögé lopakodni. Nem. Az én testi képességeim nem ilyen téren voltak használatban. Voltak, egészen addig, míg nem lépett be az életembe komolyan. Sosem tett nagy és semmis ígéreteket de a ház, valamint annak egyre erősödő bizonyossága, hogy vissza fog hozzánk térni minden alkalommal amikor ügyei elszólítják, nem is tette szükségessé. És sosem éreztette, hogy származásilag alacsonyabbrendű vagyok nála. Egyetlen szóval sem. Én pedig? Nem tudok védekezni az érzéseim ellen. Még mindig megremeg a bensőm ha meglátom. Még mindig vágyom rá. Még mindig szeretem őt. Talán nem kellene. Sokan mondták, hogy ne tegyem, ne szeressem meg, hisz ennek nincs jövője. Most mégis itt állunk egymással szemközt.
- Nem, de.. - harapok ajkamba, ahogy feltámad annak a napnak az emléke. A dothrakiak kiáltásainak idegensége, lovaik patáinak könyörtelen dobogása. A sikoltozások. A félelem. - ..de ennek nem így kellett volna lennie. - mantrázom el hangosan, legalább százezredjére ezt a mondatot. Mert tényleg nem. Tehettem volna valamit. Bármit, de elszakadtam Elatól, aki épp otthon sem volt amikor ez történt. Az egyik szomszéd lányával játszott náluk. Még csak a közelemben sem volt. - Talán igazad van, de ezzel kelek és ezzel fekszem azóta a nap óta. És mostanáig nem volt semmiféle kapaszkodóm. Ha rád hasonlít Brod, életben van. - mondom bizonyossággal a hangomban, mert most hálás vagyok azért, hogy a lányom nem valami ostoba nemeskisasszony aki a hímzésen kívül semmihez nem ért. De Észak..hideg és kegyetlen. - Őt keresed? - nézek rá meglepve, eszerint gyorsabb hírhálózata van, mint nekem. Persze, gyanítom jó ismeretségekkel rendelkezik. És kell-e nekem nagyobb bizonyíték azt illetően, hogy milyen apa, milyen ember, hogy ide jött? Nem. Nem kell. És eddig sem kellett. Kézfejemre simuló tenyerének melege jóleső, röpke pillanatokra elveszek a tekintetében. A smaragd lenyűgöző árnyalatában pompázó szemeiben. - Kezdek felnőtt lenni, azt mondod? - jelenik meg halvány pír az arcomon, lévén nem vagyok hozzászokva a bókokhoz. Mondhatni egyáltalán nem. Talán nem is tudom a helyükön kezelni őket. Most azonban először tényleg elmosolyodom. - Fényes nappal úrinő nem vonul el egy férfival ha az nem a férje. Viszont hideg van. - futtatom végig hüvelykujjam alsóajkán - És szerencsédre nem vagyok úrinő, így aztán nem érdekel mit szólnak. - mosolygok továbbra is és elengedve őt kitárom a fogadó ajtaját. Benn sem az a déli meleg fogad amihez hozzá vagyok szokva, de sokkal-sokkal jobb mint odakint. Jó rég nem jártam már semmilyen fogadóban. Pláne idegen helyen. Érdeklődve pillantok körbe. - Mit szólnál egy hátsó asztalhoz? Vagy a szobádra gondoltál kényelmesebb hely elnevezéssel? - nézek fel rá egy félmosoly kíséretében. Nekem mindkét lehetőség megfelel, az egyik kifejezetten. Bár csak nem keltünk akkora feltűnést..Viszont sok mindenről kellene beszélnünk, az biztos.

- Eszerint már idősödő úrnak tartod magad? - évődöm vele egy mosollyal, mert igen, tudomásul kell venni, hogy mindketten közeledünk a harminchoz. Sokan, vagyis helyesbítve a legtöbben ilyenkor már házasok, megállapodtak és dolgoznak, tesznek saját és gyermekeik jövőjéért. Magunkat valamiért nem tartom megállapodó korúnak. Talán mert a körülmények számunkra sosem voltak ilyenek. Talán azért, mert soha nem gondoltam bele abba, hogy ő meg én valamikor, egyszer tényleg együtt fogunk reggelente ébredni és mellette válok majd feleséggé. Nem mintha bármi kivetnivalóm lenne kettőnk ellen vagy ellene. Csak...a körülmények, az ő élete, az én életem mindig valahogy beleékelődnek efféle álomképekbe s végül minden marad úgy, ahogyan addig. Jön, én pedig örömmel fogadom és legszívesebben a házból sem engedném ki. Nehéz úgy élni, hogy sosem tudni, mikor szólítja el a kötelessége, mennyi időre. Tudom, erről nem tehet, hiszen lovag. Esküt tett, eszerint él de néha oly jól esne önző módon azt mondani, hogy tegyen nekem esküt és ne hagyjon el. Többé ne. De nem tehetem. Ilyet én..egyszerűen nem kérhetek tőle.
