Jaenis Karstark

Atyám: Lord Harald Karstark, Karhold ura. Sokat mondhatnék róla, mivel jelentős szerepet játszott az életemben, egészen kisgyermek koromtól fogva mostanáig és még ennél is tovább. Nyolc éves voltam, amikor anyám halála után ketten maradtunk. Innentől kezdve természetesen sokkal jobban figyelt rám mint azelőtt, tudta, hogy más örököse már nem lesz, így engem kell megfelelő módon nevelnie, hogy a zord Északon meg tudjam majd védeni a családi birtokokat. Nem okoztam neki csalódást. Nélküle ma nem lennék az, aki vagyok.

Anyám: Édesanyám fiatalon meghalt, szülés közben, az öcsémmel együtt. Már nem emlékszem rá, nem tudnám felidézni az arcát magam előtt, de rettenetesen hiányzik nekem. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy engem anyám nevelt, nem pedig a dajkák, így nagyon közeli kapcsolatom volt vele és sokat tanultam tőle abban a kevés időben is, amit vele tölthettem. Sok dologért még ma is hálás vagyok neki.

Volt férjem: Lord Umber. Az illem szerint halottakról vagy jót vagy semmit, így most csendben kellene maradnom és nem szólni egy szót sem megboldogult férjemről. Ezt kéne tennem, de nem fogom. Nem érdemel meg ennyit sem, nem érdemli meg a tiszteletemet, a gyászomat, semmit. Undorító barbár volt, aki engem semmi másra nem használt, csak arra, hogy gyermekeket szüljek neki - ami soha nem történt meg. Nem telt el nap mellette erőszaktól mentesen, legyen az egy pofon, egy verés, vagy tényleges erőszaktevés a hálószobánkban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a három évnyi végigszenvedett házasság után még sajnáltam, amikor megtörtént az a bizonyos vadászbaleset, ami végül a férjem életébe került.

Vőlegényem: Ramsay Bolton, Rémvár ura, egykori fattyú, azóta már az Észak Őrzője címet és Derest magát is birtokolhatta. Ennek persze vége, nem is vártam volna, hogy képes megtartani. Nem vetem meg a fattyakat, nem hiszem, hogy kevesebbet érnének más embereknél, Ramsay Boltont viszont a származásának figyelembe vétele nélkül is megvetem. Nem is értem, atyám hogy volt képes beleegyezni Lord Baelish ajánlatába, hogy legyek Ramsay Bolton felesége. Persze, nem volt más választása... Nem baj. Majd én mindent megoldok, ahogyan azt eddig is tettem. Rémvár fattya pedig ne gondolja, hogy engem valaha is meg tud törni.

A talpraesett és határozott nők sokkal többre mennek az életben mint sok más férfitársuk, ezt bebizonyította Daenerys Targaryen is, amikor lesöpörte Cersei Lannistert a trónjáról, aki szintén ugyanezeknek a tulajdonságainak köszönheti, hogy egyáltalán egy egészen rövid időre megszerezte magának a vastrónt. Valószínűleg én is törhetnék ilyen babérokra, ha nagyon szeretnék, és nekem még testőrre sem lenne szükségem, mert meg tudnám védeni magamat, ha nagyon szükséges lenne. Megvan bennem az erő és a határozottság ahhoz, hogy mindezt véghez vigyem és meg is tarthassam magamnak az elért pozíciómat. De nincsenek ilyen szándékaim, az egyetlen, amire én vágyom, az olyan otthon, ahol egyszerre vesz körbe nyugalom és biztonság, ugyanakkor mindig van valami izgalom, ami lelkesít és amiért küzdeni kell. Nem szeretem a tétlenséget, nem szeretek lustálkodni és legfőképpen nem szeretem, ha valami unalmas. Nekem csak ennyi kell, a trónt meghagyom másoknak.
