tenarie adaire

Atyám: A neve Volyarel Adaire, foglalkozasat tekintve kovacs, aki egesz eletet Jinqi varosaban elte le, es akinek a fejeben sosem fordult meg, hogy kitegye a labat a varoshataron kivulre. Anyam halala utan ket evvel ferjhez adott, mert nem birt ram nezni; szavai szerint a halott felesegere emlekeztettem, es o nem birt ezzel a tudattal elni. Valoszinuleg ha ujra latnam, fel sem ismernem; arcvonasai mar reg elfakultak az emlekezetemben, es nem is vagyok biztos, akarok-e emlekezni ra.

Anyám: Tuilina Adaire gyonyoru no volt; emlekszem meg, hogy gyermekkoromban egyutt apoltuk a viragokat az apro hazunk elotti kertben es minden ejjel altatot enekelt nekem, aminek a szavaira a mai napig emlekszem. Tizenot eves voltam, amikor belehalt valami fertozesbe, nem sokkal a legkisebb hugom szuletese utan. Egyetlen emlekem utana az ezust nyakek, amit nem sokkal a halala elott adott nekem, es amit a mai napig kitartoan viselek.

Férjem: Tizenhet evesen mentem hozza a ferfihoz, akit apam kivalasztott szamomra; naivan hittem abban, hogy boldog csaladot alapithatok majd valakivel, aki joforman az apam lehetett volna, es szotlanul turtem minden alkalmat, amikor kezet emelt ram. Mikor megtudtuk, hogy gyermeket varok, boldognak tunt; talan a harmadik honapja lehettem aldott allapotban, mikor ferjem tul melyen nezett a pohar fenekere es ugy dontott, felgyulemlett duhet rajtam vezeti le... Elvesztettem a gyermekunket es utana hiaba probalkoztunk, mar nem sikerult ujra teherbe esnem; talan ez volt az, ami miatt o vegul ugy dontott, megszabadul tolem, es harom ev hazassag utan eladott az elso rabszolgakereskedonek, aki az utjaba akadt. Azota nem is hallottam felole, es igazabol halat adok minden egieknek, hogy mind a nevenek, mind arcanak emleke elfakult mar annyira, hogy ne legyenek remalmaim miatta.

Gyermekeim: Harom honapig hordtam a gyermekem a szivem alatt, mielott egykori ferjem megolte volna; mindig is kislanyt szerettem volna, akit szeretett anyam utan nevezhettem volna el... De mar eselyem sincs arra, hogy valaha is gyermekem legyen.

Testvéreim: Eldaena az idosebb a testvereim kozul; csupan harom evvel fiatalabb nalam, igy meg emlekszik anyankra es a tanitasaira arrol, hogyan kell gyonoru fonatokat fonni, szoni es varrni. O volt a legnagyobb segitsegem a fiatalabb hugunk, Elenara szuletese es anyank halala utan. A kisebb hugomnak csupan ket eves koraig viseltem gondjat, amig apam ferjhez nem adott. Joforman semmit sem tudok rola, ennek ellenere hianyzik, csakugy, mint Eldaena, es csupan imaimban konyorgom ahhoz, hogy voldogabb es jobb eletet eljenek, mint amilyen nekem kijart.