- Mégis nehéz, Brod, mélységesen nehéz. Már nem álmodom annyit a történtekkel, de folyamatosan motoszkál bennem az egész. - jegyzem meg óvatosan, megszokás, igen, hogy a gyengeségeimet nem emlegetem fel. De ő más. Mindig is más volt. Megszorítom a kezét, ujjaim maguktól kulcsolódnak az övéire. - Egy dothraki hordára te sem gondoltál, nem is gondolhattál. Egyikünk sem tette. Sem a falusiak, sem én. Senki. - megrázom a fejem - Sokat tanult tőled. És reménykedjünk a legjobban. Észak kevésbé romlott, mint a többi királyság. - sóhajtok mélyet, mert egy ilyen fiatal lányra nem csak a halál leselkedik veszélyként. És erre szeretnék a legkevésbé gondolni. Legyen most bárkivel, őszintén könyörgöm azért, hogy ne bántsák. Sem fizikailag, sem másképp. Csak ne bántsák. Felvonom a szemöldököm. - Ha tettem volna egy évvel ezelőtt, valószínűleg most is megtenném. Mibe keveredtél? - kérdezem egy fokkal halkabban, de ugyanolyan kíváncsian. Mert ha ő is veszélybe keveri magát, ha baja esik..na nem, nem. Erre nincs értelme gondolni sem. - Csak, kérlek.. - szorítom meg a kezét - vigyázz magadra Brod. Nem kérhetlek meg, hogy ne csináld amit csinálsz, de legalább vigyázz magadra. - sóhajtom szomorkás zöngével. Nem tudnám elviselni ha baja lenne. Egyszerűen nem. Ő a váram. A kősziklám.
- Igaz, pedig lenyűgözően megkapó voltál már kölyökként is. - ejtem el a bókot, ami valójában az igazság. Nem volt ellenemre amikor engem választott akkor éjjel. Sem másnap. Sem később. Most sincs, mindegy hány év telt el. Még mindig izgatott vagyok ha látom, még mindig képes vagyok vágytól fuldokolva sóhajtani a nevét. Nem tudom mivel érdemeltem ki a figyelmét. Mi hozta vissza hozzám akkor, egy évvel később. - Kétszer és egyik sem volt megfontolt. Az egyiket az ifjúként ért felelősség mondatta ki, a másikat a neveltetésed. Ne azért akarj, mert van egy közös gyermekünk. Azért, mert úgy érzed. A férfi érezze úgy. - fektetem a szabad tenyerem a szívére. Nem tudom, hogy érzései milyenek irántam, nem szoktam faggatni. De inkább bele sem fogok abba, hogy miféle híre lenne kettőnknek. Együtt lenni egy valamikori szajhával bátor dolog, de nem lehetetlen. Viszont feleséggé tenni, azt már inkább tartják botornak. Nem vagyok, nem is lehetek már erényhajhász, sem tudatban megfogant és normáknak megfelelő tisztességes asszony. De én elfogadtam a sorsom, a származásom és az életemet. Bár nem tudom mennyire lesz boldog attól, amit Királyvárban építettem fel. Hisz az nem az otthona. És nem is az én otthonom. Azonban ez itt Észak és normák ide, normák oda, pontosan tudja, hogy követném akár a Falra is. A tekintetét látva megtorpanok. Hirtelen lesz melegem és kezdek el fázni is. Nem tudja, egyikük sem tudja, hogy ilyenkor egyfajta állatiasság tükröződik a szemükben, amely minden nőnek édes dallamként csendül a fülében. Akar. Még mindig. Ujjaimmal végigcirógatom a kézfejét. - Ahogy kívánod. - vetek rá egy csábos mosolyt és elindulok a kijelölt asztal felé. Lépteim is megváltoznak. Ráérősebbek lesznek, csípőm ring, ám ebből semmit sem láthat mert eltakarja a ruha és a köpeny, de ha valamit ismerek akkor az a testiség. Elég volt a tekintete, máris kiéleződtem rá. Mintha a préda lennék aki nagyon is szívesen venné, ha utolérné a vadásza. Utam végén viszont helyet foglalok, elrendezve magam alatt és körül a ruhámat is. - És mit ajánlanál inni? - nézek fel rá csillogó szemekkel, de ideje befejeznem a játszadozást, igaz? - Királyvárban