Welcome home, Arya

Összehúztam magamon az utazóköpenyemet, annak reményében, hogy az majd segít felmelegíteni. Tudtam, hogy nem így lesz, hiába volt rajtam medvebundával bélelt kesztyű, ujjaim csontig fagytak, ahogy pedig felpillantottam a sűrű, pajkos pelyhekben hulló hóra, az a szerény sóhaj is, amit hallattam, sűrű felhőt formált, majd felszállt a vasszürke égre. Egyetlen, szerény láng melegített csak, tudtam, hamarosan kihuny, ráadásul már a korábban gyűjtött rőzse is fogyóban volt. Egyre csak atyám szavai jártak a fejemben. „Amikor lehull a hó, és fehér szelek süvítenek…” De nem bántam egyáltalán. Nekem a hulló hó, és a süvöltő, fehér szelek is egyet jelentettek. Otthon. Ez volt az otthonom, ez a Hetek által ismeretlen vidék, rücskös, és kőkeményre fagyott föld. Minél inkább hullt a hó, és minél erősebben süvöltött az a fehér szél, annál közelebb jártam hozzá. Tudtam, éreztem a zsigereimben. Idefelé egy fogadóban hallottam pletykálni néhány urat, és bár nem szokásom úton-útfélen megállni, örülök, hogy aznap betértem. Azt suttogják, elkergették a Boltonokat Deresből, és újra Stark fennhatóság alatt áll. El sem mertem képzelni, ez mit jelent. Hirtelen anyám szavai is felsejlettek a rég elfeledett sötétségből: „Mindig lennie kell egy Stark-nak Deresben”. Ha ebből indulok ki… De fogalmam sem volt, melyik testvérem volna elég ahhoz, hogy elkergesse a Boltonokat, és visszafoglalja Derest. Talán Jon. Jon-tól nem várok kevesebbet. Jaj, hogy hiányzik nekem! Ugyanakkor Jon nem volt Stark. Legalább is vannak, akik ezt mondják, és a testvéreim többsége sem tekintett rá teljes értékű Stark-ként. Nekem? Nekem ez mit sem számított, ő volt a legkedvencebb testvérem, ő pontosan látta és értette, hogy a szoknya és a hímzés nem én vagyok. Mit meg nem adnék, hogy újra öleljem! Ellenben épp emiatt kétlem, hogy ő foglalta volna vissza Derest. Sansa? Sansa biztos megtalálta a maga babaházát valahol Királyvárban. Talán nem Jeoffrey mellett, de… Ki tudja. Talán Bran vagy Rickon tért haza. Azt tudtam, hogy ki nem vár haza. Atyám, anyám, és Robb. Pedig ha még egyszer láthatnám őket, bizony isten szót fogadnék nekik! Még Sansa haját sem tépném meg. És az új ruháját sem szakítanám el. És nem fognék békát, csak hogy az ágyába rejtsem. Az emlékekre elfélmosolyodtam, a tábortüzem pedig váratlanul kihunyt, ez pedig csak egyetlen dolgot jelentett számomra: ideje továbbindulni.
Még két napba telt, mire elértem Derest. Rögtön felismertem a rideg és sötét falakat, pedig annyi év eltelt. Valahonnan bentről bátortalan, lusta füst gomolygott felfelé, elhaló, de folyamatos ütlegeléssel valaki koholta a vasat, a téli fuvallatban pedig büszkén, ugyanakkor szemmel láthatóan megviselten lengedezett a Stark-zászló, rajta családunk jelképével, a rémfarkassal. Erről egyetlen pillanatra eszembe jutott Nymeria, akit elkergettem, hogy biztonságban tudjam Jeoffrey elől. Én bolond. Mit tudtam én akkor, hogy ennek valamikor semmi jelentősége nem lesz. Tudtam, hogy Nymeria életben van, mert még gyakran álmodtam vele, de nem találkoztam vele – dacára annak, hogy áthaladtam a Folyóvidéken. Nem mondtam le róla, nem végleg, egy nap hiszem, hogy még újra találkozunk mi ketten. De most itthon voltam.
Nem tudtam volna letagadni az izgatottságot, és az örömöt, amitől a szívem táncra kélt, ahogy leléptettem a lovammal a dombról, egészen be a kapun. Illetve, szerettem volna. Pár őr az utamat állta, és az sem győzte meg őket, amikor azt állítottam, én vagyok Arya Stark, de még az sem, hogy a semmiből előrángattam pár nevet, Jon-ét, Sansáét… Ha egész őszinte akartam lenni, semmibe nem került volna észrevétlenül besurranni egy másik úton, vagy szétcsapni az őrök közt, de úgy ítéltem meg, hogy nem volna bölcs döntés. Végre itthon voltam, és bárki is lakja most Derest, az a családom, és nem volna jó magyarázkodással kezdeni ezt a hosszú, hosszú mesét, ami előttünk áll. Azt azonban nem tudtam megállni, hogy a nyelvem fékezzem, így miután az egyik őrszem elszaladt, a másik kettőt sikerült annyira felbosszantanom, hogy mire egy hótól alig kivezető sziluett közeledett felénk, engem már körülbelül vittek is volna a bitófára, úgy tartottak, szorosan, lefegyverezve, két karommal a hátam mögött.
