Ryden Hawthorne

Atyám: Lord Wyllam Hawthorne: A család vasakaratú, már-már konok feje. Remek harcos, átlagon felüli stratéga, de vaskalapos arisztokrata. A királynő Törvénymestere, és talán még soha senki enm volt büszkébb erre a posztra. Jelenleg Tövisvárban lábadozik.

Anyám: Lady Meralith Hawthorne: Ne álltassuk magunkat, atyám soha nem mászott volna ennyire magasra a ranglétrán, ha nem anyám a felesége. Amíg atyám forró vérű, agresszív és haragtartó, anyám csöndes, intelligens, és taktikus. Többet örököltem tőle, mint atyámtól.

Testvéreim: – Darnis Hawthorne: Ikertestvérem vagy, alig másfél órával fiatalabb nálam. Te vagy atyánk ideális örököse: a kemény, fegyelmezett harcos, egy remek lovag és zseniális bajvívó. Sosem bocsájtottátok meg nekem, hogy korábban születtem, és így enyém a születési jog.Legnagyobb álmod a Királynő testőrségének tagjává lenni.
– Lynara Hawthorne: Drága húgom! Mindig közelebb éreztem magam hozzád, mint Darnishoz. Talán te szenvedted a legtöbbet ebben a háborúban, és a veszteségünk hasonlóan keserű volt – ezért is éledhetett fel majdhogynem elfelejtett barátságunk, igaz? Te vagy az, aki otthon maradt anyánkkal atyánkat ápolni, míg mi, fiúk eljöttünk Királyvárba. Már alig várom, hogy ismét találkozzunk.

Anyámra ütöttem. Míg a család többi férfi tagja fegyverrel a kezében rohan a veszélybe, én vagyok az, aki megáll, aki gondolkodik, aki mérlegel. Szenvedélyes ember vagyok, de nem az indulataim vezetnek.  Jobban hiszek a diplomácia művészetében, mint a fegyverek értékében. Láttam, milyen, amikor emberek halnak meg körülötted, amikor minden percben több tucat életet oltanak ki, és soha nem kívánom még egyszer megtapasztalni.
Szeretem a könyveket. Otthon egy kisebb könyvtárat kezdtem az egyik üresen álló teremben, és amikor atyám, és mostanra elhalálozott nagybátyám bárhová utazott, mindig könyörögtem, hogy hozzanak haza könyveket. Történelemről, történetekről, akár verseket is, bármit, amiből tanulhatok a világról. Most Királyvárban azon kapom magam, hogy néha elbámulok a keleti horizont felé, és azon töprengek, vajon mit rejthet a tenger. Szeretném beutazni a világot. Vagy talán csak elvágyódok innen… Ha elég messzire futok, talán véget érnek a rémálmok, és végre magam mögött hagyhatom azt a csatát.
Ne értsük félre egymást, meg tudom védeni magam. Kiképeztek a kard használatára, és nem én vagyok a legrosszabb bajvívó a Hét Királyságban. De sosem leszek mesés hős, nem leszek az, akiről balladák szólnak. Azt meghagyom a fivéremnek.
Jobban szeretem a munkám – atyám munkáját –, mint azt kellene. Élvezem a pozíciót, és hogy fontos vagyok, élvezem a figyelmet, amit kapok. És szeretem, hogy az emberek legalább annyira egyenrangúként kezelnek, amennyire az ebben a helyzetben lehetséges. Fiatal vagyok és tapasztalatlan, ezért kétszer olyan keményen dolgozok, mint atyámnak kellene. De nem vagyok hajlandó szégyent hozni rá. Nem adok még egy okot arra, hogy szégyellje az elsőszülött fiát.

Hideg verejtékben fürödve ébredek a szálláson. Egyedül vagyok – a mai estén senki nem melegítette az ágyam. Jobb is. Pár napja nem törtek rám a rémálmok, nem láttam az arcokat, nem éreztem a szagot. Most, ahogy a sötétben ülök, az orrom megtelt a bűzzel, a vér és az emberi mocsok szagával. Mintha hallanám a kardokat összecsapni, a sikolyokat, az üvöltést.
Megbénít a félelem. Mint gyermekkoromban, amikor gyávának csúfoltak, mert nem akartam velük menni minden ostobaságba. Mert igenis féltettem a saját életem. Talán ezért is küzdöttem le a pánikot aznap. Talán azért, mert ott állt mellettem a legjobb barátom, aki már gyerekként sem hagyott cserben. Szegény Tommen…. El akartad venni a húgomat. Semmi másra nem vágytál az életedben. Azt a nyílvesszőt nekem szánták, barátom. Bár ne ugrottál volna elém.
Ott rogyott össze mellettem. Alig vettem észre, csak próbáltam életben maradni. Atyám szembement a helyi nemesekkel, megakadályozta, hogy csatlakozzanak a Lannisterek hadseregéhez. A Sárkánykirálynő mellé helyezte a saját sorsát – és a miénket. Ötezer katonánk volt, de még így is majdnem lemészároltak bennünket. Ha nem jönnek a dothrakik… Bele sem merek gondolni. A lovak patájának robogása, mintha a föld maga is remegett volna a súlyuk alatt. Ameddig élek nem felejtem el a rohamukat, a csatakiáltásaikat. Abban a pillanatban jobban féltem tőlük, mint az ellenségünktől.
A légzésem még mindig gyors, de visszafekszem, és behunyom a szemem. El tudom űzni, mondom magamnak, de minden alkalommal nehéz. Kegyetlen küzdelem. Közben még hallom a lovak patájának kopogását. Az utcáról jön, és egyre távolodik.

Magas, jóképű fiatalember. Hogy ikertestvérétől megkülönböztethető legyen, haját rövidebbre vágatta, és gyenge szakállat növesztett. Tartása egyenes, büszke, gyakran igyekszik nagyobbnak – és idősebbnek – tűnni, mint amilyen. Páncélt ritkán hord, helyette elegáns ruházatban mutatkozik az udvarban. Kardját viszont az oldalára köti, ezzel is igyekszik tiszteletet parancsolónak tűnni. Szeme színe majdhogynem fekete.