élek. - szóval legyen akkor egyenesen a közepébe - De betartottam amit ígértem. - vagyis nevezetesen azt, hogy többé nem keresem a kenyerem a testemmel. Nevezzük ezt egyfajta hűségeskünek felé. Elmosolyodom. - Kereskedő lettem. Meglepően sok régi ismeretségemet sikerült előnyömre fordítani. - szándékosan nem nevezem őket más néven, lévén gyanítom nem szeretne mélyebben belegondolni abba, hogy mi közöm volt azokhoz a férfiakhoz. És már nem is lényeges. - Wes bácsi segít nekem a kezdetek óta és talán különösen fog hangzani, de a kereskedelem ott meglehetősen izgalmas tud lenni. - adok nevet, hisz ismeri az öreget még a faluból. Kemény ember, de jó szíve van. - És ezeket a kapcsolatokat használtam fel arra, hogy információkat kapjak a lányunkról. Így Wes áldásával úgy döntöttem idejövök. - a zárójeles részeket egyelőre nem emlegetem, mint mondjuk a zsarolásokat. De a kérdést, amit nem mondott ki, megválaszoltam. Hogyan, hol, miből élek. - És most mesélj. - nézek rá várakozóan.

Tudja, igen. Persze, hogy tudja. Hisz lovag már - szerintem - nagyon régóta. Számtalan halált, vért és könnyeket látott már maga körül. Én nem hittem volna, hogy valaha is látnom kell ilyesmit. Egyszerűen nem. Pláne nem az otthonomat érintően. Mindig békés volt és eltekintve egy-két hangoskodó részegestől akik csupán az áthaladók csoportjába tartoztak, nem történt semmi. Mondhatni meghitten csendesen teltek a mindennapok. Egészen addig a napig.
- Tudom és csodállak amiért megvan az ép eszed. - nem, ha rajtam múlik nem kívánnék még egy ilyen mészárlást végignézni. Mert ez nem háború volt. Nem sereg vívott sereggel, hanem egy csapat vadember leégetett és lemészárolt majdnem egy egész falut. Egyszerűen eltüntették a térképről, mintha lakosai, fennálló évtizedei soha nem is léteztek volna. És ez borzasztó. Mélységesen. - Nem tagadom, hogy könnyebbé tette az alvást számomra is a bor, de Elayna miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy a saját borús gondolataimba süllyedjek. Roncsként nem lehetnék most itt. - semmi bajom a borral ha finom, de sosem éltem ilyen élvezeteknek. Szerettem mindig az eszemnél lenni, akkor nem foghatom senkire és semmire azt, amit teszek. Vagy épp tenni készülök. Pedig nekem is ajánlottak már sok mindent. Nagyon sok mindent. Összevonom a szemöldököm.
- Tehát ketten lehetetlen vállalkozás lenne elindulni. - mondom ki azt, amit szavaiból kihallok. Sajnos nekem ez eszembe sem jutott voltaképpen. Hogy mire egyesével végigjárok minden falut, kikötőt, vagy várat...nagyon sok időnek kellene eltelnie. A szeretet nem elég. Nem látok csillogó fénypászmát mely elvezet a lányomhoz. És alap tudáson kívül semmi mással nem rendelkezem Északkal kapcsolatban. Néha meglehetősen bolond tudok lenni. - Néhány alkut. - hunyom le a szemeimet, mert ha az, vagy azok is úgy alkudnak, mint én, akkor csak az istenek tudják, hogy mi lesz ennek az ára. Mert eszerint akárkiről legyen is szó, a több mindenképpen több embert jelent. Tehát vagyonos, vagy zsoldosokkal paktál az illető. Átható tekintettel nézek fel Brodra, jelezve, hogy csupán a nyílt tér az oka annak, hogy nem kezdem el firtatni a dolgot. Ha a felesége lennék, annak rendje és módja szerint csendre inthetne, mondván ne firtassam, nem asszony dolga az ilyesmi. Ám nem vagyok az és ezt véletlen sem rosszallásból mondanám, csupán a tény milyensége miatt: jogom van kérdezni. Hisz engem is érint mind az ő sorsa, mind a lányunké.