Az évek során megkomolyodtam, először anyám elvesztése után halványult a mosolyom, később pedig a házasságom törölte le rólam végleg. Megfontolt lettem és mindig, mindenre odafigyeltem, többet terveztem mint korábban és egyre kevesebbet mentem fejjel a falnak, habár ez utóbbit soha nem sikerült igazán levetkőznöm és nem is szeretném. A makacsságom és az önfejűségem sokat segített nekem abban, hogy mindent elérjek, amit elterveztem.
A lelkem szilárd, nem lehet olyan egyszerűen megtörni vagy behódolásra késztetni, ha én nem érzem úgy, hogy az nekem is pozitív eredményeket hoz. Aki megpróbálja, nagyon erős ellenállásba ütközik.
Legnagyobb hibám, ami nem is igazán hiba, hogy nagyon tudok szeretni és gyűlölni egyaránt. Noha könnyen leplezem az érzelmeimet és rejtem el, fojtom el őket magamban, hogy mások ne lássák, saját magam elől ha szeretném, sem tudnám elrejteni. Sőt, annál erőteljesebb lesz minden, annál jobban akarom a szeretteimet védelmezni, annál jobban szeretem őket, akiket pedig ellenségeimnek tartok, annál könnyebb szívvel küldöm az istenek kezei közé.
Harcosnak nevelkedtem, harcosnak is tartom magam, emellett viszont a legkevésbé sem mondtam le arról, ami egy nőz ladyvé tesz. Szeretem a szép ruhákat, az ékszereket, még akkor is, ha vívás közben egyiket sem hordhatom - ami persze nem probléma. A finnyásság rám nem igaz, nem szoktam válogatni az ételben, fintorogni a parasztok és a szolgálók láttán, vagy pletykálgatni más hölgyekkel, azonban az egyetlen, amit sem most, sem máskor nem leszek hajlandó elviselni, az a mocsok és az ápolatlan, büdös emberek. Bőven elég volt abból egy életre az Umberek koszfészkében.

Westeros második legészakibb várában születtem, szüleim első gyermekeként, leánynak. Atyámat ez a tény egyáltalán nem zavarta, anyámat pedig még annyira sem, gondolták, majd a következő fiú lesz, megfelelő örökös a várnak. Ugyan elrendezett házasságban éltek, az évek alatt megtanulták kedvelni és tisztelni a másikat, noha szerelem és hasonlók azt hiszem, sosem voltak közöttük. De sokaknak ez is csak egy álom, így én örülhettem neki, hogy a szüleim jó kapcsolatot ápolnak egymással. Atyám még jobbat mint sejtettem.
Nagyon sokáig nem született testvérem, pedig rengeteg próbálkozás volt, de sosem sikerült. Nem egyszer láttam anyámat lehangoltan, amiért ismét nem esett teherbe, pedig tudtam, mennyire szeretné, ha nagyobb családja lenne, sok gyermekkel, akik mind szeretik egymást. Ez volt az ő álma, ami végül sosem valósult meg. Én azonban bizonyos mértékben jól jártam, hiszen anyám így tudott velem foglalkozni, anélkül, hogy egy percre is dajkákra kelljen bíznia. Én persze élveztem a figyelmét és az együtt töltött idő minden percét, anya pontosan tudta, nekem mire és milyen gondozásra van szükségem és olyan jól megtaláltuk a közös hangot, hogy olyat azóta sem éreztem senki mellett. Nem véletlen, hogy nagy hatással volt rám gyerekként és a későbbiekben is anyám személye, akkor ő volt a legjobb barátom és az egyetlen, aki minden apró, gyermeki problémámra megoldást talált. Mellette tanultam meg varrni, hímezni, gyönyörű fonatokat készíteni és minden mást is, amiért még most, felnőtt nőként is rajongok.
