Emmelyne & Steffon

>> Emmelyne & Steffon

Nagyjából tudtam, atyám érkezése mikorra várható, mégis – akár maga is meglepődhetne ama pontosan felfestett elképzelés valóságalapján, miszerint pirkadatig csak falom a rímeket. Nem volt ez másképpen most sem; köszönhetően annak, hogy előző éjjel ismételten sokáig olvastam, nem ébredtem meg sem a hírre, sem a sürgölődésre, pedig ha valami, hát atyám visszatérte megannyiszor felcsigáz. Mindezek ellenére illő nevelést kaptam, így illő időben, egy szolid fertályórával a tényleges bevonulást követően magamtól is felébredtem. Újabb fertályórát vett igénybe, míg selyembe bújtam, és Királyvár asszonyaihoz illő frizurát készítettem magamnak - egzotikus csavart kölcsönözve neki pár szál friss virággal -, némi kellemes, nem túl pikáns illatot magamra kenve úgy ítéltem meg, ilyen megjelenés illik egy királyvári nemes kisasszonyhoz. Máskülönben nem zavart volna a megjelenésem, odahaza Édesvízen nem volt ritka az sem, hogy hálóruhában rontottam atyámra, de mióta a nővérem eljegyezték, magam is jobban odafigyeltem a megjelenésemre. Nem kívántam férfiak tekintetét magamra vonzani, inkább azt kívántam elkerülni, hogy foltos legyen jóhírünk vászna, amin mi mindannyian oly keményen dolgoztunk, hogy tiszta maradjon. Valószínűleg mire menetkésznek titulálom magam, addigra atyám sem az udvaron van már, úgyhogy megkockáztattam, hogy egyből a neki fenntartott dolgozószobába siessek türelmetlen, mi több, egyre gyorsuló léptekkel. A szobámba vezető folyosón még egy-két ékszeremet, szoknyám ráncait igazgatva ballagtam ráérős tempóban, le a lépcsőn már kissé türelmetlenül kocogtam, az irodába vezető, szőnyeggel borított tornácon már szoknyám redőit felemelve, tagadhatatlanul futottam. Ezt a folyamatot csak azért lehetett ilyen pontosan megragadni, mert hála a mostanság olyan divatos, emelt sarkú cipőknek nagy zajt csaptam. De ahogy kopogás nélkül feltéptem atyám dolgozószobájának ajtaját, az még ennél is nagyobb zajt csapott.
- Atyám!
Egyetlen pillanatba telt, míg felmértem a terepet, már szaladtam is oda hozzá, hogy kérdés nélkül a nyakába vessem magam. A szó legszorosabb értelmében; ahogy nyakába csimpaszkodva tartottam magam, lábujjaim alig érintették a talajt.
- De jó, hogy visszatértél! Olyan hosszú volt ez a két hét! – panaszoltam.
Talán más számára úgy tűnhet, lódítok vagy sarkítok a véleményemen, én azonban valóban minden percet számoltam.
- Mit hoztál nekünk a Viharföldekről? – tértem rögtön a lényegre.
Kissé önzőnek tűnhet ez a hozzáállás, de atyám pontosan tudja, hogy nem tudok ellenállni az izgalomnak, amikor hosszabb idő után visszatér, és azt is pontosan tudja, hogy pontosan tudom, nekem, és nővéremnek is mindig készül valami aprósággal. Nővéremnek szánt ajándéka épp úgy érdekelt, mint az, amit nekem szán.
- Mesélj, mit láttál az utad során? Hoztál haza új mént? Ugye elnevezhetem?    