- Örülök, hogy ezt így látod, mert visszacsinálni lehetetlen vállalkozás lenne. - mosolyodom el a bók hallatán. Pedig mennyi nő mondta mindig, hogy a gyermekük születése után férjük inkább más, idegen nők társaságát kereste szívesebben. Nos, Brodra ez nem igaz. Szükségem van rá, ilyenkor újfent bebizonyosodik. Talán érzelgős, talán szentimentális, de vele jobban érzem magam, ha ott van, akkor nem félek. De ha valamire megtanított az eset a dothrakiakkal az az, hogy nekem is meg kell tanulnom megvédeni magam. És ebben a mögöttem sétáló, fénylő zöld szemű férfi fog nekem segíteni, bár még nem tudja. Még. Most mégis lenne ezernyi más ötletem azt illetően, hogy mit tehetne meg értem a pompás Brodrick Rowan...de a kedvére teszek. És inkább leülök. - Ha rossz a boruk, mégis mit ihatnak vajon? - nézek a söntés irányába elgondolkodva. Felénk nem járt túl sok északi. Akik mégis, nem voltak túl beszédesek. Én meg amennyit ittam valaha is..
- Cersei királyné uralma alatt vált a romlottság melegágyává. Ha tudod mit keress és hogyan hajts belőle hasznot, akkor bizonyos körökben hamar érhetsz el sikereket. De téged nem tudlak ott elképzelni. - pillantok szemeibe - Túlságosan becsületes és tisztalelkű vagy azokhoz az emberekhez képest. Gondolom nem is érezted magad túl jól. A magas városfalak. A bezártság.. - végül elmosolyodom ahogy az öreget kérdezi - A falu pusztulása után, ő mentett meg, bár hathatós módszerrel tette. - hajolok közelebb és jobb oldalon félresimítom a hajam, hogy láthassa a kis heget - Kénytelen volt leütni, mert.. - sóhajtok, mert hisztériás rohamot kaptam és képes lettem volna egyedül is Elaék után menni - nehezen viseltem, hogy nincs velem a hercegnőm. Ő volt az, aki Királyvárba is elvitt. Sokat köszönhetek neki. - mosolyodom el végül újra - Tudod mi az egészben a legrosszabb? Hogy nem kerestek minket. Hosszú utat tettünk meg, de senkit nem érdekelt, hogy valójában mi történt. És ez elszomorító. - tényleg az, pedig csak akkor juthat el a kisemberek problémája magasabb szintekre, ha legalább figyelő szemek veszik őket körbe. Ránk akkor nem figyeltek. És most sem. - S te merre jártál az elmúlt évben? Már ha nem titok. - ha azt mondja, hogy az, akkor természetesen nem fogom firtatni. Férfi, tehát megvannak a maga titkai, melyeket én mindig is tiszteletben tartottam.

Szavaira ellágyulnak a vonásaim. Mindig is szerettem benne, hogy őszinte jellem. Nem alakoskodik és most is igazat szól. Tudatosan azt hiszem sosem próbáltam ott tartani magunkkal, mármint nem kértem rá soha, hogy maradjon. Hogy ne menjen el. Pedig szerettem volna, hányszor szerettem volna. Őszinte és tiszta érzelmekkel pillantok rá, ismer már, világosan ki is olvashatja, hogy ebben a percben is szeretem. Eddig is szerettem. - Akkor talán a jelenléted nekem is segíteni fog. És az, ha magamhoz ölelhetem a lányunkat. - teszem hozzá, mert kettőjükkel teljes és igazi a mindenem, a valóságom. Nélkülük egy hosszú, véget nem érő rossz álom az egész. Mintha az elmúlt hónapokat Királyvárban egyszerűen egy vonással eltüntethetném életem lapjairól. És meg is tenném ha ezzel mindkettőjüket visszakapom. Épségben és egészségben. Ha kellene, itt is élnék velük a hidegben. Nem számít. Ők számítanak. - És én egyedül akartam nekiindulni. - csóválom a fejem - A nagy ötleteim. - jelenik meg egy mosoly az arcomon, mert hiába tervek, meg a nagy ábrándok, a valóság legalább olyan hideg, mint ennek a régiónak a szele. Egyedül sosem boldogultam volna. Mégis, pont ez a meggondolatlanság vezetett el hozzá. Ha ez nincs meg bennem, még mindig Királyvárban lennék.
