Ami csillog a fényben

Niamh & Lysander

Elmúló mind, ami csillog a fényben…

Mocsok, bűz és hideg. Összességében ez a három szó jellemezte Északot. Beleborzongtam még a gondolatba is, hogy akár egy napnál tovább kell itt időznöm, pedig már kellemes társaságra is bukkantam, aki valami olyasmit hajtogatott, mielőtt bevette magát a fabódék tömegéből álló faluba, hogy „maradj itt, mindjárt jövök.” Túlságosan hideg volt ahhoz, hogy egy helyben ácsorogjak. Ráadásul ez kifejezetten unalmasnak is bizonyult. Reméltem, hogy legalább felbukkan egy tömött erszény, amit aztán megkaparintva szerezhetek egy új csizmát, amiben nem fagynak le a lábujjaim.
Mordultam egyet, ahogy a ló mellett ácsorogtam, mintha a szerencsétlen állat érthetné a szenvedéseimet. Lehunytam a szemem, hogy legalább azokra az időkre gondoljak, mikor a bordély kandallója mellett meghúzódva iszogattam a bort. Szinte minden hajnalban részegen támolyogtam a szobámba és még ott is pohárszámra döntöttem magamba a legjobb minőségű italokat. Nem egy dorne-i előkelő hozott édes, uraknak való bort, kizárólag nekem, hogy „felmelegítsenek”, mikor nincs idejük ölelni. Kerítőnek lenni kifizetődőbb volt, mint szajháznak. Az ember azt csavart az ujjai köré, aki megfelelt az igényeinek és persze volt elég pénze.
– Hol van már? – Kérdeztem a lovat, majd elpillantva az állat mellett Sairt kerestem a tekintetemmel. Nem értettem merre időzött, nem szerettem volna északi falvakban, tanyákon várakozni, hogy valaki esetleg felismerjen. Épp csak pár napja szöktem meg az átkozott Falról és nem igen szerettem volna visszakerülni.
Már-már azon gondolkodtam, hogy elmormogok egy imát valamelyik istennek, hátha akkor elő kerül az áhított férfi. Nem így történt, mert amikor kinyitottam a szememet egy ringó csípőt és egy hosszú vörös hajat pillantottam meg. Voltak ott mások is, kétség kívül, csakhogy azok min durva, koszos, barbár emberek voltak. Valójában én is mocskos voltam, még ha a fogadóban próbáltam is lehető legjobban lecsutakolni magamat, ez az öltözékemen nem segített.
A leány mozgását figyeltem a tekintetemmel. Az arcát épp csak egy pillanatra láttam meg oldalról és ahogy a hideg szél kicsit félre sodorta a tincseket az nyakáról, a mellkasáról megpillantottam valami csillogót. Nem tudtam eldönteni mennyi értékes – talán a falon a láttásom is megromlott kicsit –, csak azt láttam, hogy a kopott színű ruhák anyagához képest pazarnak tűnik. Elvigyorodtam. Gonosz, kegyetlen kis vigyor volt az, amivel a nyomába eredetem.
Hagytam, hogy hosszasan menjen előttem. Ki akartam tapasztalni a ritmusát, rájönni, miként érdemes megközelíteni a dolgot. Már nem érdekelt a ló és az sem, hogy Sair esetleg nem talál ott a „maradj itt” helyszínen. Sőt azzal sem foglalkoztam, hogy a sárba ragad újra és újra az amúgy is szétnyűtt csizmám talpa. A fekete, bundás kabátot húztam csak össze magam előtt, az legalább eltakarta a rongyos ingemet és kellemes melegség járt át a bőrömet.
Azt beszélték, hogy ennél nagyobb hidegek is voltak már Északon. Én ezt alig, ha tudtam elképzelni, hiszen gyakran Királyvárban is fáztam éjszakánként. Persze az a vacogás összehasonlítható sem volt az ittenivel, éppen csak libabőrös lett az ember kajra és többet kellett kijárni hugyozni – igaz ezt akár a bor is okozhatta.
Végül is jobbnak láttam a lány közelébe férkőzni hirtelen támadás helyett. Nem valószínű, hogy elég gyorsan tudnék futni az elmúlt hónapok megpróbáltatása után és hát régen sem nagyon futottam. Igaz akkoriban leányt sem igazán zsebeltem ki. Csak a nálam megfordul férfitársaság esett áldozatomul.
Elővéve legjobb színészi képességeimet, úgy tettem mint aki megbotlik egy nagy kőben és egyenesen a vörös leánynak. Nem annyira, hogy fellökjem, csak átkaroltam, mintha elveszítettem volna az egyenesúlyomat.
– Bocsáss meg, hölgyem… – Nyögtem a fülébe, nem mintha hölgynek tűnt volna. Kezeim végig simítottak a nyakán, hogy kitapintsam mennyire értékes az ékszer, de még nem volt itt az ideje, hogy letépjem. Előbb le akartam nyerni a bizalmát. Megpróbáltam levetkőzni magamról a vagyonos emberhez illő szókásokat, inkább egy parasztlegénynek eladva magam. Nehezen ment, mert éppen ezt próbáltam lemosni magamról gyerekkorom óta. Szerettem a drága anyagokat, az ékszereket, a pénzt és már alig vártam, hogy visszatérve Királyvárba megkaparintsam a kincseimet.
– Nem sérültél meg?