Amig fiatalabb voltam, idealizaltam a vilagot; apam volt a legnagyobb hos az eletemben, aki kitartoan dolgozott, hogy eltartsa a csaladjat, anyam pedig az angyal volt, aki josagra es szeretetre tanitott, viragkoszorut font es altatot enekelt. Fiatalabb koromban naivan hittem abban, hogy az elet csupa boldogsag, hogy mindenkinek kijar a szerencsebol es az egy eletre szolo szerelembol, es boldog csaladi eletbol. Nem lazadtam soha a szuleim akarata ellen, csendesen fogadtam mindent, amit az elet a labaim ele rakott, es sosem mondtam ki hangosan a velemenyem, mert anyam mindig azt mondta, a no legfobb erenye a szerenyseg. A halala utan a sajat labaimra kellett allnom; nem volt, aki feltartson, amikor kedvem lett volna elesni, es sietosen kellett felnonom, hogy gondjat viselhessem ket hugomnak, koszorut kellett fonnom es az anyamtol tanult dalokat enekelni, es legfokepp a felszinen tartani apam, aki lassan sullyedt a felesege nelkul.
Tul gyorsan kellett felnonom, miutan ferjhez adtak; az allando fajdalom megedzett, megtanultam kiallni magamert, de csupan azert, hogy egy eletre megjegyezzem, neha celszerubb a nyelvemre harapni beszed helyett es csak elviselni, hogy az elet nem kegyelmez. Megtanultam elvezni a sajat tarsasagom, elmerulni egy-egy konyvben, amit egykori ferjem hozott haza kulonfele utazasaibol es kepzeletemben gyakran jartam mas orszagokban, amiket csupan a megsargult lapokrol ismertem. Megtanultam almodni es remenykedni egy szebb jovoben, egy jobb eletben. A gyermekem elvesztese utan megtanultam, hogyan kezeljem a fajdalmat es szalljak szembe az egesz vilaggal, ami meg akart torni; nadszal modjara hajoltam arra, amerre a sors szele fujt, megtanultam adaptalodni, maszk modjara felolteni a szivelyes mosolyt, ekesen beszelni, mintha konybol olvasnam a hazugsagokat, amiket kimondtam: "minden rendben, boldog vagyok, szeretlek".
Miutan ferjem kutya modjara kidobott es rabszolgalancra vertek, megtanultam gyulolni; langra lobbant bennem valami, amit eddig nem ismertem, a lazadas vagya a sors ellen, amit nem akartam, a duh, ami kobramereg modjara aradt szet a testemben es erot adott ahhoz, hogy minden nap kuzdjek a tulelesert, hogy minden nap ujra es ujra feloltsem az artatlansag maszkjat, abban a remenyben, hogy egy nap majd feltunik valaki a rabszolgapiacon, aki megszabadit a lancaimtol.
Miutan ez megtortent, megtanultam halas lenni mindenert, amim van; a lehetosegert, hogy megtarthattam anyam nyaklancat, az egyetlen ertekes dolgot, amim van az eletben es az agyert, amit cseledkent az O palotajaban kaptam. A lehetosegert, hogy befonhatom a hajat minden reggel es hogy elokeszithetem neki a furdojet, es az apro mosolyert, amivel megajandekoz minden reggel. A pillangokert, amik bordaim mogott verdesnek minden alkalommal, mikor ram nez, mert hala neki tudom, hogy nem csupan egy ures babu vagyok, hanem erzo, elo leny.

