Tárgy: Dorne-i herceg fakó lovon Pént. Júl. 20, 2018 1:44 am
Lady Emmelyne & Oberyn herceg
Királyvár bűzlött, untatott és a harmadik nap után a sárkányok időnként rám vetülő árnyéka is kezdte elveszíteni a varázsát. Gyűlöltem ezt a helyet. Nem tetszett a szaga, az étel és az ital nem ízlett úgy, mint otthon és még a szajhák sem értek a dorne-iak nyomába. A királynőt rendkívül érdekesnek találtam, ezt elismerem, de bokros teendői mellett nem ért rá egész nap engem szórakoztatni. Találtam hát helyette mást: csinos, életunt feleségeket, vihorászó leányokat az udvarban és még egy jóképű fegyverhordozót is. Ideig-óráig lekötötték a figyelmemet a Daenerys Targaryennel való tárgyalások között, de vágytam valami másra is. Hiányzott a homokos dorne-i tengerpart, a Vízkertek, még a bátyám morgása is egy ilyen ingerszegény környezetben. Olvastam, ha tehettem, mert a könyvek jobb társaságnak bizonyultak az itteni nemesek többségénél. A könyvtárban ritkán akadt társaságom a mesteren és Lord Tyrionon kívül, csak egy fiatal lány bukkant fel olykor. Mint azt később megtudtam, a pénzmester leánya volt az, Emmelyne Florent. Az isteneknek hála ő sem zargatott - persze ő nem is olyan hölgynek tűnt, mint akikkel többségében összeakadtam...vagyis inkább gabalyodtam rövid ittlétem alatt. Felüdülésként ért, mikor megtudtam, hogy az udvarban kisebb tornát rendeznek. Jobban kedveltem a valódi, vérre menő harcot, de könnyed szórakozásnak ez is tökéletesen megfelelt. Végre történt valami vérpezsdítő, élvezhettem az emberek csodálatát és miután sorra megnyertem minden ütközetet, bőségesen sütkérezhettem az asszonyok arcpirulással vegyes figyelmében. Talán nem osztogattam rózsát a csinos ladyknek, mint a Viráglovag, de nem is volt rá szükségem. Hallottam, ahogy egyikük felsikkantott, mikor az ellenfelem fegyvere a fülem mellett suhant el, majd megkönnyebbülve felsóhajtottak, mikor földre küldtem a fiatal lovagot. Jól harcolt, de még nem tapasztalt eleget ahhoz, hogy győzzön. Az utolsó mérkőzés után végül visszavonultam és bort hozattam magamnak az ideiglenesen kijelölt fegyverhordozómmal, illetve a lelkére kötöttem, hogy az életénél is jobban vigyázzon a lovamra. Gyönyörű, fakó kanca volt, igazi hercegnek való hátas és határozottan rossz néven vettem volna, ha nem figyelnek rá eléggé. A bort kézhez kapva és a lábatlankodó fegyverhordozó távozása után a gondolataim elkalandoztak. Úgy terveztem, teszek egy látogatást Petyr Baelish bordélyában - ismét -, kivéve, ha valamelyik az imént sápítozó hölgyek közül szívesen időzne a társaságomban egy keveset. Erre minden esély megvolt és eltekintve a korosodó feleségektől és magányos özvegyektől csupa szemrevaló leányt figyeltem meg a lelátókon. Egy remek nap remek befejezése elé néztem. Talán, de tényleg csak talán nem is olyan borzasztó hely Királyvár. Nem Dorne, még csak nem is Braavos és Yunkai, de annyira mégsem szörnyű. És ha jobban belegondoltam, még ez a bor is szinte olyan jó volt, mint az otthoni.
Amikor meghallottam, hogy Oberyn herceg a messzi Dorne-ból Királyvárba látogat, nem tehettem róla, izgalom lett úrrá rajtam. Számtalan balladát olvastam már róla, a hőstetteiről, és nem utolsósorban arcának csinos vágásáról. Nem tehettem róla, rajongtam érte, arról nem is beszélve, hogy Királyvárba látogatott! Ahol én is éltem atyámmal és a nővéremmel! És a két szememmel láthattam párvívni! Persze, atyám nem volt odáig, amikor azért nyaggattam, hadd vegyek részt én is a parádén, mint néző, de végül csak egy kis puhítás kellett neki, és beadta a derekát. A lovagi torna alatt végig az első sorok egyikében foglaltam helyet, és rettenetesen izgultam. természetesen tudtam, hogy ez a viadal félig színjáték, és azt is tudtam, hogy a herceget nem kell félteni, ugyanakkor a torna heve és a közönség lelkesedére olyan szinten ragadott magával, hogy magam is a szurkolók és kiabálók közt találtam magam. Szinte én sikkantottam fel a leghangosabban, amikor azt hittem, az ellen kardja mindjárt egy szelet kenyérre fekteti a Vörös Vipera lemetszett fülkagylóját. De szerencsére nem történt vérontás, és ezt Oberyn herceg harchoz való tehetségének tudom be. Heves tapssal jutalmaztam minden résztvevő munkáját, különösen a dorne-i hercegét. A viadal után kellett némi lelkierő, hogy legyen bátorságom a tömegben elvegyült Oberyn herceget megszólítani. A hiedelemmel ellentétben igencsak kevés önbizalom jutott nekem. De annyira szerettem volna, ha aláírja azt a tekercset! Végül egy nagy sóhajjal elszántam magam. Ha most nem teszem meg, talán soha az életben nem adódik még egy ilyen lehetőségem! Végre előléptem a tömegből való rejtekemből, és a viadal végétől egészen mostanáig tartó konstans nyomkövetésemből, mely Oberyn hercegre irányult, és rávettem magam, hogy feltornászva egy kis magabiztosságot, az épp egyedül iszogató férfi mögé lépjek. - Ne haragudjon a zavarásért, Oberyn herceg.. uram… Láttam a mai ütközeteit, és el kellett, hogy mondjam, fantasztikusan szerepelt! Csak úgy ragyogott a dicsfényben. És annyi balladát olvastam már a bátorságáról és merészségéről, mindet kívülről tudom! Őszinte csodálója vagyok. Arra lettem volna kíváncsi, hogy… Szóval… Ha nem okozna túl nagy kellemetlenséget, én… Hoztam valamit… - izgalmamban kicsit meggyűrtem a tekercset, amit oly bőszen szorongattam, és amikor ezt realizáltam, őszinte szomorúság uralkodott el rajtam - Oh... Szerettem volna, ha aláírja, és lesz egy tekercsem Róla, amit Őt ábrázolja, és amit Ő Maga alá is írt, de az idegességben, ami úrrá lett rajtam, egy kicsit meggyűrtem az azt tekercsformában tartó szalag felett, és alatt. Ezt nem szívesen adtam volna át aláírásra. Most mit tegyek?
