Ivy

Atyám: Semmire nem emlékszem vele kapcsolatban, egy éves sem voltam még, amikor meghalt. Anyám sem beszél róla soha, az okát nem tudom, de nem nagyon kérdeztem rá én sem. Úgy hiszem, fájó pont lehet neki erről beszélni, én pedig nem szeretném ezzel zavarni. Apa nélkül is egészségesen felnőttem.

Anyám: Gyengéd, kedves nő, akitől soha nem hallottam, hogy megemelte volna a hangját, persze én nem is adtam rá neki okot. Alázatosan végzi a munkáját a konyhán és a szobákat takarítva, nem panaszkodott még emiatt, csak azt hallottam tőle, hogy végtelen hálával tartozik a Boltonoknak, amiért befogadták őt velem együtt és ezzel megmentettek minket a szinte biztos haláltól.

My Lord: Ramsay Bolton, Rémvár ura. Az ő apja volt az, aki befogadta anyámat és engem, amikor én még nagyon kicsi voltam, anya pedig megélhetésért menekült a várba munkát keresni, Lord Ramsay pedig az, aki engem felkarolt a későbbiekben. Hamar az ő személyes szolgálója lettem, alig tizenegy évesen már csak az ő kényelmével kellett törődnöm, én pedig mindent megtettem érte, mert egy kislány, akinek semmije nincsen, csak rajongani tud egy olyan nemesért, amilyen Lord Bolton is volt (még Havasként is), és aki olyan kedvesen, vagy inkább kedvesnek tűnően igyekezett az én kedvemre tenni. Naivan bíztam benne, ez pedig a mai napig nem múlt el, noha az évek során fejlődtünk és már nem csak az ő személyes cselédje vagyok, hanem sokkal több annál.

Ivy talán az egyetlen szolgáló Rémvárban, akit nem lehet nem szeretni, olyannyira nem, hogy még maga Lord Bolton is megkedvelte őt, már egészen kicsi korában. Hatalmas szíve van, ami ritka ebben a világban, nem sok olyan ember akad, aki képes lenne mindenkit olyan őszinte szeretettel szeretni, ahogyan azt Ivy teszi. Neki sosem számít, honnan származik az ember, ahogy az sem, milyen szándékok vezérlik, egyszerűen csak segíteni akar mindenben, amennyire csak lehetséges. A veszte is ez lesz egyszer. Az előbbieknél fogva abban is megbízik, akiben nem lenne szabad, tolvajokban, erőszaktevőkben, gyilkosokban, Ramsay Boltonokban... Naivitása nem emberi, annyira mohón próbálja keresni a jót abban is, akiben szemernyi sincsen belőle, hogy nem veszi észre a nyilvánvalót, nem ismeri fel a rá leselkedő veszélyt. A lelke mélyén tudja, hogy a vele szemben álló személy velejéig romlott, de nem hajlandó ezt elfogadni, még akkor sem, amikor arról a Lord Boltonról van szó, aki személyes szolgájává tette őt, akinek a kötelességei közé inkább a várúr ágyának melegítése és étvágyának kielégítése tartozik, semmint a takarítás és a hálóterem rendben tartása. De ő nem szól, nem ellenkezik, nem lázad. Nyugodtan, kissé talán gyermeki bizalommal, de mindenképpen alázatosan tűri, ha ura erőszakot tesz rajta, megüti vagy napokra a szobájába zárja étlen-szomjan. Egyszer talán a kíváncsisággal keveredő tudásszomja kimenti ebből a ketrecből, addig pedig úgy tűr mindent, mintha semmi más nem létezne a világon.

