Vihar Gareth

Atyám: Alesander Staedmon, Tágboltív ura. Hogy hol is van Tágboltív? Jogos a kérdés. Aprócska ház a Staedmon, kicsiny várral, de ennek nagyon is büszke ura atyám. Ő szerezte meg mindezt a puszta két kezével, övé minden fa az erdőnkben és ezt sokszor szereti hangoztatni. Szeretné mindezt rám hagyni egyszer, ami a legtöbb vita tárgya közöttünk, ugyanis ehhez szükséges lenne a királynő irata és a Vihar név elhagyása, amit viszont nem vagyok hajlandó levedleni magamról.

Anyám: Carmyn, egyszerű földműves leány volt, annak született egykor, de ezt elég hamar elhagyta, amikor atyám szemet vetett rá. Szerelemből került Lord Staedmon mellé és szerelemből tartott ki mellette ennyi időn át, mely olyannyira töretlen maradt, hogy atyámnak esze ágában sincsen nemes feleséget fogadni maga mellé. Anyám furcsa hölgy, aki nagyon szereti az őt körülvevő gazdagságot és csillogást, mégis nagyon természetesen mozog benne, mintha ebbe született volna. Sosem láttam még egy ladyt sem olyan könnyedén hordani egy kanárisárga tunikát, ahogyan azt ő teszi. Mindig jó kapcsolatunk volt, elárasztott minden jóval, amivel csak lehetett és nagyon büszke volt az ő fiacskájára. Mostanában azért igyekszem elkerülni, mert legfőbb életcéljának tekinti, hogy törvényesíttessen engem, még atyámnál is jobban.

Testvéreim: Vihar Sarisa, egyetlen húgom, aki a legfontosabb ember számomra a világon. Ölni tudnék érte és bűntudat nélkül teszem is meg, ha valaki ártani akarna neki. Persze ez nem olyan egyszerű, ha az ember fia éppen úton van, a lehető legtávolabb az otthonától, de amit megígértem a húgomnak, azt teljesítem is. Nem okozna gondot, hogy az egész világot átutazzam érte.

A legtöbben nem kedvelnek, főleg a férfiak, amire általában ártatlan meglepetéssel szoktam nézni, hogy ugyan miért nem, amikor olyan szép, kedves és jó ifjú vagyok. Meg persze olyan szerény is. Igazából viszont sem a szerénységgel, sem pedig a gyűlölettel nincsen problémám. Tökéletesen tisztában vagyok a saját képességeimmel és tudásommal, nem gondolok magamról se többet, se kevesebbet, az erényeimet igyekszem kihasználni, a gyengeségeimet pedig elrejteni mindenki elől. Emiatt sokan nem tartanak megbízhatónak, hiszen a saját arcomat sem fedem fel tökéletesen senki előtt, és egy szerepet játszom, ami saját magam torz változata, holott nagyon is megbízható vagyok, elvégre ez segít a túlélésben. Minden titkot a sírba viszek, minden rám bízott feladatot teljesítek, és amit megígértem, azt be is tartom. Szeretek a tűzzel játszani, feszegetni a határokat, legyen szó saját magamról vagy más emberekről, ebbe beletartozik a mások erdeiben való vadászat vagy a nemesek asszonyainak, leányainak elcsábítása. Sosem volt még nehéz dolgom, akit akartam, azt megszereztem magamnak, ami időről időre egyszerűbb, ahogy a hírem elterjed a Hét Királyságban, természetesen csakis a hölgyek között. Ha a férjeik vagy apjaik tudnák, miket tettem a szeretett családjukkal, már régen nem lenne a fejem a nyakamon, ezt a kockázatot viszont szeretem vállalni. Ahogy minden mást is. Rendkívül pofátlan tudok lenni, bármelyik várban képes vagyok megvendégeltetni magamat, ahol még nem kívánják a halálomat, legyen szó egy éjszakáról vagy akár hetekről, ha az idő vagy a kedvem úgy kívánja.
Mindezeket összevéve egy rossz embernek kéne tartanom magam, de nem megy, hiszen sosem öltem embert szórakozásból, nem tettem erőszakot senkin, nem loptam, ha olyan volt, segítetten azon, aki rászorult, a hazugságokat pedig mindig igyekszem lecsökkenteni. Akkor annyira rossz mégsem lehetek.