Egy pillanatra megint tizenket eves vagyok es anyam tarsasagaban ulok az apro kertben, sietosen fonom az apro koszorut, amit a hugom szuletesnapjara keszitettem a kedvenc viragaibol; a levegonek friss liliomillata van, anyam szemei pedig boldogan csillognak, mikor a tekintetem felemelve joforman az arcaba nyomom a kesz koszorum. Rettentoen buzke vagyok magamra, hiszen ez az elso koszorum, ami nem esett szet, sot, kifejezetten emlekeztet egy apro koronara, mert Eldaena egy igazi hercegno, aki megerdemli mindenbol, amit csak tudok adni neki, a legjobbat. Hagyom, hogy ez az emlek elragadjon; bar anyam arca mar reg elhomalyosodott benne, csupan ebbe tudok kapaszkodni, hogy a szivem ne hasadjon kette a melyen rejtegetett fajdalomtol. Az ejszakai eget a fejem folott ezernyi csillag disziti, es en probalom meglelni rajta a konstellaciokat, amiket apam mutatott meg nekem a tizedik szuletesnapomon; de a latvany elmosodik a szemeim elott, ahogy elmorzsolok egy konnyet, amit nem lenne szabad elengednem. Az igazat megvallva mar reg az agyamban kene lennem, tekintve, hogy holnap reggel is a nappal egyutt kene kelnem, hogy minden reggeli feladatom elvegezzem, de akarhogy is igyekeztem, az alom csak nem akart elragadni. Az olemben hevero koszorura nezek; az apro, kek viragok szomoruan neznek vissza ram, es en nehezen sohajtva szegem le a tekintetem.
Ennek nincs semmi ertelme.
Gondolataim visszaternek anyamhoz; ez az emlek tul elesen egett az elmembe, beesett arca, mikor mar a halallal vivodott, de meg igy is kitartoan olelte a hugomat a kebleihez, hogy testenek meleget megossza vele. Elenara a nyaklancaval jatszott; az egyetlen ertekes dologgal a csaladunkban, amit most en viseltem, es aminek sulya jeghidegen nehezedett mellkasomra. Mocskosul fajt; latni, ahogy anyam kilehelte az utolso lelegzetvetelet, erezni, ahogy ujjainak szoritasa a kezemen lazul, aztan vegleg elmulik, erezni, ahogy szivem kettehasad a fajdalomtol. Apam mindig azt mondta, ra emlekeztetek; azt akarta, vegyem at a helyet az eleteben es mikor ki mertem allni magamert, nem kaptam vacsorat. Szemeim kinyitva nezek vegig magamon; azota sem nagyon szedtem magamra sulyt, a bordaimat meg ugyanugy meg tudom szamolni hoka boromon at, es bar az e kecses, noies idomokkal aldott meg, ki gondolt volna ram nokent? Hiszen csak egyszeru cseled voltam, rabszolga, akire meg a lovaszfiu sem figyelt fel.
Egy nehez sohaj kisereteben tettem le a koszorut a padra, csak hogy arcom szabadon temethessem a tenyerembe; megint gyermeteg es naiv voltam, ostoban taplaltam magamban a remenyt, ami mar annyiszor cserben hagyott az eletben. Amikor az oltarhoz setaltam anyam eskuvoi ruhajaban, szivem majd' kiugrott a helyerol, mert hittem abban, hogy majd boldog lehetek a ferjemmel, hiszen korabban, amikor apam muhelyeben jart, kedves volt hozzam, egyszer meg edesseget is hozott a hugomnak, igy hittem abban, hogy majd velem is jo lesz. Akaratlanul is az also ajkamhoz nyulok, oda, ahol a rosszul behegedt seb csufitotta az arcom; o okozta ezt nekem, meg a naszejszakankon, mikor okle ujra es ujra az arcomon csattant, mert feltem odaadni magam neki. Megint erzem a ver femes izet a nyelvemen es a testemen vegigsopro fajdalmat, es meg kell tamaszkodnom, hogy ne essek ossze attol a hevtol, amivel ram tornek az emlekek; de aztan visszataszitom a demonjaimat az elmem legmelyere, tovabb indulva a palota folyosojan a cseledek lakresze fele.
Minden alkalommal, amikor vegigsetalok ezeken a folyosokon, halat adok a sorsnak, hogy mar nem vagyok a rabszolgapiacon; megalazo volt minden figyelo tekintet kereszttuzeben allni ugy, hogy mindenki tudta, ertektelen vagyok, mert nem lehet gyermekem, a szep arcomon kivul semmim nincs, csupan a szakadt rongy, ami a testemet fedte. Mar amikor a ferjem eladott, joval idosebb voltam, mint a legtobb rabszolga, igy hamar meg kellett bekelnem a gondolattal, hog lancra verve es elfeledve fogok meghalni, vagy jobbik esetben eladnak egy bordelyba, mint igazi kincset, aki nem lesz varatlanul terhes, hiszen nem lehet sajat gyermeke.
Lassan heveredek le az agyamra, egyik kezem a hasamra simitva; ostoba volt az elkepzeles, aminek engedtem, hogy magaval ragadjon, lelki szemeim elott lattam a gyermekem, lattam a fiam, hosszu haja kuszan omlott vallaira, a szemei pedig... a szemei az Ovei voltak, ugyanugy csillogtak. Atneztek rajtam, csakugy, mint ahogy O szokott; a fajdalmas nyusszenes a torkomra forr, a vekony takarom anyagara markolok, hogy visszafogjam a sirast, masik kezemben anyam nyaklancanak sziv alaku fuggojet szorongatva. Undorodom magamtol ezekert a gondolatokert; csak forgolodok, amig el nem nyom az alom, nyugtalan es egyaltalan nem pihenteto, mint amilyennek lennie kene.
Mikor vegre felebredek, zihalva ulok fel az agyamban; elsimitok az arcombol par kusza hajtincset, igyekezve rendezni a lelegzetem, inkabb kevesebb, mint tobb sikerrel. Hallom a lepteket a folyoson; talan valamelyik cseled mar ebren volt, igy lassan ideje volt nekem is munkahoz latnom, mielott O is felebredt volna. Sietosen cserelek ruhat; addig is van idom arra, hogy elgondolkodjak, megis milyen ruhakat keszitsek ki neki, hogyan fonjam be a hajat. Egesz eddig ebben szabad kezet kaptam, rengeteg bizalmat es mar amennyire ez rabszolganak kijar, torodest is, megis...
- Miert faj ennyire? - Meg utoljara vegigsimitok anyam nyaklancan, mielott a ruham ala rejtenem azt; ujabb mozgalmas nap, ujabb feladatokkal, amiket nem vehetek fellvallrol, elvegre is akarhogy is neztem, szerettem azt csinalni, amit; legalabb ennyi orom kijart nekem az eletbol, hogy O boldognak tunt... Az en gondolataim itt ugy sem szamitottak, nem igaz?