Egy kicsi faluban születtem, közel Rémvárhoz, lent a Könnyező Víz torkolatánál, egyedüli gyermekként. A szüleim egy aprócska kunyhóban éltek, disznókat és ludakat neveltek és azokkal kereskedtek a falu kicsiny piacán és ezeket vitették be Rémvárba is. Én mindebből nem sokra emlékszem, alig voltam két- vagy hároméves, amikor apámat elvitte a láz, anyám pedig, miután egyedül nem tudott az állatokról és rólam is egyedül gondoskodni, a tolvajok pedig gyakran ránk rontottak és őt is többször megbecstelenítették, menekülni kényszerült. Rémvárba indult, engem magával hurcolva, azzal a reménnyel, hogy ott munkát kaphat és tetőt a feje fölé, engem pedig biztonságos helyet tudhat. Félt Lord Boltontól, ahogy mindenki más is, de ő volt az egyetlen esélye, így amikor munkáért könyörgött neki, okkal remegett a keze. De végül a hűbérura rábólintott, mi ketten ágyat kaptunk, anyám pedig munkát a konyhán.
Már hatévesen dolgoztam én is. Nem azért, mert anyám kényszerített, hanem mert kötelességemnek éreztem, hogy megtegyem és az az igazság, hogy akkor még élveztem, hogy nem kell tétlenül ülnöm, hanem valamivel mindig lefoglalhatom magamat. Nem sokan éreztek volna így a helyemben, valószínűleg azért nem játszott velem egyik ott élő gyerek sem, akikkel nap mint nap találkoztam. Különösnek tartottak, talán a szüleik is és óva intették őket tőlem. Nem tudom, már nem is nagyon emlékszem rá, csak tettem a dolgomat.
Ekkoriban volt, hogy egyszer a kennelek mellett haladtam el és bentről morgás helyett csak apró vakkantásokat és nyöszörgéseket hallottam. Kíváncsian fordultam oda, amikor a túl közel lévő lábamhoz egy nedves orr ért, majd egy csenevész kutyakölyök nézett fel rám. Soványka volt és éhesnek tűnt, pedig a hátul játszó testvérei mind egészségesnek tűntek, nagy, kerek hassal. Hirtelen nem is emlékeztem rá, miért indultam el eredetileg, csak visszamentem a konyhára, elvittem egy tányérban tejet és beleáztattam némi kenyeret, azt vittem oda a kölyöknek, aki még mindig ott várt rám. Letérdeltem a rácsok mellé, óvatosan nézve a ketrec hátuljába. Nem akartam, hogy az anyja vagy a testvérei esetleg rátámadjanak, de szemmel láthatóan nem foglalkoztak vele. Biztosan úgy gondolták, velem ellentétben, hogy halálra van ítélve. Elé tartottam a tálat, mohón falta a tejet és a kenyeret, biztos voltam benne, hogy el kell majd vennem előle, hogy ne egye túl magát.
- Mit csinálsz, leány? -A hang olyan hirtelen ért, hogy elejtettem a tálat, amiből majdnem az összes tejes kenyér kiborult. Lord Ramsay hangja volt, mellette a nagy, szürke kutya, amelyik mindig a lába mellett járt, akárhová is ment.
Felugrottam, a kezeimet összekulcsoltam magam előtt, a fejemet lehajtottam. Megtanultam már régen, hogy Lord Ramsayre nem szabad csak úgy ránézni senkinek, mert csúnyán megjárhatja. Nem akartam, hogy baj legyen.
- Bocsánatot kérek, nagyuram, csak megetettem a sovány kölyköt.
Rövid ideig nem érkezett válasz, én pedig a lábamat bámultam meredten, félve a következményektől.
- Miért tetted?
- Éhes volt, a testvérei mindent elettek előle. Nagyon sovány.
- Tudod, miért sovány, leány?
Megráztam a fejem.
- Mert gyenge. A gyengének pedig vagy meg kell erősödnie, vagy elpusztulnia, ezt pedig magának kell megtennie. Nem szabad nekik segíteni, a természet majd elvégzi a dolgát.
Megértetted?
- Igen, nagyuram, megértettem -bólogattam. -Bocsáss meg nekem.
- Eredj.
Felkaptam a tálat a földről és anélkül, hogy visszafordultam volna, elsiettem a konyha felé. Anya nem tudhatja meg.
