szirénének gyászindulóul

Ennek egyaltalan nem kellett megtortennie.
Eleg lett volna, ha egy masik asztalt valaszt es valaki masra villantja ra foghijas mosolyat; olcso alkohol szaga erzodott tole, beszede pedig mar joval azelott akadozo volt, hogy ugy dontott, engem boldogit majd a tarsasagaval. Hirtelen megbantam, hogy nem maradtam a hugommal; biztosan jobb dolga volt a szenabalan aludva, mint nekem itt, boros poharam olyan erovel szoritva, hogy ujjbutykeim elfeheredtek. Gyuloltem, ha a ferfiak azt hittek, joguk van barmit is kovetelni egy notol, csak mert egyedul uldogelt egy kocsmaban, egy uveg bor tarsasagaban. Csupan egy torom joval ertekesebb volt az egesz eletenel; o megis olyan lelkesedessel ontotta magabol a szavakat, mintha legalabb az lett volna a celja, hogy az egesz elettortenetet elmeseli nekem, mielott befejezem a poharam tartalmat.
Mas esetben talan egyszeruen felallnek a helyemrol es tovabballnek, de most be vagyok szorulva a fal es a ferfi koze; meg csak a nevet sem tudom, hogy esetleg azt kimondva hivjam fel a figyelmet magamra, es rogton utana arra, hogy a legnagyobb elvezetet azzal okozna szamomra, ha melegebb ektajakra iranyitana magat es valaki olyat boldogitana a jelenletevel, aki nem banja az olcso alkohol szagat...
...aztan megerzem a kezet a combomon; mocskos mancsa lassan siklik vegig a labamon, szavak nelkul teve meg nekem azt az ajanlatot, amibol egyaltalan nem kerek. Osztonszeru cselekves, hogy ujjaim okolbe szorulnak; aztan minden tul gyorsan tortenik - a ver es reccseno csont, mikor oklom talalkozik az orraval, es kiengedett hajamba maro ujjai, ahogy a padlora rant.
Ha apam most latna, nem lenne buszke ram.
Viszont a folenyem csak addig tart, amig kest nem rant; aztan az acel az oldalamba mar, atszakitja az ingem vekony anyagat, a borbe vag es hust szakit fel, es ajkaim kozul anyanyelvemen szakadnak ki a szitko, amiket uri holgynek sosem illene kimondani. Aztan az okle az allkapcsomon; undorodva kopom a padlora a vert, duhom pedig tombolo futotuz, apro langnyelv ujjaim hegyen, mikor a torkara marok. De ezt a harcot eselyem sincs megnyerni - mikor az egett hus szaga szetarad a levegoben, eros kezek marnak a vallaimra, a hajamba, es rangatnak ki az utcara, aztan a porba loknek. Szitkokat hallok, aztan valaki azt kialtja, boszorkany!, es en elkinzott, szorakozott mosolyra vonom az ajkaimat.
Ez lennek, boszorkany?
A fogado langokban all; eromet vesztve heverek a porban, de meg hallom a fajdalmas uvolteset, lelki szemeim elott latom foghijas mosolyat, mielott meg kezet emelt volna ram. Elkepzelem, ahogy a langok a husaba marnak, mikor menekulni probal.
Nincs kiut, nincs kiut, nincs...
Sajgo oldalamra szoritom a kezem; veres mocsok az ujjaim alatt, bele akarnam torolni valamibe, de az izmaim cserben hagynak - nem tudom, a verveszteseg teszi-e, vagy az, hogy a fogado meg mindig langokban all. Es a tuz nem terjed; sot, feladatat bevegezve egyre inkabb alabbhagy, mig vegul elalszik. Vaaki megint boszorkanyt kialt; hangja elmosodo zaj csak, mikor lehunyom a szemem. Hat ilyen erzes lenne meghalni? Valamivel kellemesebbnek kepzeltem.