Tárgy: Re: Dorne-i herceg fakó lovon Vas. Júl. 29, 2018 1:18 am
Lady Emmelyne & Oberyn herceg
A szemem sarkából láttam a félszegen tébláboló leányt tőlem nem is olyan messze. A könyvtárban sokkal magabiztosabban mozgott, talán azért, mert észre sem vette a jelenlétemet a könyvekkel súlyosan megrakott polcok takarásában. Ártatlan teremtésnek tűnt, ahogy ott ácsorgott egyedül, a kezében szorongatva valamit, még nekem sem volt szívem kinevetni. Pusztán tapintatosságból felé sem pillantottam, bizonyára az atyját várta, noha Lord Steffont nem vettem észre a lelátón, pedig pénzmesterként aligha a hátsó sorokban foglalt helyet. Lady Emmelyne ügyetlenkedése a második legkisebb lányomra emlékeztetett. Dorea is végtelenül szelíd, félénk gyermek volt, nem hasonlított a testvéreire. A napjai nagy részét babázással és ékszerek készítésével töltötte, ha pedig idegen szólt hozzá, a tekintetét sem merte ráemelni az ismeretlenre. Sokan azt gondolják, a magabiztosság és nemes kiállás neveltetés kérdése - a saját gyermekeim bizonyíthatták, hogy mindez csakis a jellemen múlik. Obara vad volt és a legkevésbé bájos a nyolc Homokkígyó közül, míg Tyene igazi hercegnőként viselkedett, pedig mindegyikükkel egyformán foglalkoztam. És tulajdonképpen ez így volt rendjén, a sokszínűség nagyszerű. A leányaimról való elmélkedésből egy izgatott hang zökkentett ki, kettőt pislogva pedig Emmelyne Florenttel találtam szemben magam. Nem, nem az édesapját várta. - Igazán kedves tőled, hölgyem, de ez az egész csak nevetséges színjáték. Szórakozás a közönségnek, semmi más. Nem kell hozzá túl nagy bátorság. Azt viszont hatalmas dicséretnek veszem, ha ennyit olvastál rólam, mert aki ennyit jár a vár könyvtárába, az biztosan találna érdekesebb olvasmányt is egy... nos, az nem hölgyek fülének való, ahogy errefelé a dorne-iakat hívják - mosolyodtam el, jelezve, hogy tökéletesen hidegen hagy a sértés. - Miben segíthetek, Lady Emmelyne? Talán atyád küldött nekem üzenetet? Más magyarázatot nem láttam rá, hogy miért szorongatott egy papírtekercset magánál. Nem láttam, hogy van-e rajta bármiféle szöveg vagy pecsét, de mégis mi másért jöhetett volna hozzám azzal a pergamennel?
Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld. Mindennél jobban szerettem volna, ha Lord Martell aláírja azt a pergament, ami nálam van, de úgy meggyűrtem, hogy most nem mertem megszólalni sem. Pedig annyi mindent tudok róla! Az összes hőstettéről szóló ballada megvolt, és ha egy aláírást is kaptam volna, megmutathattam volna a barátnőimnek! Annyira rágörcsöltem arra, amit mondani készülök, hogy el sem jutott a tudatomig, amit Lord Oberyn Martell az efféle parádék színpaiasságáról regél. Éreztem a köztünk feszülő csendet, amit nekem kellett volna megtörni. Végül csak sikerült, igaz, dadogva ugyan. - A-az az igazság, uram… Hogy szerettem volna megkérni valamire… Itt van ez a régi pergamen… A pergamen Lord uram arcképét ábrázolja… Szerettem volna, ha… Ha aláírja nekem, és akkor odatehetem a balladás kötetek fölé, de… Olyan izgatott voltam végig, amíg a lelátón ültem, no meg akkor is, amikor meg szerettem volna kérni, hogy… nos, én… véletlenül… egy kicsit meggyűrtem a pergament! Szörnyen érzem most magam ettől, ezt mégsem adhatom oda Lord uramnak… De most hirtelen nem tudom, honnan kerítsek egy másikat… És atyám sem tudom, merre jár éppen… Épp, hogy el nem kezdtem sírni, úgy megszégyenültem ebben a helyzetben, nem mertem sem a férfira pillantani, sem az égre, csak díszes nyitott cipőm orrát voltam képes figyelni. Azt reméltem, Lord uram előáll valami megoldással.