Persze nem hagytam magára a kölyköt. Minden nap visszamentem hozzá, hogy megetessem, amikor tudtam, hogy Lord Ramsay elfoglalt. Nem engedhettem meg, hogy észrevegyen, hiszen megmondtam neki, hogy nem etetem tovább a kutyát. Nem tűrné meg a hazudozásomat. A tervem tökéletesen működött, egy hét alatt a kölyök állapota javulni látszott, kezdtek eltűnni a bordái és mintha a szeme is szebben csillogott volna.
A sokadik alkalom után másnap megint mentem a kölyökhöz, abban az időben, amikor máskor is szoktam. Nem jött előre üdvözölni, nem csóválta a farkát a ketrec mellett. Amikor odaértem, hogy megnézzem, mi történt, már meg is láttam. A kutya a rács mellett feküdt, kisebb vértócsában, a torka a gerincéig átvágva.
- Látod, leány? -szólt a hang a hátam mögött. -A természet elvégezte a dolgát.


Később elkezdtem a cselédek mellett dolgozni, nekik segítettem sokat a porolásban, a szőnyegek kitisztításában, a mosásban, söprésben, felmosásban, mindenben. Ők örültek neki, hogy akad segítségük, én pedig örültem neki, hogy segíthettem. Sokat jártam most már Lord Bolton háztartásának közelében, nem csak a konyhán és az udvar környékén lehetett látni. Elsőre megrémültem tőle, tisztán emlékszem rá, milyen feszült voltam, amikor először mentem fel a Rosa nevű szolgálólánnyal arra a folyosóra, ahol Lord Bolton hálóterme volt. Alig mertem levegőt venni, annyira féltem tőle, hogy meglát engem és nem fog neki tetszeni, hogy ott vagyok, egy kisgyerek, aki csak elront mindent. Ez soha nem történt meg, én pedig idővel megszoktam, hogy naponta sokszor elhaladok a várúr és családjának ajtói előtt.
Egy nap egy addig ismeretlen szobát takarítottam. Rosa rám bízta, azt mondta, ő oda nem mehet be, mert nem szabad neki (azóta rájöttem, hogy hazudott nekem, egyszerűen csak félt, de nem tudom hibáztatni érte), úgyhogy egyedül csináltam meg mindent. Lecseréltem az ágyon a párnákat és a pokrócokat, felsöpörtem és felmostam, a polcokat leporoltam, már szinte mindennel készen voltam, amikor eszembe jutott, hogy az asztal még nincsen készen. Rendetlen volt, nekem pedig nem tetszett volna, ha úgy marad, így hát nekiálltam ott is összepakolni, mindenféle papírokat, tekercseket és nehéz könyveket, amikről kicsit sem tudtam, hogy mire jók. Nem tudtam, hogy nem szabad.
Elpakoltam mindent, a papírok és a könyvek egy szép kupacban voltak az asztal szélén, az ételmaradékokat ráraktam a nagy tálcára, amin a szennyes ágynemű is volt, így az asztalon csak ennyi maradt... és egy halomnyi éles kés és tőr. Először azt hittem, a konyháról származnak, de amikor jobban megnéztem, hogy mennyi van és milyen szépek, rá kellett jönnöm, hogy az nem lentről jött fel. Már indulásra készen álltam akkor, nem tudom, de a kíváncsiságom visszatartott. Felemeltem egy tőrt az asztalról, noha tudtam, hogy nem lenne szabad hozzányúlnom a hűbéruram dolgaihoz. Végighúztam az ujjam a vékony penge lapján, a markolaton, szinte elbűvölve nézve, ahogy csillog rajta a fény. Gyönyörű volt, nem úgy, mint egy virág vagy egy szép ruha, de akkor is gyönyörű volt, nem pedig otromba és durva mint egy konyhai kés. Éppen ezért lehetett itt fent és nem odalent.
- Mit csinálsz itt, leány?
Olyan gyorsan raktam le a tőrt az asztalra, hogy még forgott utána a markolatán, mintha azt próbálná kiválasztani, kibe vagy mibe álljon bele a hegye. Az ajtó felé fordultam, a hátam mögé rejtve az üres kezeimet, nagy szemeket meresztve az ajtónál álló Lord Ramsayre, akiről biztosan tudtam, hogy nem boldog most. Bosszúsan nézett a rendbe rakott asztalra, a késeire, majd rám.
