Fear is what makes someone alive in this world

**Ivy** Szolgáló Tartózkodási hely : Rémvár

Lord Bolton & Ivy

A kora reggeli ébredéskor azt hittem, hogy ez a nap is olyan lesz, mint a többi, ahogyan az elmúlt hetekben mindig történt. Lord Boltonnak nem volt annyi ideje rám, mint eddig, amit nem bántam annyira, mint azt elvárta volna tőlem. Örültem a nyugalomnak, ami ezzel járt, annak, hogy végre a munkámat végezhettem és nem kellett azon aggódnom, hogy mikor milyen hangulatban fog rám találni valahol. Főleg nem egy folyosón. Mostanában jobban el volt foglalva Lady Karstarkkal, bár nem tudtam megmondani, milyen kapcsolatuk volt, nekem úgy látszott, már nem gyűlöli annyira, mint az ideérkezése pillanatában tette. Ez jó hír, így nem lesz haragja, amit le kéne vezetnie valakin - rajtam.
Reggeltől estig munkálkodtam, sok elmaradásom volt a várúrnak köszönhetően és most mindent szerettem volna bepótolni, amit a többi cseléd ugyan megcsinált helyettem, de mégis az én feladatom lett volna. Friss ágyneműt vittem Lady Karstark szobájába, összetakarítottam az egész tornyot, ahol nagyuram és úrnőm tartózkodott a legtöbbet, majd a konyhán is segítettem a vacsorával, megtálaltam a nagyteremben, végül pedig a frissen mosott ruhákat bízták rám. Aznap az utolsó saját utam volt, ami a kosárnyi ruhával felfelé vezetett a toronyba, Lord Bolton szobájába, azonban én ezt még nem tudtam akkor, amikor belöktem a szoba ajtaját, miután megbizonyosodtam róla, hogy nincsen odabent senki.
Összehajtogattam a ruhákat, ahogyan azt kellett, már olyan gyorsan mentek a mozdulatok, hogy pillanatok alatt készen voltam egy-egy inggel és tudtam, hamar végezni fogok ezzel a munkával is. Egészen addig biztos voltam ebben, amíg el nem értem az utolsó ruhadarabig. Lord Bolton egyik zekéje volt, talán a legszebb és legdrágább, amit eddig nála láttam, bizonyosan nagyon fontos lehetett neki. És ez volt az, ami a nap folyamán először szenvedett az ügyetlenségemtől, amikor véletlenül felborítva az ágy mellett lévő gyertyát, ráömlött a zekére az összes olvadt, forró viasz. Pánikba estem, próbáltam azonnal leszedni róla a piszkosodó és lassan megkeményedő viaszt, de nem jártam sikerrel. Régen nem voltam ennyire kétségbeesve. Mi lesz, ha Lord Bolton ezt meglátja? Milyen büntetést fogok kapni? Meg fog ölni?