Most pedig az asztalnál ülve valamiért hálát adok, hogy nem maradtam a fenekemen. Bár rá valóban nem számítottam. Ahogy arra is próbáltam nem gondolni, hogy vajon tud-e a faluval történt esetről vagy sem. Próbáltam nem azon gondolkodni, hogy ő vajon hol lehet. Egy tornádó közepén álltam és fogalmam sem volt heteken keresztül, hogy vajon mi fog történni a következő nap. Akár velem, akár a szeretteimmel. És ez istentelenül nehéz volt. Teljesen kizökkentem a megszokott életritmusomból. Azóta nem merek arra gondolni, hogy bármi is lehet stabil. Semmit nem tudok magától értetődőnek venni. Semmit.
- Ezek szerint nem jártál még itt? - nézek rá kíváncsian. Beszélt ugyan néhány helyről ahol járt, de én sosem faggattam. Néha pont emiatt érzem úgy, hogy hiába tér vissza hozzám mindig, immár több mint tíz éve, mi ketten túlságosan is kevés időt töltöttünk el eddig együtt. A dothraki horda levonulása után ez sokszor eszembe jutott. A sok üresen eltelt hónap. Néha azt is sajnálom, hogy nem született második gyermekünk. Vagy harmadik.
- Tényleg így kerültél oda? - nézek rá egy meglepett tekintettel megspékelt mosollyal - Nahát, nem tudtam. Bár azt hiszem kaptál bort aznap éjjel. Csak nem a kocsmában. - nem szégyellem, hogy hol és hogyan ismertük meg egymást. Egyáltalán nem. Nem játszottam meg soha, hogy több vagyok, mint aminek valójában születtem. Ha nemes hölgynek születek, akkor nem történt volna az az otthonommal, ami történt. Akkor a kastélyom, a katonáim védelme mögött lenne az én védett világom. Ez azonban nem így van. - Csak néhány hete? - ezen őszintén meglepődöm - Pedig sokan láttak minket. Sokan látták a füstöt is. Nem reménykedtem abban ott sem, hogy valakik majd a segítségünkre sietnek, de utána..utána hittem benne, hogy így lesz.- Elgondolkodva nézek rá. - Nem tudtam neked üzenni. Sehogysem. - rázom meg a fejem sajnálkozva. Hisz ha tudtam volna hol van, talán hamarabb is megtudhatta volna. Hamarabb is elindulhattunk volna. - Ott és akkor azonban nem tehettél volna semmit. Nagyon sokan voltak. Hirtelen történt az egész. Magam sem tudom, hogy miért pont nekem lett ekkora szerencsém, mikor annyian odavesztek. - mondom szomorúan, hisz mindegyiküket ismertem. Egytől egyig. - De ne beszéljünk erről. Nézzünk előre. Mi ketten már itt vagyunk. Hiánytalanul. Most Ela jön. Tehát, oka van annak bizonyára, hogy Fehérrévbe jöttél. Miért itt kezdenéd? - nézek rá kíváncsian. Kettőnk közül ő a megfontoltabb és a jobb taktikus is. Valamint jobban bírja feltehetően lovon is, azonban az olyan gondolatokat, mint hogy ne menjek vele és ilyesmik, jobb lesz ha rögtön elfelejti..ha netán eszébe jutna ilyesmi. - És nekem nincs lovam. - ami mondjuk elgondolkodtatóan nagy hátrány, de van pénzem, úgyhogy nem megoldhatatlan. - Mégis merre vinnének itt egy 10 éves gyereket? Dolgozni valami fogadóba? - és ez még a sokkal sokkal jobbik eset. Megannyi rosszabb van a fejemben. - Ugye tudod Brod, hogy veled fogok menni? Tudom, hogy velem lassabb lesz. És sajnálom, hogy a nyakadba varrom magam, de nem tudnék itt ülni és várakozni. - megfagynék egyrészt, másrészt pedig nem. Ráleltem és nem akarom elveszíteni. Megint. - És most igyunk valamit. Átfáztam, talán felmelegítene egy kicsit.