- Kérdeztem valamit.
- Én... én csak... takarítani jöttem, nagyuram -makogtam riadtan, mint egy csapdába csalt mókus.
- Azzal próbáltál meg takarítani? -mutatott a késre, amely úgy hagyta abba a forgást az asztalon, hogy a hegye éppen felém nézett. Nagyot nyeltem.
- Nem, nagyuram. Nem kellett volna hozzányúlnom, bocsáss meg nekem. -Nem mertem elvenni róla a szemem, féltem, hogy tiszteletlenségnek tartaná.
Lassú léptekkel jött oda hozzám, közvetlenül elém, én pedig továbbra sem hajtottam le a fejem, hanem kitartóan néztem rá, feszülten várva, hogy mit fog tenni. Felemelte a tőrt az asztalról, mire azt hiszem, olyan sápadt lettem, hogy északi létemre is hófehérnek tűntem. Ledermedtem, nem mertem megmozdulni, féltem, hogy mit tesz majd Lord Ramsay. De a félelmem hiábavaló volt, mert egyszerűen visszarakta a kést a többi közé,
majd rám mosolygott, teljesen összezavarva ezzel. A hátamon végigfutott a hideg a fagyos mosoly láttán.
- Legközelebb nem így fogsz tenni, tanultál a hibádból, leány. -Megsimogatta a fejemet,
mintha megnyugtatni akarna, de én csak még rosszabbul éreztem magam az érintésére.
-Menj, tedd a dolgod. Este te hozod a vacsorámat és holnaptól az én szolgálóm leszel. Minden feladatot, amit kapsz, tőlem fogod kapni és nekem kell teljesítened őket. Egy gyermeket sokkal könnyebb alázatra nevelni. Megértetted? Csodálatos. Most eredj!
Úgy iszkoltam ki a szobából, mintha az életem múlt volna rajta. Hogyan fogok én Lord Ramsay mellett dolgozni? Nem vagyok elég ügyes hozzá. Anya sírni fog.



Attól a bizonyos naptól kezdve a következő éveimet Lord Ramsay szolgálatában töltöttem, akkor is, amikor még Havas volt, akkor is, amikor Lord Bolton törvényesítette. Anya nem örült, sőt rettegett, nap mint nap attól félt, hogy nem térek vissza hozzá és el kell temetnie engem, de ez sosem történt meg. Végig mellette maradtam, tettem a dolgomat és sosem esett bajom. Nos... ez hazugság, de a rossz élmények száma elenyésző volt.
Lord Ramsay a tenyerén hordozott, vele együtt ettem a szobájában, több új ruhát is kaptam tőle, amikor az előző elrongyosodott vagy kinőttem belőle, megtanított lovagolni és többször elvitt magával az erdőbe lóháton. Azt mondta, szereti hallgatni, amikor hozzá beszélek, az álmomról, hogy egyszer világot látok, de még inkább azt szerette, amikor énekeltem neki. Mindig is szerettem dalolászni, munka közben is gyakran megtettem, Lord Ramsay pedig időről időre fel is szólított rá, hogy megtegyem.
Voltak rossz napjai is, olyankor nem volt szabad hibáznom. Nem sokszor történt meg, hogy kezet emelt rám, de olyankor nagy pofonokat kaptam. Mindig megmagyaráztam valamivel, hogy miért kaptam és így éreztem helyénvalónak. Mert én elrontottam valamit, amivel ezt kiváltottam belőle. De ez ritka esemény volt.
Tizenkét esztendős voltam, amikor a kennelben kölykök születtek, ezt is csak Lord Ramsaytől tudtam meg, nem jártam a kutyák közelében, amióta évekkel ezelőtt elzavart onnan. Alig két hónappal később pedig a szobájába hívatott.
- Kérettél, nagyuram -szólaltam meg, amikor beléptem az ajtón.