- Nem csoda, hogy Deres elveszett, ha ilyen sörhasú lustaságokra volt bízva a védelme, mint ti ketten.
Jól esett a tréfa, bár az őrök egyértelműen nem értékelték. Bajszom alatti vigyorgásból csak egy ismerősen ismeretlen női hang rántott vissza a valóságból, és ahogy a sötét sziluettre emeltem a tekintetem, egy pillanatra cserben hagytak a szavak. A csukja alól csigában kilátszó, vörös tincsek, a kemény, kék tekintet egy pillanatra megzavart, és bár tudtam, nem lehetséges, egy pillanatra mégis anyámat véltem felfedezni bennük. Kellett pár téltől kongó, üres pillanat, míg össze tudtam szedni magam, hogy értelmes szóra nyíljon a szám.
- Sansa…  
Az őrök elengedtek, de én ennek ellenére képtelen voltam megmozdulni. Ő az utolsó, akit elképzeltem, hogy elém jön fogadni, mi több, egészen úgy öltözött, mint Deres úrnője. Nos, ez végül is érthető volt, Robb halála őt tette a rangidőssé. Annyi minden kavargott a fejemben, nem tudtam, melyik után kapjak, melyiket hagyjam kibontakozni. Tétován léptem beljebb, közelebb a nővéremhez. Annyi civódás, annyi cicaharc, annyi vér és könny, annyi csalódás, annyi veszteség és fájdalom után itt voltunk, ő és én, a Stark-ház elveszett farkasai, egy zászló alatt, az otthonunkban. Az idő, és ami volt, most úgy éreztem, mind nem számít már semmit. Ahogy egy ismerős hang a múltból, a nővérem hangja a nevemen szólított, éreztem, ahogy forró könnyek perzselik fel a szemeimet. Az idejét sem tudtam már, mikor sírtam utoljára, most mégis képes lettem volna utat adni mindennek, amit eddig magamban tartottam. Lassú léptekkel indultam meg felé, bizonytalanul, aztán amint kis önbizalmat nyertem, már képes voltam sétára váltani, amiből előbb-utóbb erőltetett menet lett, majd szégyentelen futás, hogy a végén minden szégyent és büszkeséget, múltbeli sérelmet, és nővéri ellenségeskedést félretéve szorosan átölelhessem. Itthon volt! Itthon voltam! „A magányos farkas elvész, de a falka megmarad.” Csengtek a fülemben atyám szavai, ahogy nővérem hóval borított, vörös tincseibe bújtattam az arcom. Hirtelen úgy éreztem, már nem is fázom. Hogy ennél forróbb hely nem is létezik a földön. Hallottam nővérem szavait, de alaposan megszorongattam előtte, mielőtt elengedtem volna annyira, hogy ránézhessek. Sokáig azonban nem tudtam tartani vele a szemkontaktust, szinte szégyellve, hogy így elengedtem magam, sietve a cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni, mintha volna rajta valami igen érdekes.
- Ami azt illeti, farkas éhes vagyok! Valami meleg és tápláló most nagyon jól esne. Talán mellé valami szíverősítő ital is lecsúszik. Egy kis cipóval. Egy fél szarvas bordái. Úgy érzem, egy egész őzet meg tudnék enni!    
Kissé félénken indultam el az oldalán, a lassanként erőre kapó Deres népét és munkáját figyeltem. Magam is meglepődtem rajta, de még tudtam az utat a nagyterembe. Szinte hihetetlen, pedig hosszú évek óta nem jártam itt. Azon töprengtem, mivel is szólítsam meg a nővérem. Sosem voltunk olyan jóban, sőt, szót sem értettünk igazán, mintha nem ugyanabban a világban léteztünk volna. De most itt van mellettem, az otthonunkban, és úgy éreztem, a világ ellen is képesek vagyunk felvenni a kardot. Úgy érzem, végre megértettem, mi több, csak most értettem meg igazán atyám szavait. „Amikor lehull a hó, és fehér szelek süvítenek, a magányos farkas elvész, de a falka megmarad.”
- Jon is itt van? És Bran? És Rickon? – bukott ki belőlem a kérdésáradat, szinte sajnáltam a nővéremet, amiért lépést kell tartania velem.

1161 szó x utálomakódokat x remélem, tetszik *-*