- Azért mégiscsak rátermettebb vagy a feladatra. Azt sem tudom, hogy ha leszáll az est, hogyan tudnék itt tájékozódni. Vannak ismereteim, de elég felületesek. Csak könyvekből és elmondásokból. - persze nem magamat akarom kicsinyíteni, inkább reálisan látom mindezt. Most azonban hálát adok az isteneknek, amiért ide jöttem és rátaláltam. Amiért meg mertem őt szólítani, legyőzve azt a félelmet ami hónapok óta bennem lappang. Azt viszont elismerem, nagyon is elismerem, hogy ő hamarabb megoldaná a lányunk ügyét, mint én. De örökké nem tudtam volna várni.
- Pedig azt hittem bejártad a királyságokat. Akkor hát drága Ser Rowan, egy cipőben evezünk, bár a te cipődet hajtja némi tapasztalat. Majd kapaszkodom beléd, nehogy lemaradjak. - engedek meg magamnak egy mosolyt. Nem akarom őt hátráltatni, dehogy akarom. Mégsem lennék képes arra sem, hogy itt maradjak. Itt várjak. Most nem számít hideg vagy veszély, vagy bármi más. A lányunk számít. És az, hogy együtt vagyunk, együtt indulunk neki. Addig is, talán többet fogok megtudni róla, mint az elmúlt évtizedben valaha is. Például csak így, egy fogadóban sem ültünk mi ketten együtt soha ezelőtt. Ki tudja mit tartogat még Észak kietlen tája?
- Pedig zavarban voltam előtted, csak nem mutathattam ki. - gondolok vissza az akkori önmagamra. 16 éves voltam csak és bárki megvehetett. Valahogy nem is hittem, hogy pont egy igézően zöld szemű ifjú lesz az, aki magával ragadja a figyelmem. És mennyivel másabb volt mint a többi! Izmos és karcsú, ráérős volt, nem sietett, nem éreztette, hogy csak egy test vagyok akit használ arra az időre. Hibáztam a madame szemében, mert túlságosan odaadtam magam neki. Én azonban nem éreztem hibának. Ha többé nem láttam volna, akkor sem lett volna rossz emlék.
- Nem elég hatékony a hírek terjedése sajnos. Bár a horda közeledtét sem tudta senki. Egyszerűen megjelentek. Gondolom oka van annak is, hogy nem vittek magukkal senkit. Azt sem tudom, hogy a királynő tud-e ezekről és szemet huny felette, nem törődve az emberekkel, vagy fogalma sincs róla mit csinálnak. - sóhajtok kelletlenül, őszintén szólva csalódás lenne. Egy olyan uralkodó aki ekkora haderőt birtokol, de nem tud velük bánni, veszélyt jelent. A horda veszélyezteti a déli területeket. Észak persze biztonságban van. Itt túl hideg van. Hova lehet menekülni előlük hát? Nem szeretnék itt élni. Kietlen. Komor. De azt sem tudom ezután mi lesz. Brod nem fog velem Királyvárban élni, ebben majdnem biztos vagyok, hisz esküje Égikerthez köti, ahol pedig nekem semmi keresnivalóm.
- A Falhoz? - nézek rá meglepve - Miért vinne oda bárki is egy gyereket? Ráadásul egy lányt. A Fekete várban nincsenek nők. - vonom össze a szemöldököm - Esetleg valami nagyobb vár a környéken ahol az úr sem egy pöffeszkedő, gonosz.. - halkabbra veszem a hangom, az indulataimat nem pont ennyi fül hallatára kellene előhoznom - szóval valahol, ahol befogadnák? - nézek rá kérdőn. Ennél fogva, el is mondom, hogy vele szeretnék, sőt vele is fogok menni. Nem tudnám most elviselni, hogy azt sem tudom vele mi van. Ketten együtt már túl sokak lennének a szívemnek és a lelkemnek. Mosolya mégis eloszlatja a rossz gondolatú felhőket a fejemben.
- Szeretem benned, hogy nem azzal kezded, hogy úgysem vagyok rá képes, hogy lassítanálak és csak teher lennék. A legtöbb férfi ezt mondaná. Szeretem, hogy te nem olyan vagy, mint a többiek. - mosolygok rá vissza míg várom a ser érkezését, amire szintén kíváncsi vagyok, hogy itt milyen ízű. Felkönyökölök az asztalra, arcomat megtámasztom a tenyereimen.