Nyolc éves voltam, amikor mindennek vége szakadt és az életünk vett egy nagy fordulatot. Anyám gyermeket várt, ezúttal teljes bizonyossággal és nem is veszítette el. Úgy tűnt, minden remek lesz, semmi baj nem érhet minket, nekem pedig lesz egy öcsém vagy egy húgom. Soha nem voltam ennyire izgatott és nem vártam semmit ilyen lelkesedéssel. Végül pedig ez is hiábavalóvá vált. Még nem kellett volna megtörténnie, túl korán volt ahhoz, hogy anyám szülni kezdjen, ennek ellenére mégis megtörtént. Éppen a könyvtárban voltunk és anyám történelmet próbált nekem tanítani, amikor váratlanul eltorzult az arca a fájdalomtól, annyira, hogy meg sem bírt szólalni. Megrémültem, jobban mint előtte bármikor és fejvesztve rohantam atyámért és a mesterért, hogy anyám rosszul van. Átvitték a mester szobájába, ahol minden a közelben volt és megtehettek anyáért mindent, de feleslegesnek bizonyult minden próbálkozásuk. Az öcsémet ki kellett vágni belőle, hátha meg tudják menteni, de akkor már túl késő volt. Anyám még életben volt néhány napig, de akkor is alig. Csak feküdt az ágyban, eszméletlenül, mi pedig vártunk a csodára, ami nem érkezett meg, és végül anyámat is el kellett temetnünk a testvéremmel együtt. Atyám jobban gyászolt mint én, azt hiszem, jobban szerette anyámat annál, mint ahogy azt mi gondoltuk.
Egyedül maradtam egy jó időre, atyám gyásza miatt nem tudott velem foglalkozni, vagy nem akart, nem tudom. Néhány hónapon keresztül Alys nagynéném gondoskodott rólam néhány dajka segítségével, mielőtt atyám felkarolt volna. Akkor azt mondta nekem, hogy ugyan ketten maradtunk, de megígéri, hogy tőle sosem kell majd búcsút vennem és mindig ott lesz mellettem, amikor nekem szükségem van rá. Akkor mindent elhittem neki. Azóta rájöttem, hogy ha akarta, sem tudta volna ezt teljesíteni.
Apa sosem házasodott újra. Nem hiszem, hogy valaha is fel fogja dolgozni anyám halálát és azt hiszem, nem is akarja. Amikor egyszer, évekkel később megkérdeztem, hogy nem szeretne-e egy fiúgyermeket is, aki méltó örököse lehetne, csak annyit válaszolt, hogy azzal szégyent hozna anya emlékére, én pedig bármelyik fiúörökösnél sokkal jobb vagyok és szívesebben bízza rám Karhold földjeit a halála után. Büszke voltam magamra, amiért ezt mondta és büszke voltam rá, amiért olyanná nevelt anya halála után, hogy ezt mondhassa rólam. Mert természetesen nem volt elég a létezésem ahhoz, hogy Karhold úrnőjévé akarjon tenni. Ahhoz ennél jóval több kellett.
Még a kilencedik életévemet sem töltöttem be, amikor először fakardot nyomott apám a kezembe. Úgy vélte, hölgyként és egy vár úrnőjeként meg kell tudnom védeni magamat, ezért hiába nem vagyok fiú, meg kell tanulnom küzdeni. Először a fakardot is alig bírtam megemelni, később a gyakorlókarddal akadtak gondjaim, de hamar rákaptam a vívás ízére és jobban beleszerettem mint bármilyen női tevékenységbe, amit korábban anyám mellett végeztem. Egyenesen mámorító volt, hogy valakivel vívhattam, legyen az csak gyakorlás, hogy idővel leterítettem az apródokat és a gyengébb harcosokat, néha pedig a lovagoknak is meggyűlt velem a baja. Mert kicsi voltam, gyors mozgású, akár egy macska és gyorsabban cselekedtem, mint ahogy ők pislogni tudtak volna. Még nehéz páncélt sem viseltem, éppen ezen okokból: csak hátráltattak. A fejembe pedig minduntalan beleférkőzött a gondolat, hogy milyen felemelő, szinte már nem evilági érzés lenne belemártani a kardot valakibe, vért ontani, csatába rohanni, embereket lekaszabolni... De erre nem gondolhattam. Nem volt szabad. Csak megrémisztettem volna atyámat. Így tartottam a számat, a gondolataimat pedig megtartottam a koponyámon belül.