Viharföldeken született Gareth vagyok, az istenek tudják, hányadik ezen a néven, a Szarvasok Leölője, a Szoknyák Fellibentője, a Bolyhos Pelerinek Gyűlölője, a Hollók Bajnoka és a mesterek sem tudják mi még. Remélem, neked is elfogyott a levegőd, mire felsoroltad. Nem szeretnék lemaradni a királynő mögött.
Az igazság az, hogy nem vagyok senki sem, nem születtem senkinek sem. Kisnemesi család egy erdő közepén álló kicsiny várban, elhanyagolható birtokkal... Atyám persze erre is büszke volt, mindet a saját két kezével szerezte meg magának, nem az ölébe hullott mint a legtöbbeknek. Ide születtem én, még csak nem is Staedmonnak, hanem Viharnak, egy egyszerű fattyúnak, akit Westeros majd' minden pontján megvetettek az emberek. Mégsem éreztem úgy, hogy nagy lenne a hátrány, amiből én indulok, elvégre atyám és anyám szeretetből kerültek egymás mellé és a szerelmük gyümölcse lettem én és a húgom, így pedig nagyobb szeretetben nevelkedtem mint a legtöbb Lannister vagy Tyrell, hiába a sok arany és az óriási birtokok. Tehát a gyermekkorom jól telt, ott laktam a szüleim mellett Tágboltív várában, sokszor felbosszantottam szeretett kishúgomat, majd anyámat, majd atyámat, majd pedig a várnépet is, ahogy egyre idősebb lettem. Mondjuk azt, hogy sosem lettem volna jó lordocska, azt az életet nem nekem találták ki, hiába próbált atyám és anyám belenevelni az életbe. Elvégre én lennék az örökös, még akkor is, ha a hátam közepére sem kívánom, hogy igazgassam a várat és a birtokokat. Jó, hogy ott vannak azok az erdők körülöttünk, másképp nem tanultam volna meg olyan profin vadászni, mint ahogyan most tudok, de semmi kedvem nem volt még gondoskodni is róla, az nem nekem való. Egy kicsit sem.
Tizenhét voltam, amikor először elmentem otthonról, felügyelet nélkül, természetesen nem engedéllyel. Akkor még nem mertem messzire menni, semmi kedvem nem volt megöletni magam vagy egy életre elveszni otthonról. Hazaérve iszonyatos verést kaptam, anyám zokogva szidott le, hogy hogyan mertem ezt megtenni és halálra aggódta magát értem, én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó is volt egyedül, lóháton kivágtatni az erdőből és végigjárni a tengerpart egy nagy szakaszát. Szinte átláttam az öblön, még meg is fordult a fejemben, hogy átúszom, de rájöttem, hogy iszonyatosan ostobának kell lennem ahhoz, hogy ezt megpróbáljam. Úgyhogy nem tettem. Azonban mindez mégis elindított egy úton, amin már közel nyolc éve haladok, de vége nincsen, és nem is szeretném, hogy legyen. Élvezem az utazást, egyedül, csak én, a lovam, és a sérülésből mentett hollóm, zavartalanul és kötöttségektől mentesen. Gyakorlatilag azt csinálhatok, amit csak akarok, egyedül én tartozom felelősséggel saját magamért, ez pedig éppen az az élet, amit nekem szántak az istenek - már ha léteznek.
Utazásaim során sokat tanultam, többet, mint Tágboltív könyvtárában a mestertől, sokkal többet tanultam mint bármelyik kis lordocska, és még azt sem kellett letagadnom hozzá, hogy fattyú vagyok. Ugyanígy sikerült barátokat és útitársakat szereznem hosszú utazásaim során, akik közül Lord Steffon Florent lett az, akivel többször találkozom egy évben mint másokkal, és a leginkább őt nevezhetem a barátomnak. Még akkor is, amikor pusztán szórakozásból megjegyzést teszek a leányai szépségére.
A legtöbb várban ismerik a nevemet már, szinte mindenhol jártam, és a legtöbb helyen ha nem is örömmel, de vendégül látnak, ha úgy alakul. Ez alól egyetlen kivétel Hornwood, ahonnan nem túl szerencsésen kerültem el, és azóta is igyekszem messziről elkerülni. Persze Lord Steffon ezt is végtelenül humorosnak találja.

Átlagos férfi vagyok, átlagos magassággal, átlagos barna hajjal, borostával az arcomon, még a kék szemeim sem túl hivalkodóak. Már persze... ha nem vagy egy kedves és naiv hölgy, akit csupán ennyivel és a szerencsés módon nem csúnya arcommal el tudok téríteni a helyes és erkölcsös útról. Bár lehet, ehhez van köze annak a mosolynak is, amit bármikor az arcomra tudok varázsolni és, nos, mindenkiből más-más hatást vált ki. A férfiak többnyire gyűlölnek érte, a leányok épp ellenkezőleg.
A ruházatomon látszik, hogy nemesi származású vagyok, bár nem a legdrágább zekémet szoktam felvenni. Igazság szerint az öltözékeim nagyrésze odahaza, Tágboltívben található, nem szeretek sokat vinni magammal utazásaim során. Aki ismer, tudja rólam, hogy állandó útitársam a lovam és a madaram, sokan már ennyiről is felismernek, legyenek bármilyen távol tőlem. A legtöbb várban visszatérő vendég vagyok és a nem túl különleges külsőm ellenére majd' mindenki felismer. Azt hiszem, mégis egy kicsit jellegzetes lehetek.