Ahogy Tyene elszánt arcát néztem a szürkületben, eszembe jutott hányszor könyörgött az évek során, hogy vigyem magammal az útjaimra. Kislányként belém csimpaszkodott, később észérvekkel próbált hatni rám, én azonban hajthatatlan voltam. Tudtam, hogy képes megvédeni magát és azzal is tisztában voltam, mennyire kíváncsi az otthonán kívüli világra, ám az elmúlt évek eseményei mellett nem éreztem megfelelőnek az alkalmat. Most viszont nem dúlt háború egyetlen királyságban sem, nem leselkedett rá több veszély a Királyi úton, mint amikor egyedül elhagyta Vízkerteket. Nem utolsó sorban pedig kivételesen örültem a társaságnak, ugyanis ezúttal nem önmagam szórakoztatására kerekedtem fel, hanem kötelességből. Doran köszvénye továbbra sem engedte, hogy ekkora távolságokat tegyen meg és ezúttal elsősorban nem is neki szólt a meghívó. Nem Dorne uralkodó hercegének, hanem Oberyn Martellnek, a menyasszony régi ismerősének. Sok-sok évvel ezelőtt találkoztam Lady Jaenisszel, mindketten jóval fiatalabbak voltunk még. Egy csúnya hóvihar miatt menedéket kértem az Umberek otthonában, amit természetesen meg is kaptam - a várúr azzal természetesen nem volt tisztában, hogy a különösen csinos feleségétől másban is részesültem az egyszerű vendégszereteten kívül. Kellemes emlékekkel távoztam Végső Menedékből és az esküvői meghívás alapján arra következtettem, hogy Lady Jaenis is örömmel gondolt vissza rám. Már kezdett besötétedni, amikor végül a kíséretünkkel megálltunk egy útszéli fogadónál. Nem neveztem volna bizalomgerjesztőnek, de legalább nem kellett attól tartanunk, hogy megfagyunk éjszaka. A Nyakon túl jártunk, nekünk, dorne-iaknak az itteni hidegek már kibírhatatlannak tűntek. - Sajnálom, hogy életed első nagy útja éppen Északra vezet. Nem túl elbűvölő vidék - ingattam a fejem, mikor letelepedtünk a fogadó egyik asztalához a vacsoránkra várva. - Megvan a maga bája ennek a zord egyszerűségnek is, de Dorne után elég nehéz értékelni. Különösen Rémvárat, rászolgált a nevére. Valóban jobban örültem volna, ha Tyene-t legelőször egy mesés helyre vihettem volna magammal. A messzi keletre vagy éppen Égikertbe, esetleg Óvárosba... ehelyett a Boltonok haláltól bűzlő várába igyekeztünk egy olyan férfi esküvőjére, akiről semmi jót nem hallottam. - Remélem, legalább az esküvő szórakoztató lesz. Mármint nekünk, a menyasszonynak ritkán az, a vőlegény pedig a hírek szerint levadászni szereti a nőket, nem elvenni. Jobban örülnék, ha őt elkerülnéd. - Mélységesen elítéltem azt a felfogást, miszerint a nőknek szűzies életet kell élniük és kiszolgálni a férjüket. Nem láttam értelmét, úgy gondoltam, a földi örömök épp úgy megilletik őket is szégyen nélkül, mint a férfiakat. Nem zavart, ha a lányaim körül fiúk legyeskedtek, egyszer voltak fiatalok és tudtak vigyázni magukra. Viszont volt valami, amit még ennél az őskövületként rajtunk maradt elméletnél is jobban gyűlöltem: ha egy férfi nőket bántott. Márpedig Sansa Stark és Lord Bolton esküvőjének a híre az évek során az én fülembe is eljutott, arra pedig mérget vehetett Rémvár ura, hogy ha Tyene-ben akart volna kárt tenni, akkor az esküvője helyett a halotti torját fogjuk megülni. Mindenki jobban járt, ha a lányom egy pillanatra sem maradt kettesben azzal az emberrel.