Lord Ramsay az asztalánál ült, egy holló társaságában és egy vékony pergament tekert össze. Amint odaadta a hollónak és kiengedte az ablakon, odafordult hozzám.
- Igen, kicsi Ivy. Van egy meglepetésem számodra.
Egyik felem kíváncsi volt, a másik óvatos és rémült. Sosem tudtam nála, hogy mennyire jó az a meglepetés, egyszer új ruhát jelentett, másik alkalommal pedig egy frissen lenyúzott tetem fellógatását nézette velem végig. Nem lehetett rá számítani.
Az ágy felé mutatott, és mikor odafordultam, csak akkor vettem észre a fonott kosárban,
összegömbölyödve alvó, barna-fehér kölyökkutyát.
- A tiéd, kicsi Ivy. A legjobb vérebem kölyke, kan, így én nem tarthatom meg. De neked biztosan hasznodra válik majd. Akár segíthetek is tanítani, ha szépen megkérsz rá.
Tétovázva néztem Lord Ramsayre, majd miután nem láttam semmi árulkodót az arcán,
odaléptem a kutyához, hogy megsimogassam a puha, vastag bundáját.
- Nem érdemlem meg a kedvességed, nagyuram -motyogtam megilletődve, közben monoton, lenyűgözve simogatva a kiskutyát.
- Dehogynem érdemled meg. Hiszen olyan jól szolgálsz engem már sok éve. Vidd, a tiéd.
Viseld jól gondját, ezt etesd tejbe áztatott kenyérrel, ne a csenevész halálra ítélteket.
Felemeltem a kosárból a kutyát és magamhoz öleltem. Kóbor lett a neve.


Tisztán emlékszem arra a napra, amikor először láttam meg Theon Greyjoyt. Lord Ramsay levitt magával a hideg, nyirkos pincébe, amit úgy gyűlöltem, mint semmi mást, de persze ezzel ő is tisztában volt. Ott volt a Kraken, ahogy Lord Ramsay sokszor emlegette, kikötve a már jól ismert kereszthez, én pedig meg voltam győződve róla, hogy ő is egy lesz a sok közül. Ezzel a gondolattal próbáltam uralkodni a remegésemen, ami minden alkalommal elfogott, akárhányszor a pincében kellett lennem és ugyanezzel nyugtatgattam magam, amikor kimenekültem a várudvarra. Persze nem így lett.
Lord Ramsay minden új fejleményt büszkén mesélt el a Krakennel kapcsolatban, akiből nagyon hamar Bűzös lett, miközben én a szobájában takarítottam. Sosem válaszoltam rá, nem örült volna neki, mondjak bármit is. Nem szerette, ha közbeszóltak, amikor ő beszélt, így én csak némán hallgattam, rá sem nézve, miközben a padlót mostam vagy a takarókat cseréltem le az ágyon. De Lord Ramsay nem tudott mindenről.
Éjjelente, vagy amikor tudtam, hogy nagyuram vadászni van, de legalábbis nem ér rá, én kiszaladtam a kennelekhez, hogy könnyebbé tegyem Theon Greyjoy napjait. Számtalanszor etettem és itattam meg, gondoskodtam a sebeit, amiket Lord Ramsay okozott neki és néha meg is mosdattam valamennyire, hogy ne érezze magát nyomorultul. Én voltam az egyetlen, aki erre képes volt és aki biztos lehetett benne, hogy sosem fog lebukni. Legalábbis ezt hittem.
- Nem lenne szabad itt lenned. Menj el! -Mindig ez történt. Akárhányszor mentem le,
akármennyire látszott rajta, hogy hálás, Theon Greyjoy mindig ellenkezett és rémülten próbált rávenni, hogy elmenjek és ne foglalkozzak vele. Persze sosem tettem meg, mert mindenáron segíteni akartam neki.