Mindenkitol azt hallottam, hogy anyammal szinte teljesen egyformak vagyunk; csakugy, mint o, en sem nottem tul nagyra, apamnak peldaul a vallaig sem ertem, es ha valami magasabbra volt helyezve, mindig szekre kellett allnom, hogy elerjem. Sziv alaku arcom egyenes, feketebe hajlo sotetbarna hajtincsek keretezik, amiket altalaban kontyba vagy fonatba kotve viselek; ritka az olyan alkalom, hogy a hajam szabadon omoljon a vallaimra, hiszen hossza miatt akadalyozna mar a munkamban. Az egyetlen lehetosegem arra, hogy kiengedve hordjam a hajam, olyankor adodik, mikor gazdam, Laerys kivisz magaval a varosba valamilyen oknal fogva; olyankor van valamennyi lehetosegem arra is, hogy cseledruhaim helyett ertekes kelmekbol keszult ruhakat viseljek, amiket meg a szemem fenyenel is jobban szoktam ovni. Mindennapi viseletem a hosszu, bokaig ero tunika, halvany pasztellszinben; aprocska gardrobom nagy reszet szurkeskek, halvany rozsaszin es feher ruhadarabok teszik ki, kenyelmes sarukkal, amiknek viselesehez meg hazamban szoktam hozza. Azon ritka almalmakra, mikor egyutt hagynank el a hazat, gazdam megajandekozott egy draga, sotet turkizkek ruhaval, amit a legnagyobb tiszteletben tartok; egyetlen egyszer hallottam talan, hogy kiemeli a szemem ebenfekete szinet, es bar nem vagyok teljesen biztos, kinek az ajkait hagytak el ezek a szavak, ezekkel eltetem magam rosszabb napjaimon. Telt, rozsas ajkaimon altalaban szelid mosoly bujkal; zavaromban neha fogaim also ajkamba melyesztem, ugyanott, ahol az arcom elcsufito, apro vagas szeli at a puha bort - egyetlen emleke kudarcba fulladt hazassagomnak. Hoka borom nagyreszt hibatlan, leszamitva par sebhelyet a hatam es csipom kornyeken, amiket ruhaimmal szoktam eltakarni; zavaromban neha hajlamos vagyok fulig pirulni, de altalaban arcom maszkra emlekeztetoen rezzenestelen. Altalaban tekintetem leszegve jarok, annak tudataban, hogy szemeim rengeteg mindent elarulnak mindarrol, ami a szivemben es elmemben jatszodik le, es amiket nem szeretnek, ha kitudodnanak; es bizonytalan pillanataimban anyam nyaklancara kulcsolom ujjaim, amit a halala ota le sem vettem,es amit meg az eletemnel is jobban szoktam ovni.