Homok Tyene
Tárgy: Re: Úton Csüt. Aug. 09, 2018 7:04 pm
Meesze, Dorne hatarian tul jarni felszabadito erzes volt. Meg mindig nem hittem a szerencsemben, hogy osszes testverem kozul apank pont engem valasztott ki arra, hogy elkiserjem Lady Karstark es Lord Bolton eskuvojere, de azt hiszem, ez volt a legjobb hir, amit kaphattam; hiszen mar olyan regota vagytam arra, hogy vilagot lassak! Hiaba ismertem mar Westeros egesz teoriajat a konyveimbol, a sajat szemeimmel latni teljesen masmilyen volt - mintha eletemben eloszor nyitottam volna ki a szemem, hogy egy olyan vilagot lassak, amit korabban nem ismertem. Meg ha mindenki mas szamara a kiralyi ut bejarasa nem is jelentett volna affele elmenyt, en meg a tobb napos lovaglastol is el voltam ragadtatva... egeszen addig a pillanatig, amig at nem leptuk Eszak hatarat. Fazosan huztam ossze magamon a bundagalleros kopenyem, a nem levo meleget kutatva benne; remenykedtem abban, hogy idovel megszokom majd az effele idojarast is, talan meg nehany, lohaton eltoltott ora utan, egyelore viszont meg a jobb napokat is latott, utszeli fogado latvanya is hatalmas, am annal jobban leplezett lelkesedessel toltott el, mikor belegondoltam, hogy odabent biztosan melegebb lesz, mint a szabad eg alatt. A fogadoban a kesoi ora ellenere is kevesen lezengtek; nehany kivancsi pillantas az ajtotol egeszen az asztalunkig kisert, es csak akkor hagyott magamra, mikor mar helyet foglaltam az asztal tuloldalan, appamal szemben. Fura volt igy a figyelem kozpontjaban lenni; Napdarda utcain mar nem keltettem ekkora feltunest gondor hajkoronammal, mint itt, es hirtelen nem tudtam, hogyan kene ra reagalnom, igy jobb hijan csak osszehuztam magam a padon, hogy a leheto legjobban eltunjek a figyelo tekintetek elol. - Ugyan... biztos vagyok benne, hogy nem lesz annyira remes, mint a var neve. - Biztato mosolyra huzom az ajkaimat, ahogy felpillantok apamra; szeretnem mondani neki, hogy teljesen mindegy, hova vitt volna, hiszen nem az uticel a lenyeg, hanem az, hogy vegre egymas tarsasagaban tudjuk tolteni az idot. Hiszen az elmult napokban, ha nem hetekben, valahogy sosem sikerult hosszabb ideig egy helyisegben lennunk vagy beszelgetnunk - ot lekotottek ugyes-bajos dolgai, engem pedig Arianne lelkesedese egy atutazo lovag irant... Es ez az ut Remvarig tokeletes lehetoseg volt arra, hogy bepotoljuk ezt a lemaradast. - Es hatha az eskuvon is akad valaki, aki jobb tarsasag lesz, mint a lord. Hiszen nem tudjuk, kik vannak meg rajta a vendeglistan rajtunk kivul. Szavaira csupan aprot bolintottam; bar le sem tagadhattam volna, hogy egyre inkabb foglalkoztatott ez a hirhedt Lord Bolton, nem terveztem addig a kozelebe menni, amig az nem volt feltetlenul szukseges. Nem azert, mert nem tudtam volna megvedeni magam vele szemben - sokkal inkabb azert, mert tudtam, ha ezt szukseg eseten meg kene tennem, az csak rajtam utne vissza. Nem ert ennyit az egesz. - Viszont nem meseltel meg Lady Karstarkrol... Ismeritek egymast? Milyen ember? Vele beszelgethetek? - Amennyiben Remvar ura tabu tema lett, igy jobb hijan a menyasszonyra terelem a szot, amig varakozunk; remeltem, hogy o valamennyivel erdekesebb szemelyisegnek bizonyul majd leendo ferjenel, hiszen elkepzelni sem tudtam, hogy az egesz lagzit a sarokban alljam vegig. Uj embereket es uj vilagkepeket szerettem volna megismerni, na meg velemenyeket... Csak eloszor tudnom kellett, kikre vigyazzak. Elvegre is jobb felni, mint megijedni; es igazan kellemetlen lett volna kinos helyzetbe hozni magam az elso nagyobb, publikus megjelenesemen csak azert, mert tudatlanul erkeztem meg.
Kezdőlap 
Ahogy Tyene elszánt arcát néztem a szürkületben, eszembe jutott hányszor könyörgött az évek során, hogy vigyem magammal az útjaimra. Kislányként belém csimpaszkodott, később észérvekkel próbált hatni rám, én azonban hajthatatlan voltam. Tudtam, hogy képes megvédeni magát és azzal is tisztában voltam, mennyire kíváncsi az otthonán kívüli világra, ám az elmúlt évek eseményei mellett nem éreztem megfelelőnek az alkalmat. Most viszont nem dúlt háború egyetlen királyságban sem, nem leselkedett rá több veszély a Királyi úton, mint amikor egyedül elhagyta Vízkerteket. Nem utolsó sorban pedig kivételesen örültem a társaságnak, ugyanis ezúttal nem önmagam szórakoztatására kerekedtem fel, hanem kötelességből. Doran köszvénye továbbra sem engedte, hogy ekkora távolságokat tegyen meg és ezúttal elsősorban nem is neki szólt a meghívó. Nem Dorne uralkodó hercegének, hanem Oberyn Martellnek, a menyasszony régi ismerősének. Sok-sok évvel ezelőtt találkoztam Lady Jaenisszel, mindketten jóval fiatalabbak voltunk még. Egy csúnya hóvihar miatt menedéket kértem az Umberek otthonában, amit természetesen meg is kaptam - a várúr azzal természetesen nem volt tisztában, hogy a különösen csinos feleségétől másban is részesültem az egyszerű vendégszereteten kívül. Kellemes emlékekkel távoztam Végső Menedékből és az esküvői meghívás alapján arra következtettem, hogy Lady Jaenis is örömmel gondolt vissza rám. 
Meesze, Dorne hatarian tul jarni felszabadito erzes volt. 