Nyla Florent

Atyám: Steffon Florent, a királynő pénzmestere, kistanácsának tagja. Mindig nagyon jóban voltunk, egészen kicsi korom óta szerettem apa nyakán lógni. Pici Nylának ő volt a mindene, a hőse, a legjobb, a legfontosabb, az egyetlen. Ez azóta sem múlt el teljesen, legfeljebb csak elhalványult, ahogy felnőttem és már nem az a naiv kislány voltam, aki ötesztendősen alig várta, hogy ő lehessen a kicsi hercegnő, akit az apja (a herceg) elvisz a lován vágtázni egyet. Már felnőtt ember vagyok, többet tudok, de atyámat ugyanannyira szeretem, amennyire eddig is tettem. Ez sosem fog elmúlni.

Anyám: Kétéves voltam, mikor meghalt, nem emlékszem semmire róla, a mosolyán kívül. Azt mondják, azt tőle örököltem. Semmit nem hagyott hátra nekem ezen és a hiánya okozta űrön kívül.

Jegyesem: Nem olyan régen jegyeztek el Jaime Lannisterrel. Sosem kértem, hogy ez megtörténjen, nem akartam még férjhez menni, pláne nem valaki olyanhoz, akiről nem sok jót lehetett hallani az elmúlt sok év során, akinek az ikertestvére volt a legfontosabb nő az életében és aki atyámnál is idősebb lehet. Azért nem adtam fel mindent emiatt, még reménykedem benne, hogy tisztességesen és probléma nélkül tudunk majd egymás mellett élni az életünket.

Testvéreim: Egyetlen húgom van, az én kicsi Emmym. Még a mai napig nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges az, hogy annyira hasonlítunk egymásra, de mégis teljesen mások vagyunk. Mindkettőnk kezében sokat forognak a könyvek, de amíg ő a versesköteteket bújja, én a történelmet, a valóságot tanulom és olvasom. Ugyanúgy szeretjük apánkat, de ellenben velem ő könnyen összekap vele. Egyformák vagyunk, mégis mások, ez pedig így van rendjén. Szeretek anyja helyett is anyja lenni, vigyázni rá, segíteni neki mindenben és óvni a bajoktól. Megrémiszt a gondolat, hogy mi lesz vele nélkülem... és énvelem őnélküle.

Nem hiszem, hogy sokan tudnának objektíven nyilatkozni magukról, de azért teszek egy próbát. A húgommal ellentétben nekem nem szokásom az álmodozás, szeretek két lábbal a földön járni és azzal foglalkozni, ami valós. Sosem láttam értelmét annak, hogy álmokat kergessek, úgy minden csalódás nagyobb. Többnyire nyugodt vagyok és visszafogott, pontosan tudom, hol a helyem és mik a feladataim és nem próbálkozom semmi olyasmivel, amivel nem lenne szabad. Kiskoromban nem mindig voltam ilyen, szerettem a merész próbálkozásokat, kimászni a torony ablakába, ahol a hálószobám volt, ezzel ráijesztve atyámra. Mostanra ez már elmúlt, mondjuk úgy, megértem rá, hogy ne akarjak ilyesmiket tenni. Nem ismerem a leendő férjem, de nem akarok neki csalódást okozni, hiszen az lenne a legrosszabb kezdet egy házasságnak. Éppen ezért az utóbbi időben sokkal jobban figyelek arra, hogy megfelelően viselkedjek, ami szerencsére nem okoz nekem gondot. Azért én sem vagyok túlságosan tökéletes és vannak dolgok, amik nagyon felbosszantanak, olyankor viszont teljesen elveszítem a fejem és nem tudok olyan szépen viselkedni, ahogy szükséges lenne. Ez szerencsére csak ritkán esik meg, elég kevés az olyan ember, aki annyira fel tud bosszantani, hogy ne bírjak viselkedni utána, máskülönben mindent nyugodtan tűrök és ugyanígy oldom is meg a felmerülő problémákat. Egyébként nem szeretem túlzottan az emberek társaságát, jobb szeretek egyedül lenni vagy azokkal az emberekkel, akik közel állnak a szívemhez - atyámmal és Emmyvel. Amikor magányos vagyok, többnyire olvasással töltöm az időmet, szeretem az olyan könyveket, amikből megtudhatok mindent azokról a távoli helyekről, ahová sosem fogok eljutni és szívesen olvasok a történelemről is, hőstettekről, elbukott csatákról, de még jelentéktelennek tűnő apróságokról is.

Szüleim első gyermeke voltam, leány, őket ez viszont a legkevésbé sem zavarta. Sokan nem szeretik, ha nem fiuk születik legelőször vagy még rosszabb, egyáltalán nem is születik, ők viszont nem foglalkoztak ezzel. Az első pillanattól kezdve szeretve éreztem magam, biztonságban és boldogan a családommal, ami sajnos úgy látom, nem éppen gyakori a világban. Éppen ezért nevezhetem magam szerencsésnek, életem első két éve legalábbis így telt, teljes nyugalomban és boldogságban, ami minden gyermeknek adott kellene, hogy legyen. De mint minden jó, ez is egyszer véget ért.
Nagyon vártam a kistestvérem érkezését, már akkor rettenetesen boldog voltam, amikor anyám leültetett maga mellé és elmondta, hogy hamarosan nem leszek egyedül. Aprócska voltam még, talán fel sem fogtam igazán, mit jelent az, hogy testvér, és az emlékeim sem tiszták igazán, de a boldogság érzésére még emlékszem. Ahogy a mérhetetlen szomorúságra is, ami hónapokkal később fogadott.
Anya meghalt. Nem is tudom, apa hogyan tudta megértetni velem, hogy mi történt, hogy miért nem láthatom többet az anyámat, miért egy szoptatós dajka gondoskodik a kishúgomról és miért is történt mindez. De sikerült neki, hamar megértettem, mi történt, és ha egy kisgyermek fejével nem is igazán fogtam fel teljesen, de tudtam, hogy ez mit jelent és hogy szomorúnak kell lennem. Az is voltam, de igazán csak évek múlva éreztem anyám hiányát, amikor már teljesen meg tudtam érteni, hogy mit is jelent ez. Apa előtt sosem mutattam ki, nem akartam, hogy rosszul érezze magát, ahogy Emmelyne mellett is igyekeztem tartani magam. Idővel pedig teljesen elmúlt az érzés, már csak alkalmanként jut eszembe anyám és hogy hiányzik, de megtanultam élni ezzel a tudattal.

Alacsony vagyok, de nem feltűnően kisebb a legtöbb ifjú hölgynél, akit ismerek. Atyám sem a legmagasabb férfi és ha az emlékeim nem csalnak, anyám igazán apró termetű volt. Sötét szemeim vannak, amit biztosan nem apától örököltem és hosszú, aranyszőke hajam, olyan, mint a Lannistereké, pedig semmi közöm nincsen hozzájuk. Azt hiszem, anyámra emlékeztetek a leginkább, de ezt mások könnyebben meg tudnák mondani, az én emlékeim elég darabosak. Legtöbbször az arcomon ül egy halvány mosoly, ahogy azt egy ladynek kell is, csupán tőlem ez természetes. Nem foglalkozom sokat ékszerekkel, nem szeretem őket, csak néha, alkalomadtán viselek egy nyakláncot vagy fülbevalót. Az öltözködésem mindig alkalomhoz illő, sosem túldíszített vagy feltűnést keltő, szeretem az egyszerű ruhákat.