Csendesen próbáltam csitítani, miközben a kezébe adtam egy tál vizet, hogy hosszú napok után végre rendes, tiszta vizet ihasson. Szüksége is volt rá, láttam a száján, mennyire ki volt száradva. Mohón kortyolta a vizet, azt hittem, az egészet el fogja tüntetni, amikor hirtelen kiesett a kezéből a tál.
- Mit nem látok...
A hangra ledermedtem, az arcom pedig teljesen lesápadt. Lord Ramsay ott állt mögöttem,
én pedig tisztán hallottam a hangjából a haragot, hiába próbálta leplezni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer rajtakap, hiszen mindig úgy figyeltem, hogy ne történhessen meg. Nem mertem megfordulni, vagy egyáltalán megmozdulni. Vártam, hogy mit fog tenni, hogy megüt-e vagy sem, vagy talán még rosszabbat tesz.
- Állj fel, Ivy.
Kérdés nélkül, azonnal engedelmeskedtem a parancsának és felálltam Theon mellől. Odaléptem Lord Ramsay mellé, a kezeim remegtek. Sosem voltam még ennyire szorult helyzetben és tudtam, hogy nem fogok ebből egyhamar kikerülni. Rettegtem, jobban mint máskor eddig, mert soha nem voltam még ilyen rossz helyzetben és biztos voltam benne,
hogy egy életre bánni fogom.
Halálomig nem felejtem el a velőtrázó sikolyokat és Theon könyörgését, a láncok feszülését és a fakereszt csikorgását, ahogy Lord Ramsay egy hosszú csíkban eltávolította a bőrt a lábáról. Néznem kellett, ott kellett lennem végig, nem mehettem el, nem fordíthattam el a fejem és nem csukhattam be a szemem. A szemeimet könnyek csípték, reszkettem és rettegtem. Lord Ramsay ledobta a bőrdarabot a lábam elé, aztán gyengéden, vért kenve szét az arcomon letörölte a könnyeimet. Akkor azt mondta nekem, hogy ne merjem elvenni tőle Bűzöst, mert ő az övé.
Utána egyszer sem mertem Theon közelébe menni, a folyosón is messziről elkerültem, ha láttam.


Lord Bolton és az emberei csatába vonultak, a fiával együtt, én pedig nagyon hosszú időre egyedül maradtam Rémvárban. Lord Ramsay azt mondta, nem vihet magával oda, ahol hamarosan a feleségével fog élni, így Derest sem láttam soha. Lehet, hogy csak engem és a hűségemet akart próbára tenni, de ahhoz túl hosszú idő telt el nélküle, évek, amíg nem láttam. Az igazság pedig az, hogy rettenetesen hiányzott már nagyon hamar. Az egyetlen, ami megnyugtatott magányomban, Kóbor volt és Kyra, akit Lord Ramsay itt hagyott, ki tudja miért. A munkámat folytattam, úgy, ahogyan azt kellett, végig abban a reményben élve, hogy az uram hamarosan visszatér. Nem okozhattam neki csalódást, így minden nap ugyanolyan tökéletesen végeztem a dolgomat, hogy ha megjelenne a kapuban, büszke lehessen rám és ne akarjon megbüntetni.
Évek teltek el így, legalábbis nekem több évnek tűnt. Hallottam a Fattyak csatájáról, tudtam, mi történt ott, de Lord Ramsay sorsa ismeretlen maradt számomra. Aggódtam érte, meggyászoltam, reménykedtem benne, hogy visszatér... de ezek sosem történtek meg. Feladni viszont nem voltam hajlandó.
Egy reggel, már korán felébresztettek anyámék, zavarodottan és izgatottan, hogy valaki engem keres. Lord Baelish, ezt hallottam csak, de nem tudtam, kiről volt szó. Nem találkoztam még vele egyszer sem, Lord Ramsay pedig nem tett róla említést. Most mégis itt volt egy embere, azt állította, hogy az ő otthonának kényelmében él a nagyuram, ő pedig most elvisz hozzá, ha akarom, ha nem. Ellenkezhettem volna, hiszen nem voltam biztos benne, hogy igazat mond, de akkor is magával vitt volna, így természetesen beleegyeztem.