Atyám tizenkilenc éves koromban házasított csak ki. Azt hazudta mindenkinek - én pedig tettem ugyanezt vele -, hogy még nem állok készen rá, nem vagyok nő, csak egy kislány, aki egyszer sem látott vért a lehorzsolt térdén kívül. Messze állt az igazságtól, de tudtam, hogy nem akar elengedni addig, amíg nem tudja, hogy tökéletes biztonságban vagyok és meg tudom magam védeni. Mert csak így tudott Lord Umber feleségéül adni, aki már sok éve fente rám a fogát, atyámnak pedig minden ellenzése kudarcba fulladt. Későn kerültem a férjemhez, akinek a fejében már régen meg kellett volna fordulnia a gondolatnak, hogy talán meddő vagyok és egész életemben gyermektelen asszony leszek, akinek nem veszi semmi hasznát. Erre viszont vagy nem gondolt, vagy a tanácsadói meggyőzték róla, hogy Karhold örökösénél jobbat sosem fog találni. Teljesen érthető, egy Umberhez hasonló ostoba, ocsmány és bűzölgő fajankóhoz egy apa sem adná a lányát. Az enyém igen, de a helyzet nálunk más volt. Így kerültem végül Karhold szeles falainál is északabbra, Utolsó Menedék börtönébe, ahonnan minden vágyam volt elszabadulni.
Sosem fogom elfelejteni az esküvőm napját és egyik napot sem, amit Lady Umberként kellett át-, de sokkal inkább túlélnem. Emlékszem rá, hogyan rángatott be a vacsora után, sörtől és bortól bűzös és mocskos pofával a szobába, lökött le az ágyra és erőszakolta rám magát. Ha lehunyom a szemem és erősen gondolok rá, még érzem is a hatalmas kezét a karomon, a csípőmön, a melleimen, a lábamon, a bűzt, ami belőle áradt és a fájdalmat, azt az eget rengető fájdalmat, amit soha többet nem akartam érezni. Két teljes napig véreztem utána megállás nélkül, Végső Menedék mestere és a szolgálóleányok gondoskodtak rólam, mert nem voltam képes felállni az ágyból. Azokban a gyötrelmes napokban rájöttem, hogy igazán nem bánom, amiért nem öltem még embert. Azt akartam, hogy a férjem legyen az első, aki az én kezeim által veszíti életét.
Két teljes év telt el így, két évet vártam rá, hogy gyanútlanul végezhessek vele. Ez idő alatt egyszer sem sikerült megtörnie, akármennyire próbálkozott, mert tudom, hogy ez volt a célja, amikor éppen nem részegen, hanem teljes józansággal lökött az ágyra, a falnak, az asztalra, néha a várnép szeme láttára. Hallhatta a fájdalmam hangját, láthatta az eltorzuló arcomat, de soha, egyetlen könnycseppet sem ejtettem érte és nem volt olyan, hogy másnap reszketve álltam volna előtte. Ez volt minden méltóságom és semmiképpen nem akartam megszabadulni tőle. Nem szerzi meg soha ezt az örömet. Ahogy azt sem, hogy teherbe ejt a fattyával, mert úgy ittam a holdteát, mintha az adná nekem az erőt a másnaphoz. Talán így is volt. Aztán végül, két év elteltével sikerült rávennem egy elviselhetőbb pillanatában, hogy látogassuk meg atyámat, hiszen olyan régen láttam már. Nem tudta, mennyire rossz ötlet is olyan birtokra mennie, ahol én vagyok otthon és biztonságban, nem az ő bűzös hátsó fele.