 Szavak: 395 × Zene × codes by Allison

>> Emmelyne & Steffon

429 szó Zene × codes by Allison

Szelíden elmosolyodtam. Tudtam jól, hogy atyám mindennél jobban ismer és félt egyszerre. Tudnia kellett, hogy mindegy, merre jár, én azt mind látni vágyom. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy kincsként dédelgetett, a köpenye szárnyai alatt, mintha még mindig kislány lettem volna. Néha azt kívántam, bár lankadna odaadása, engedné le a védelmét, és eszmélne rá, hogy már nem vagyok tízesztendős. Nem tudok karddal bánni, és nem vagyok született harcos, de talpraesett vagyok, és ő is ott volna mellettem, ha bárki az utunkba állna.
- Tudod jól, hogy számomra szemernyit sem számít, hogy hová mész. Legyen az a végletekig unalmas Viharföld, a durva bájú Észak, vagy a mediterrán Dorne. Számomra mit sem számít, hová mégy, míg veled tarthatok.
Mindhárom helyről számtalan könyvet olvastam már, és a maga módján mindegyik csábított. Érezni akartam a bőrömön Dorne könyörtelen napsütését, Észak maró fagyát, a Viharföldek istenharagját. Tervben sem volt a férjhez menetel, amíg nem jártam mindenütt, ami engem érdekelt. Nem feledkeztem meg a családi és státuszbéli kötelezettségeimről, de nem akartam úgy végezni, mint a nővérem, akit bár szintén nem kellett félteni, de valamelyest mégis csak leszűkítették azt a ketrecet, amiben eddig volt. Önző gondolkodás, mondhatná joggal bárki, és én igazat adnék neki. Miért ne lehetne kicsit élni, mielőtt végleg kifogyunk a lehetőségekből?
- Még egy ok, hogy ne hagyd el azt.
Feleltem élesen, ugyanakkor csalafinta rókavigyorral az ajkaimon. Atyám tudja, hogy a nyelvem felvágták, és azt is, hogy mindezt nem gondolom halálosan komolyan. Mint rókafióka az apja ölelésének melegében, a fülét cibálva civódtam, évődtem, de sosem lettem volna képes hegyesre élezett nyelvemet arra használni, hogy megsebesítsem.
- Ó, milyen romantikus pedig! – lelkendeztem. – Csak gondold el! Máris úgy érzem, láthatatlan kötelék alakult ki köztünk a kereskedővel! Mit tudta ő, hogy egy hercegnőnek lesz a kötet, én pedig mit sem sejtek arról, kicsoda-micsoda ő!
Ahogy áradoztam, ösztönösen billegtem egyik lábamról a másikra, ettől szoknyám jobbra-balra lengedezett, mindeközben pedig magamhoz öleltem a kötetet. Szerelmes, vad lélek voltam mindig is. De nem voltam megszelídíthetetlen. Csak még egyelőre magam sem tudtam, hogy tartsak egyensúlyt a vágyaim közt, férjhez menni és jó feleségnek lenni, de ugyanakkor látni a világot is, Essos-tól a Falig. Ahogy előkerül nővérem ajándéka, azonban felhagyok mindennel, ábrándokkal, és andalgással, hogy kézbe véve megcsodáljam a faragott rókát.
- De hisz egy gyönyörű! Obszidián? Nem, ahhoz túlságosan üveges… Nem elég tömör… - az ujjaim közt forgattam a kis tárgyat pár hosszú pillanatig, amíg belém nem csapott a felismerés. Elmosolyodtam. – Sárkányüveg… Nyla biztosan odáig lesz érte, szereti az egzotikus dolgokat.
Visszanyújtottam ezt a különös kombinációt, róka, sárkányüvegből, hogy atyám eltehesse. A szívemre vettem volna, ha az én kezemben történik vele valami, mielőtt a nővérem megkaphatná. Felragyogott a tekintetem.
- Te is így gondolod? De hisz ez nagyszerű! Tudtam én, ráadásul már látom is magam előtt, hogy milyen jó pajtása lesz a többi lovadnak. Különösen Angyalnak. Ő a kedvencem.
Valahol a szívem mélyén szándékosan tartottam fent a játékot. Persze, kit ne izgatna fel, hogy nevet adhat egy új jószágnak, mindig nagyon várom, és már van vagy tíz nevem talomban a következő méneknek, azonban tudtam én is, hogy örökké nem maradhat meg a békénk, előbb-utóbb Nyla elmegy, és rám is hasonló élet vár; de addig azon igyekeztem, hogy fenntartsam a felhőtlen boldogság látszatát.
Belekaroltam atyámba, és együtt kimentünk a kertbe. A rózsabokrok teljes pompájukban illatoztak, a szökőkutak vidáman csobogtak, méhek szorgoskodtak, és madarak énekeltek a legkékebb égről. Hajnalkával felfuttatott hintaágyhoz vezettem atyámat, először én huppantam le rá, elrendezgettem a ruhámat, majd hellyel kínáltam őt is. Természetesen nem tett boldoggá, hogy Ser Jaime-vel együtt Nyla is távozik, de azt magam is meg tudtam ítélni, hogy ez még egész szerencsés helyzet, hisz atyámnak igaza volt. Ser Jaime-vel együtt Nyla is biztosan gyakran visszatér majd Királyvárba. A tréfára elkuncogtam magam, és hogy ez ne legyen oly feltűnő, legyezőm mögé rejtettem. A kérdésre azonban fokozatosan leolvadt az arcomról a jókedv.
- Szörnyű vagyok, nem igaz? Örülnöm kéne a nővéremnek, szerencsés szövetséget kötött, jólétben lesz része Ser Jaime mellett Casterly-hegyen, és gyakran jár majd Királyvárban is, ahol láthat minket. Ennek ellenére nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha itt hagy bennünket, az az első lépés a családunk szétszakadása felé. Nyla eljegyzése engem helyez majd előtérbe, félek tőle, hogy nem lesz itt, amikor a legnagyobb szükségem lesz rá, félek attól, hogy egyedül maradok, ha esetleg atyámat megint elszólítja valami, félek tőle, hogy még nem vagyok elég erős megállni a saját lábamon… Ha engem is eljegyeznek, atyám marad az utolsó, aki a rókát viseli… De attól mindennél jobban félek, hogy Nyla nem lesz boldog…
Nem igazán sikerült megragadnom egyetlen fonalát a félelmeimnek, de azért reméltem, atyám így is érteni fogja, mi mindennel terhelem. Lágyan hintázott alattunk a hintaágy, én pedig a szalakóták énekét hallgattam. Már megbántam, hogy felhoztam mindezt.