- Eléggé sikeres volt. Persze nem Lady viszonylatban mérve vagyok gazdag, de mondjuk úgy, hogy jelentős átalakuláson ment keresztül az anyagi helyzetem. És Wes bácsi gyanítom dolgozik azóta is a továbbiakon. - ajándékozom meg egy újabb mosollyal. Amikor a szolgálólány lerakja elénk a két kupát és távozik, elnyúlok a sajátomért és felé emelem. - Igyunk arra, hogy találkoztunk és arra, hogy sikeresen zárjuk le ezt az utat. - mondom komoly hangon és belekortyolok az italba. Más, teljesen más mint amihez hozzá vagyok szokva. Keserűbb, de erősebb is. Biztosan mert itt hidegebb van. - Ezzel csínján kell bánni, hamar a fejembe szállhat. - jegyzem meg - Nos, indulni gondolom holnap reggel tervezünk. A lovat viszont el tudnánk intézni talán még most. A fogadóhoz tartoznia kell egy istállónak is. Legalább szokom az itteni időjárást. - vonok vállat - Mondd csak Brod, gondoltál arra, hogy hogyan tovább ha egyszer újra együtt leszünk mi hárman? - célzok itt bizonyos földrajzi problémákra amik jelenleg érintenek minket. Arra meg nem is akarok gondolni, hogy nem találjuk meg Elat.

Elmosolyodom. Imádom, hogy ilyen őszinte még ebben is és semmi nagyzolás nincs a mondandójában. Elismeri, hogy számára is idegen a terep. Nem szabadkozik, nem ígér fölöslegesen sem kényelmet sem mást, nem biztosít holmi zökkenőmentes terepről. Mindig az igazságot. Nem is igen tudom hányszor kellene még hálát mormolnom azért, mert ez a férfi pont rám figyelt fel. Annak a gondolata is nehéz, hogy mi lenne ha már többé nem úgy nézne rám, ahogyan eddig. Ha mással lenne, ha időközben megnősült volna. Nem is tudnom mihez kezdenék. Pedig joggal mondhatná neki bárki, hogy vegyen el egy hozzá méltó nőt. És még csak szólni sem szólhatnék.
- Akkor ezt vegyem voltaképpen egy előrejelzésnek? Maradunk a szabad ég alatt, nehogy elvesszünk a rengetegben? - nézek rá kíváncsian. Nos igen, a dolgok konkrét technikai részleteit magam sem gondoltam pontosan végig, de ha mindenféle utazó túlél több tíz, több száz éjszakát odakint, akkor csak nem én fogok pórul járni farkasokkal és medvékkel.
- Hétből öt nem is rossz. Emlékszem Ela mennyire örült az ajándékaidnak. - és mindegyiknél el is mondatta, hogy pontosan honnan hozta. Azt hiszem talán valami képzeletbeli térképen próbálta őket elhelyezni. És egyikből sem maradt semmi. A házunkkal együtt ezek is az enyészeté lettek. Ahogy az én összes holmim is. Minden. Nem hittem, hogy ebből még lehet előrefelé mozdulni, bár vannak akik állítják, hogy ha nincstelen vagy, azt a legkönnyebb gyarapítani. Ezzel azért néhány helyen vitába szállnék...
- Megnyugtatásul közlöm, hogy a zavarodból én mit sem vettem észre. - és arra nem kérdezek inkább rá, hogy azért volt zavarban mert én voltam az első számára, vagy előttem még nem volt bordélyban? Egy férfinak is meg kell hagyni a maga kis titkait. Ha beszélni akar, úgyis beszél. Erőltetni pedig nem szabad. - És nagyon kifejező szemeid voltak mindig is. - mosolyodom el, mert világos szemek átka, hogy könnyedén lehet belőlük olvasni. Mindegy mit mondanak az ajkak, ha a test és a tekintet mást mond el. Az ő szemei pedig ékesebben beszélnek bármilyen szónál.
- Tudom. Tudom. - sóhajtok lemondóan - Egyikünk sem tud tenni semmit. Csak néha fáj látni, hogy azok akiknek ezekkel a dolgokkal törődniük kellene, egyáltalán nem tesznek semmit. Fogalmuk sincs azokról az emberekről. - tudom, hogy ez egy üres panaszkodás csupán, hisz egyetlen embertől nem várhatom el, hogy mindenkihez legyen szava, lásson és ismerjen mindent, de mégis..valahol, legalább az Uraktól elvárnánk mi, közrendűek.