Ivy & Lord Ramsay

A mai nap során számtalanszor elolvastam Sansa Stark levelét. Újra és újra végigfutottam a sorokat, hol abban reménykedve, hogy az egész egy rossz vicc, hol pedig egyszerűen a pokolba kívánva azt a ringyót. Felfogtam minden súlyával együtt az üzenet tartalmát, de képtelen voltam elfogadni. Ezelőtt nem gondolkodtam sokat rajta, mihez kezdenék egy gyerekkel. Beletörődtem, hogy lesz, mert lennie kell, de az apaságról nem elmélkedtem. Atyám fontos ember volt az életemben, de nem úgy, ahogyan egy apának elméletileg lennie kellett volna, így hát nem sokat tudtam arról, mi a dolga egy rendes szülőnek. Anyámat sem állíthattam magam elé példának, aki hol simogatott, hol pedig ütött és sosem tudhattam, mire számítsak tőle. Ezek után talán érthető, hogy semmiféle fogalommal nem rendelkeztem az apaság terhéről és a gondolataim sem túl gyakran kalandoztak errefelé. Különben sem szorultam rá, hiszen gondoskodtam róla, hogy egyetlen fattyam se születhessen, Sansa pedig látszólag nem esett eherbe rövid házasságunk alatt. Látszólag.
Ezelőtt azt hittem, hidegen hagyna egy kölyök sorsa, hiába mondhattam a saját véremnek. Csak egy örökös, semmi több. Pityergő, pelenkás, rút kis teremtmény, mégis ki vágyik egy ilyenre? Legalábbis atyám és anyám meggyőztek róla, hogy minden kisgyermek ilyen. Azonban Sansa levelét olvasva, magam elé képzelve a vörös hajú, kék szemű másfél esztendős kislányt, valami legyűrhetetlen vágy tört rám, hogy lássam őt. Az én lányom volt, még ha a Havas nevet is viselte. Nálam jobban senki sem tudta, milyen szégyen az, mekkora teher viselni, mégis Sansa nevelte. A nyakamat tettem volna rá, hogy nem szerette a kislányt, mert csak egy fattyú, ráadásul az én fattyam. Akkor mégis miért akarta ilyen hevesen eltiltani tőlem? Hogyan hihette azt, hogy ezt hagyni fogom? Az istenek sem engedhetik, hogy elszakítson egy gyereket az apjától, aki látni akarja őt.
A mester könyörgött, hogy maradjak a várban és beszéljük meg az esküvői meghívókat, de hajthatatlan voltam. Még délelőtt kilovagoltam a kutyáimmal és csak kora este tértem vissza, egyszerűen nem bírtam volna a vendéglistával és azzal az egész, kéretlen esküvővel foglalkozni.
Már szürke volt az ég, mikor felértem a lakrészembe, a nyomomban Jeyne-el. A kutya még előttem beügetett a szobába, majd egyszerűen elnyúlt a kandalló elé terített állatbundán és rögtön elaludt - kifárasztotta a mai vadászat. Azonban amikor átléptem a küszöböt, nemcsak a kedvenc vérebemet találtam ott, hanem a kedvenc szolgálómat is. Magam sem tudtam, minek nevezzem Ivyt. A szerető olyan közönségesen és érzéketlenül hangzott, a személyes szolgáló pedig közel sem fedte az igazságot. Ő csak az én kicsi Ivym volt, megnyugvás a kaotikus mindennapokban, egy ártatlan kis virágszál Rémvár rideg falai között. Nem szívesen gyötörtem magam ezekkel a kérdésekkel, de azt még én sem tagadhattam, hogy meglehetősen a szívemhez nőtt és egyetlen embert sem tartottam olyan becsben, mint őt. Tudtam, hogy nem bántam vele jól, nem voltam ostoba. De attól még a magam szörnyűséges módján szerettem azt a leányt, mostanság ő volt az utolsó és egyetlen, akiben megbízhattam.
Becsuktam magam után az ajtót, jelezve, hogy a munkája elvégzése után is igényt tartok a társaságára.
- Az én kicsi Ivym még ilyenkor is csak dolgozik és dolgozik... Sosem kell csalódnom benned. - Kioldottam a zekémet, majd hanyagul a legközelebbi székre hajítottam. - Adj egy tiszta inget, ez véres lett.
Az ing rózsaszín anyagát valóban szarvasvér szennyezte, az ujján több folt is éktelenkedett. A két szín együtt a házam címerére emlékeztetett, de ettől még nem tűrtem meg a ruhámon a mocskot.
- Ma levelet kaptam Sansa Starktól. Kitalálod, mit írt nekem? Bizonyára nem, de azért tegyünk egy próbát - nyomtam a kezébe a vérfoltos inget.

**Ivy** Szolgáló Tartózkodási hely : Rémvár

Lord Bolton & Ivy

Pánikolva próbáltam kisúrolni a szövetbe ragadt viaszt, már az asztalon lévő, vízzel teli tálat is megpróbáltam használni, hátha a segítségemre lesz, de eddig semmi eredmény volt. A megszilárdult viasz nagyrésze levált az anyagról, de csúnya, vörösborhoz hasonlatos foltot hagyott rajta, feltűnően, hogy biztosan ne lehessen leplezni. Minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult, tehettem bármit, a folt nem fakult, nem tűnt el, nekem pedig lassan el kellett fogadnom, hogy teljesen tönkretettem Lord Bolton esküvői zekéjét. Az esküvőit! Legalább valamelyik másik lett volna, egy kevésbé fontos, kevésbé drága, kevésbé elegáns... De nem, éppen ennek kellett ilyen sorsra jutnia, rántva magával engem is.
Összerezzentem, amikor kinyílt az ajtó és megláttam Jeyne-t, amint bekocogott a szobába és lefeküdt a kandalló elé. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy háttal állok a nagyuramnak és ezért nem láthatja, mit tettem, vagy jobb lenne, ha azonnal észrevette volna. A végeredmény tekintetében persze ez a kérdés igazán lényegtelen, hiszen én mindenképpen megjárom, hogy tönkretettem a zekét, történjen bármi.
A parancsára elfordultam a zekétől, ami még mindig a kissé elszíneződött vízben ázott és ráemeltem a tekintetem. Nincsen jó kedvében, ez nem is volt kérdéses, már nagyon sok időt eltöltöttem mellette, így azonnal tudtam, ha rossz napja van és azt is, hogy mennyire.
- Lord Ramsay... -próbáltam belekezdeni, miközben elvettem tőle a véres inget és egy tisztáért nyúltam, amik a még mindig nyitott szekrényajtóban sorakoztak. De közbeszólt, én pedig elhallgattam, elvégre el kellett ilyenkor. Nem lehettem én az, aki miatt neki csendben kell maradnia.
- Nem tudom, nagyuram -válaszoltam halkan, a tekintetét kerülve adva a kezébe a tiszta inget. Ha rápillantottam volna az arcára, már látnám magam előtt a haragtól eltorzuló arcát, amint észreveszi a mocskot, amit magam után hagytam.

**Ajánlott tartalom**

» World of Witchers
» World of Shadowhunters