Margaery & Faeyila

Illusion and reality

Azon részek a városban, ahol nincs olyan, hogy ki a király, ki a királynő, ahol csak annyi van az utcákon, hogy ki tud túlélni. Nem ismertem az érzést, hiszen mindig is úrnőnek neveltek, de látni, érzékelni a nyomorúságot mások szemében... valahogy tettrekészségre sarkallt, nem csak azért, hogy egy látszatburkot húzzak fel a nagy világnak, és keressek még támogatókat magamnak a városban, akik királynői támaszaim tudnak lenni. Persze, ez is benne volt a pakliban. Egy dög vagyok, de nem annyira és nem is szeretnék annyira olyan lenni, mint Cersei Lannister...
- Ügyes fiú! - Teli mosollyal jutalmaztam a kisfiút, aki alig lehetett hat éves, de ugyaúgy körülöttem üldögélt és hallgatta a meséket. Néha játszottunk is, napfény voltam az életükbe, mert más nem látogatta őket, de én szívesen. Mintha ezzel menteném meg önmagamat a romlás elől.
Egész délutánok is el tudtak menni azzal, hogy a sok gyerek és szegény között voltam, ahogy ma sem volt másképp. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, csakis a nap állása mutatta meg, hogy már pedig az idő az továbbra is saját tempójában sietett tovább.
Nagy búcsúzkodások vették egymást, ahogy mindenki igyekezett körém, mikor megemlítettem, hogy mennem kell. De mindenkitől elbúcsúztam mosolyogva, kedveskedve, hogy senki se érezze úgy, hogy kihagytam volna őket.
Az utcákon még mindig járkáltak emberek, igaz, nem voltak annyira tömve, mint mikor a nap a legmagasabb ponton jár. Vigyázva, kerülgetve sétáltam, mielőtt még akár egy mocskos kéz is nyúlt volna utánam. Már rutinosan hárítottam az ilyeneket, pont úgy, ahogy Joffrey élcelődése is lehullott rólam, mert csak páncélomnak koppantak neki szavai, de mélyebbre megtalált. Olenna nagymamával szinte tökéletesre fejlesztettük a képességet, hogy sose hagyjuk, hogy kicsússzanak ujjaink közül a dolgok.
Azonban, mielőtt még visszaigyekeztünk volna, hatalmas hangzavar támadt a kis utcákban - nők , gyerekek és férfiak futkorásztak összevissza, nem is lehetett érteni, mit sápítoznak. Az egyik őr, ki felvigyázott rám, elkapta a karom, hogy más úton jussunk vissza a belvárosba, azonban én csak kirántottam és a tömeggel szemben indultam meg, mi történt?
Nem sokkal került elém a látvány, ahogy egy kocsmát felemésztenek a vörös lángok. Felcsapott a tűz és a fa-tégla épület egyre inkább lett az áldozata. Döbbenve néztem, vajon mitől ütött ki a tűz? De az nem hogy tovább haladt volna a környező épületekre, hanem csak szépen lassan elhalt, pont úgy, ahogy az emberek is eltűntek a kis térről, már csak páran ácsorogtunk ott. Akkor kúszott a szemem elé egy földön fekvő leányzó, ki meg sem mozdult.
- Boszorkány! - ordította a távolban egy nő, mire arra és visszaforgattam a fejemet a lányra. Mi történt itt?
- Gyorsan - intettem, ahogy az ismeretlenhez siettünk, hátára fordítottuk, hogy jól van-e, de nem kellett kérdés, ahogy a szakadt szövetruhán egy sötét folt éktelenkedett, egyre nagyobb lett. - Emeljük fel! - intettem a katonáknak, mert bennük van annyi erő, hogy talpra állítsák, és hozzák utánam. - Mindjárt meggyógyítunk, bírd addig ki! - vezérelt az önön szívem is, hogy segítsek rajta és a kíváncsiság is, hogy mi történt a kocsmával, és miért is sérült meg. A szálak összefüggtek, csak azt nem tudtam hol. Elvittük a környékről, és beslisszoltunk egy sikátorba, ahonnan nyílt egy ajtó. Jó modorú férfi mosolygott rám, összetekintettünk, nem kellett szót váltanunk igazán és az ajtó máris tárva-nyitva állt előttünk. Hosszú az a múlt, amit el kéne mesélnem...
Betuszkoltuk a szobába, majd egy orvosszerű valakire bíztuk, aki helyre rakta. Jó magam, végig ott ültem az ágy mellett.