780 szó ☽ egyelőre lemondtam a kódokról ☽ mood

A furcsán felfestett életképre csak zavartan nevettem. Az udvarunk végében álldogáló körtefát bármikor megmászom, de valóban, egyet kellett értenem atyámmal, hogy a hótakarón való éjszakázást nem nekem találták ki. Ellenben mindezt igyekeztem elrejteni előle, büszke természetem nem engedte volna.
- Olyan még úgysem történt velem. Minden először eső tevékenységnek megvan a varázsa. De az lehet, hogy legközelebb már nem ajánlkozom ilyesmire.
Bár látni vágytam a világot, és ez a társalgás egyértelmű igenlés volt a számomra, azért még egyáltalán nem bántam, hogy atyám még egy jódarabig nem kel útra. Hosszú volt ez a pár hét nélküle, és örültem, hogy végre az aurájában sütkérezhetek. A korombeli hölgyekkel nem igazán értettem szót. Persze, van egy-két kivétel, de nagy összességében mégis csak a jólneveltségük tartja őket mellettem.
- Örülök, hogy velünk maradsz. Boldog vagyok, hogy láthatod a világot helyettem is, de idehaza is van ám tennivaló mindig.
Ha pedig épp nincs, általában adok. Természetesen teljesen tudat alatt, merő szeretetből. Atyám indítványa rögtön megmozgatta a fantáziámat, gombostűre lehetett volna tűzni a pillanatot, amikor kisütött a Nap az arcomon.
- Lássuk csak… Talán egy kitaszított nemes fattya, akinek semmi más bűne nincs, csak az, hogy nem ismeri az anyját… Vagy egy bukott lovag, aki így próbálja megkeresni a napi betevőt. Vagy egy vándor mester. Bár, akkor valószínűleg láttad volna a láncát…
Saját gondolataim annyira kizökkentettek, hogy képtelen voltam tovább folytatni a fejtörést, és atyámra pillantva teret is adtam ennek az érzésnek. Vele szerettem volna foglalkozni, időt tölteni együtt, ha már olyan rég nem láttam. Rámosolyogtam.
- Sokat hallottam Oberyn hercegről, meg a fivéréről, - de biztos voltam benne, hogy nem azon kvalitásairól hallottam, melyekről atyám is, és ezt azon nyomban be is bizonyítottam – azt mondják, messze földön legendás harcos. A fivére pedig bölcs és igazságos herceg hírében áll. Mitől tartasz vele kapcsolatban? Mi a gond vele?
Hitelt adtam atyám megítélésének, ha ő valakiről véleményt formált, az maradéktalanul úgy is volt.
- Remek ötlet! Ha Angyalnak lesznek csikói, ők lehetnének Nimfa és Melódia! – lelkendeztem.
Kellemest a hasznossal. Nem pazaroljuk a legszebb fantázianeveket, amiket kitalálok. Morfondíroztam Nyla sorsán, családunk helyzetén.
- Ser Jaime becsületes ember hírében áll, sokat változott, mióta ráaggatták a Királyölő nevet. Cersei, nos, a Hetek tudják csak, merre jár… Mintha már nem volna olyan erős a kötelék köztük… De Nyla meg tudja védeni magát, ha mégis felbukkanna. Támogatni fogom! Az nem kérdés! És nem a testi épségét féltem, inkább… - eltöprengtem, hogy is fogalmazhatnék. – Mindenkinek jár a szabad szerelem. Utálnám tudni, hogy Nyla nem boldog. De abban igazad van, hogy nagyon büszkén tűri a sorsát. Biztos voltam benne, hogy legalább nekem panaszkodik majd, de meg sem nyikkant.
Kacagtam csak a becenévre. Innen tudtam, hogy otthon vagyok. Csak ő hívott így, senki más.
- Még ha ezt is mondod… Nem tudom teljesen megkerülni a gondolatot, bármennyire igyekszem. De azt hiszem, ezúttal nincs mit tenni. Meg kell várnunk, hogy alakulnak az események.
Sóhajtottam nagyot, majd a térdeimet felhúzva átöleltem őket a hintaágyban ülve. Ha már otthoni dolgokról beszélgettünk, kicsit hiányoltam Édesvizet és a nagyszüleimet, édesvízi lordokat, a szobalányaimat és dajkáimat. Jó lenne egyszer hazalátogatni pár hétre, csak hogy kicsit feltöltődjünk, megfeledkezzünk erről az egészről egy időre, és úgy lehessünk, mint azelőtt. Gondoltam egyet, odanézés nélkül eldőltem oldalra, egészen atyám vállára, szőke hajam betakarta a hátát, és az enyémet is egyaránt. Tudtam, hogy nem bánja.
- Szeretlek, atyám. Nylát is nagyon szeretem. Ez az egész most még nagyon zavaros és átláthatatlan, de ha egyszer minden kisimul, és leülepszik, biztos vagyok benne, hogy megnyugszom, és megtalálom a helyem ebben a különös és új helyzetben.  

585 szó