- És még ez lenne a legjobb eset. Nem bántanák ott ugye? - nézek nagyon komolyan, Ela fiatal még, ha ügyes akkor nézhetik fiúnak. Egy ideig. Mennyire gyűlölöm ezt a bizonytalanságot! Persze félre kell söpörnöm az összes aggodalmam azt illetően, hogy az én drágám aki nem tudja, milyen az ennyire hideg, hogyan élne meg akár egyetlen éjszakát is a Falnál..muszáj erre nem gondolnom. Ha már ott van, hiszem és bízom, hogy azok, akik őrzik a Hét Királyság azon határát, nem fogják őt kitenni. Vagy elvinni máshová. És hálás vagyok most Brodnak amiért próbálunk másról is beszélni. Pedig biztosan nyomasztja őt is. Tudom, hogy szereti a lányunkat.
- Mindennel. - mosolyodom el végül - Eleinte csupán ruhanemű volt. Meglepődtem, hogy a fővárosban mennyi rongyokban járó nincstelen él. Így hát kicsit machináltam az árakkal. Később amolyan vegyes megrendelésekkel kezdtem foglalkozni. Minden az adott hajó kapitányán múlik. És persze azokon, akiket magam is ismerek, de nehezen állnak kötélnek. Nem hittem, hogy ennyire fukarok azok, akik zsáknyi aranyakat szórnak el ivászatra és nőkre. - mondom fejcsóválva, mert még mindig hihetetlen. De belőlük, egykori látogatóimból lettek a legjobb felvásárlók, a hírvivők, a kényszerített segítők. Meglehet ezért egyesek elítélnének, de amikor láttam porig égni az otthonomat és elveszítettem a kislányom, rájöttem, hogy van az a szint, amikor már nem az emberség számít, hanem a haszon. Még akkor is, ha nehéz.
- Mmm, vegyem úgy, hogy szórakoztató vagyok ittasan? - nevetem el magam és újabbat kortyolok a fura ízű löttyből. Persze az is nyilvánvaló, hogy ha kiengedek a kontrollból akkor hamarabb fogok bele az ő elcsábításába is, persze nem mindig akarattal. Egyszerűen bátrabban mutatom ki azt amit érzek. - Kívánd felhangon és talán megvalósul. - vetek rá egy szikrázó mosolyt. Igen, ezek a pillanatok azok, amikor olyan egy kicsit, mintha minden rendben lenne és maximum utaznánk. Kalandoznánk és semmi egyéb. Bár így lenne. Bárcsak..
- Kitűnő! Akkor ha szerzünk nekem egy lovat, már lesz is helye éjszakára. - ingatom a fejem, de mégis kibukik belőlem a lényegi kérdés amit fontosnak tartok. Nem tudom miért most jut az eszembe, miért most kérdezem meg..de..egyszerűen muszáj. - Égikertbe? Ez a Lady Margaery különös lehet. Téged megértelek. Lovag vagy, ott a helyed végső soron. De én? - megrázom a fejem - Ne legyünk naivak. - ezzel felállok és inkább gyakorlatiasabb kérdéskör felé fordulnék: a lókereséshez. Egyszerűen nem illek oda. Semmilyen szinten és ezt ő is tudja szerintem. Véleményem szerint a ladyjének ez inkább volt praktikus, mintsem teljesen komoly ajánlata. Hisz miért akarna egy valamikori szajhát odaengedni? Neem, nem. Ezt hívják naiv álomnak. - Menjünk. - indulok el kifelé miután kiiszom a kupa tartalmát, kitárva a fogadó ajtaját pedig hirtelen pofonként ér a hideg. Igen, ez a hely nagyon más, mint amihez szokva vagyok. Összébb húzom magamon a köpenyt és fázósan nézek körbe. Nem feszegetném inkább a kérdést, hogy mi legyen a jövőben. S mi lesz akkor, ha nem találjuk meg Elát.. - Na jó, most rád bízom magam tapasztalt lovagom. Csak ne valami vadló legyen. Oda lennék a lila foltjaimmal meg a halálfélelemmel. - öltöm fel újra a mosolyt. És gálánsan meghajolok felé, mely inkább szolgálja a humoros oldalt, semmint valami egyéb társadalmi konvenciót. - Jó alkusz vagy? Mert ha nem, majd én lealkudom az árat. - és erre a képességemre az utóbbi hónapokban tettem szert. Mégis valahogy jobb, ha ő választja ki a lovat, hozzájuk speciel nem értek. Mea culpa, mindenben lehet fejlődni!