Valoszinuleg egy ilyen szituacioban mindenki panikba esne; elvegre is nem minden nap gyujt ra az ember egy masik emberre egy egesz fogadot, aztan nezi vegig, ahogy az illetekes bent eg, mikozben a duhos csurhe boszorkanyt kiabalva kivanja az eletet venni.
Lassan kezdtem hozzaszokni az effele szituaciokhoz - a veletlenul megszerzett sebekhez, hugom megrovo pillantasahoz es az altalanos kaoszert, ami nyomomban jart; mintha Westeros nepe egyaltalan nem lett volna olyan bator, mint amilyennek hirdettek magukat. Megis, ebben a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jo, hogy a hugom ezt nem latja - hiszen ha ma kell meghalnom, legalabb ne a szeme lattara tegyem ezt meg, ne ugy emlekezzen ram, mint akit elve emesztenek fel a langok...
...de a halal nem jon ertem; helyette ket katona markol fel a foldrol es allit talpra, amivel az elso pillanatban csak annyit ernek el, hogy a vervesztesegtol megszedulve egyikukbe bele kell kapaszkodnom. Igaz, meg nem tudhatom, nem vegzem-e vegul felkoncolva - es ahogy az arcomba logo, kusza hajtincsek mogul furkeszem a draga kelmekbe oltozott not, rajovok, hogy nem tudom, megbizhatok-e itt egyaltalan barkiben is. Egyreszem azt sugja, hogy alljak inkabb odebb, de a jozan eszem nem enged masfele menni, mint veluk; hiszen elverezhetnek, mielott kijutnank a varosbol, arrol nem is beszelve, hogy nem lenne a vilag legkenyelmesebb dolga lohatra ulni egy vagott sebbel az oldalamon. Es tessek, ilyen modon a kozetkezo hetre ide vagyunk lancolva...
Mire eszbe kaptam, mar az epuletek kozott jartunk, sikatorban balra, utcasarkon jobbra... Reg elvesztettem mar a fonalat annak, merre haladtunk, es gondolatban meg is rottam magam azert, hogy hagytam, hogy a gondolataim igy elkalandozzanak; csak remelem, hogy nem lesznek problemaim azzal, hogy visszatalaljak oda, ahonnan elindultunk, maskulonben hogy lelek ra a hugomra ujra? Es tenyleg nem akarnam pont itt, Westeroson elvesziteni...
- Igazan ertekelem a segitseget, de nem volt szukseg ra. - Apro, fajdalmas mosolyra huzom az ajkaimat, az agy mellett ulo nore pillantva; eszre sem vettem, mikor vezettek be az apro szobaba es ultettek le az agyra, de ha mar itt voltam, legalabb illett megkoszonnom, hogy nem hagyta, hogy elve elegessenek. Megis foloslegesnek tartottam az intervenciot - hiszen azon kivul, aki ezt tenylegesen megerdemelte, senki sem serult meg, akkor mire kellett ez a felhajtas? Egyebkent sem vereztem volna el csak ugy a foldon; rosszabb seruleseket is eltem mar tul, eleg volt csak jobban megnezni a kezem...
...amit ugyanezzel probaltam elrejteni az orvosfelenek tuno ferfi elol; mindig csak folosleges kerdesek kovettek a latvanyat, meg csodalkozas, mifele csoda folytan volt meg a kezem a helyen. Inkabb csak engedelmesen kovettem az utasitasait arrol, hogy helyezkedjek, hogy el tudja latni a sebem; es utana mar nem szenteltem neki tobb figyelmet, sokkal inkabb a nore fokuszaltam, aki vegig az agy mellett ult, mintha csak arra szamitott volna, hogy kiugrok az ablakon, ha egy pillanatra is szem elol teveszt. Lehet, tenyleg ez volt a dologban?
De a szavak cserben hagynak; nem tudom, mit mondhatnek meg, igy csak varok, mig o nem kerdez valamit - elvegre is ha ide hozott, biztosan vannak kerdesei a tuzzel kapcsolatban, amikre valaszolnom kell majd, mert megis ki vagyok, hogy nemet mondhassak egy nemesnek?
Ugy tunik, ez is egy hosszu nap lesz...