Több heti utazást követően megérkeztem Sasfészekbe, ahol először Lord Baelish maga fogadott, néhány órával később pedig Lord Ramsayvel is találkozhattam.
Bevezettek a tárgyalóba, ahol csupán négy ember tartózkodott: két őr, Lord Baelish és Ramsay Bolton. Rettenetesen örültem, hogy láthatom, ő pedig... nem tudom, mit gondolt,
nem tudom, mit érzett, de ahogy rám nézett, egyszerre láttam boldogságot, elégedettséget, zavart és haragot. Nem tudtam, melyik és miért irányul rám, de nem tettem semmit.
- Vigyétek a szobámba. Nem hagyom, hogy az én kicsi Ivym egy ismeretlen várban kiszolgáltatva legyen a férfiak mocskos mancsainak.
Ezután rá vártam, ott a szobában, ahová beengedtek, és mivel tudtam, hogy Lord Ramsay hamar visszatér ide, hozzám, elkezdtem meghámozni neki egy almát. Tisztán emlékeztem rá, mennyire szereti, nem tehettem meg, hogy nem várom illően a visszatértét.
Énekelni kezdtem, megszokásból, így nem is hallottam, hogy Lord Ramsay belépett az ajtón. Csak akkor jöttem rá, amikor már mögöttem állt, éreztem a testéből áradó meleget, majd hamarosan a kezei is a derekamra kerültek.
- Sokat változtál, kicsi Ivy -hallottam a hangját, amely most különösen mély volt és közvetlenül a fülem mellett szólt. A lehelete az arcomat simogatta. -Határozottan jó értelemben. Nem gondoltam volna, hogy valaha is így foglak viszontlátni, de kár lenne azt állítanom, hogy bánom.
A kezei erősebben fogták a derekamat és hátrarántottak hozzá, a csípőm az övének feszült, a hátam a mellkasának. Megéreztem az ajkai érintését a vállamon, amitől minden szál szőr égnek állt rajtam. Nem tudtam, miért.
- Örülsz neki, hogy látsz, kicsi ivy?
- I-igen, Lord Ramsay. Nagyon boldog vagyok.
- Ez engem is igazán boldoggá tesz. De tudod, mi tenne még ennél is boldogabbá? Ha megmutatnád nekem igazán, mennyire örülsz nekem.


Több mint egy év távollét után visszatértem Rémvárba, Lord Bolton mellett. De ez idő alatt nagyon sok dolog megváltozott. Mi változtunk meg, azaz főleg én és a kapcsolatom Lord Ramsayvel. Sosem gondoltam volna, hogy valaha, bárkinek is az ágyasa leszek, még akkor sem, ha nem az én ötletem volt, nem én akartam így és legfőképpen nem tudtam beleszólni sem. Nem rajtam állt, mindenről Lord Bolton döntött, nekem pedig bele kellett egyeznem mindenbe, még akkor is, ha eleinte nem akartam. Persze egy idő után megszoktam a helyzetet, muszáj volt, azt pedig hiába próbálnám tagadni, hogy nem tetszett meg lassanként. Nem vagyok odáig érte, nem tudok örülni neki, de néha... néha jó. Ritkán, de megesik, hogy minden jónak tűnik. Azt hiszem, ez tartja bennem az erőt, hogy kitartsak az ember mellett, akit egyszerre szeretek és gyűlölök mindennél jobban.
Nemsokára megérkezik Lady Karstark. Már most tudom, milyen sors vár rám.

Anyámra hasonlítok nagyon, mindig ezt hallottam csak, hogy mennyire olyan vagyok mint ő volt fiatal korában, amikor először megjelent Rémvár kapujában. Apró termetem van és vékony vagyok, törékeny, anya szerint egy apró virág a fagyos Északon, amit nagyon könnyen el lehetne taposni. Valószínűleg igaza van, sosem gondolkodtam el rajta. Az arcom formája, az alkatom, a világos hajam mint anyámé, mindben rá hasonlítok, egyedül a szemem barna, nem olyan élénk kék, amilyen az övé is.