A gyermekkori szobámban voltunk, amikor megtettem. Itt is rám akarta erőszakolni magát, megpróbálta, én viszont most már nem hagytam magam úgy, ahogy addig tettem. Elszedtem egy tőrt, nem is tudom honnan, amit itt, ekkor gond nélkül szúrtam a gyomrába és hasítottam fel vele az egész hasát, hogy a kezében tarthatta a beleit, mielőtt meghalt volna. Nem is tudom, mi volt a kielégítőbb, a kezemen végigfolyó, meleg vér, vagy az, hogy végig a szemeibe nézhettem, miközben megtettem és végignézhettem, ahogy elhagyja a testét az élet. Az volt a földön eltöltött huszonegy évem legszebb napja.
A következő évet otthon töltöttem atyámmal, nem akartam visszamenni Végső Menedékbe. Az Umberek szerencsére elhitték, hogy a férjem vadászbaleset áldozata lett, vagy legalábbis nem próbálták az ellenkezőjét bizonygatni, ahogy ahhoz sem ragaszkodtak, hogy visszamenjek velük és ott legyek a férjem temetésekor. Nem lepne meg, ha féltek volna, mit teszek velük is, hiszen a legnagyobbat öltem meg közülük. Lényegtelen. A fontos az, hogy otthon maradhattam, a saját szobámban, ahol az ajtó alatt süvített a szél és az ablaktáblák is rázkódtak néha... A megszokott zajok, amik hatalmas nyugalommal töltöttek el, és elégedettséggel, amikor a padlón fakuló vérfoltra gondoltam.
Szép hónapok következtek. Ekkor már nyugodtan tudtam visszagondolni a Végső Menedékben töltött évekre, arra a néhány hétre, ami átsegített a legnehezebb időszakokon. Szívesen gondoltam például Vihar Garethre, Oberyn Martell hercegre és a sok vándorra és utazóra, akik megfordultak a várban és legalább néhány estémet szebbé tették a sok szenvedés és fájdalom közepette. Legalább egy kicsi jó is volt abban, hogy bezártak a négy fal közé. A férjem azt gondolhatta, hogy ezzel véd meg a leginkább más férfiak mancsai közül, de valójában nem ez volt a helyzet. Tálcán kínálkozott a lehetőség, amikor a viharföldi fattyú vagy Dorne hercege betévedt a várba...
Most pedig pihentem. Jó ideig pihentem és azt hiszem, szükségem is volt rá. Rendbe kellett szednem magam Petyr Baelish megjelenése előtt. Ramsay Bolton felesége... A legkevésbé sem hangzik olyan rosszul mint Lady Umbernek lenni. Egyszer már felpofoztam, sok évvel ezelőtt, nem fog gondot okozni, hogy még egyszer megtegyem. Ő a közelébe sem fog kerülni annak, hogy olyan legyen mint Umber. Esélye nem lesz rá.

Normális magasságom van, nem vagyok sem túl kicsi, sem pedig túl nagy, ami a férfiaknál és a kardforgatásban is előnyt jelent. Nem vagyok termetes sem, sőt, egészen vékonynak tűnhetek ahhoz képest, hogy van bennem elég erő ahhoz, hogy néhány férfinál is jobban tudjak bánni a karddal és a tőrrel. Bár nem tagadom, ehhez ügyesség is kell, egy nőnek sem lehetnek olyan izmai mint egy férfinak, az képtelenség. Világoskék szemeim vannak és hosszú, szőke hajam, amit szeretek jóformán naponta váltogatni, hogy miképpen is hordom. Fontos számomra a megjelenés, és igyekszem mindig olyan ruhákat felvenni és varratni magamnak, amik tökéletesen rám illenek, az én adottságaimat emelik ki és amikben jól érzem magam, ez pedig igaz az ékszereimre is. Ha van valamire, amire hajlandó vagyok sokat áldozni, az ez. Az arcom szinte soha nem mutat érzelmet, ha emberek, de főleg idegenek között vagyok. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, ezt már az első férjem mellett megtanultam. Nem szeretem, ha tudják, mit érzek.