Ser Brodrick Rowan

Atyám: Ryster Rowan. Benne már alig égett Aranyerdő visszaszerzésének vágya – csak a régi meséket ismételte, újra és újra. Az Arany Kompánia egy becsületes katonája volt.

Anyám: Sosem ismertem. Atyám azt mondja, meghalt a születésemet követő napokban.

Feleségem: Jasmyn Greydor. A feleségemnek azért erős lenne téged nevezni. Abban a bordélyházban dolgoztál, ahová az első westerosi utamon beestem. Fiatalok voltunk mind a ketten, vággyal teliek…talán ostobák is. Mégis, hónapokig nem tudtalak elfelejteni. Amikor végre visszajutottam abba a kis, falak nélküli falucskába, még nagyobb meglepetés fogadott: te, egy gyerekkel a kezedben, akiről még a vak is láthatta, hogy az enyém. És most még azt sem tudom, merre vagy…

Gyermekeim: Elayna Flowers: Fattyú kislány vagy, aki élete első tíz évének igen jelentős részét egy bordélyház tetőterében töltötte…És nem látta feleannyit sem az apját, amennyit az szerette volna. Most te is eltűntél, a háborús pusztítás forgatagában. Annyit tudok, hogy északnak haladtál egy darabig, de a nyomod hamar kihűlt.

Testvéreim: Egy idősebb fivérem, aki még mindig az Arany Kompánia tagja.

Nagydarab ember, ennek minden előnyével és hátrányával. Termetét látva a legtöbb ember azt várná tőle, hogy agresszív, vagy legalábbis ellenséges. Ha nem adnak rá okot, soha nem tenne ilyesmit, de tudja, mi a látszat, és nem sajnálja, hogy a többség elkerüli. Jó humorú figura, és kedveli is a társaságot, de jelenleg van más gondja is – kettő, ami azt illeti.
Eltökélt ember. Gyermekkorától arra tanították, őt és fivérét, hogy ők Aranyerdő igazi örökösei. Amikor átkelt a Keskeny Tengeren, Brod megfogadta, hogy még életében visszaszerzi örökségüket, bármibe kerüljön is. Ez csak erősödött benne, amikor megszületett a lánya – a fattyú lánya, akinek sosem lenne semmije az életben, ha ő nem tesz érte, hogy örököljön utána valamit. A kopott útiköpenyén kívül.
Mert fontosabb neki a kicsiny családja, mint azt bevallaná, és tökéletesen át tudja érezni az iróniát. Gyermeke anyja egy szajha – egy szajha, akibe halálosan szerelmes. Most mind a ketten eltűntek, két különböző irányba a dothraki pusztítás elől. És bármibe is kerüljön, ő meg fogja találni őket.

A falu romjai között térdelek. Nem sok maradt meg belőle, az épületeknek csupán egyszerű váza látszik. A szalmatetők elégtek és összeomlottak. Fekete és fehér hamu borítja a földet. Nem mai ez a pusztítás, már nyoma sincs a hőnek, ami a frissel leégett épületeket kíséri. Még a csontok is kihűltek mostanra.
nem ez az első Dothraki támadás, amit látok. Az elmúlt hetekben egy csapat lovaggal a Dorne-val és a Viharföldekkel közös határhoz küldtek, hogy fönntartsuk a rendet, hogy elsősorban békét teremtsünk az új lakosok, és a régiek között. Azóta ez a harmadik falu, amit romokban látok. De mindhárom közül csak ez az, amit ismertem korábban.
Emlékszem, amikor eredetileg végigsétáltam a földúton, és az járt a fejemben, hogy ez a hely már akkor így nézhetett ki, amikor az ősöm, Lyonel Rowan fegyvert emelt a királya ellen, és csatlakozott a Fekete Sárkányhoz, Daemon Blackfyre-höz. A Vörös Mező után aztán száműzetésbe vonult, és az Arany Kompániával harcolt sokáig, amíg el nem nyelte egy ostoba kaland. Én pedig visszajöttem, megannyi év után, hogy visszaszerezzem Aranyerdőt a családomnak. A jogos örökségünk.
Hosszú idő telt már el azóta. Kicsit több, mint egy évtized. És a dolgok nem voltak annyira dicsőségesek, amennyire én azt vártam. Egy mély levegőt veszek, és átlépem az egykori küszöböt.



Most egy Targaryen ül a trónon. Az a Targaryen, aki idetelepítette azok a vadembereket…és aki felelős az otthonom leégéséért.
Ott állok, a ház romjai előtt. Hallom, ahogy egy másik lovag hívni próbál, távolról, de csupán zavaró tényezőként könyvelem el a hangját.
A kőből épült falak még állnak, de a berendezés a tűz martaléka lett. A két ágynak már csak keserű emlékei maradtak meg. Játékok égtek porra. A tűzhely ocsmányul fest, por, korom és hamu egyszerre lepi be. A tető eltűnt, de az eső sem tudta elmosni a pusztítást.
Holttesteket nem látok. Itt nem hevernek csontok.
– A pásztor azt mondta, a falu egy része északnak menekült – közli egy új hang, egy másik lovagé, aki tudja, mit jelentett nekem a hely. – Egy másik része északnyugatnak, Királyvár felé. Ha nem találod őket…
– Arrafelé kell keresni – biccentek.
– Kell valaki, aki hírt visz Égikertbe. Ez nem maradhat így – mormolja a férfi. – Megteszed? Utána…
– Utána megkeresem őket – biccentek. Engedélyt kell majd kérnem, hogy elhagyjam a posztomat, de egy ilyen helyzetben Lady Margery talán meg tud lenni nélkülem.
Válaszra sem várva fordulok meg és lépek ki az egykori életem romjai közül. Egy ház, egy falu…ezek nem számítanak, nem annyira, mint hinné az ember. Az emberek, akiket szerettem igen. A lányom, akinek vissza fogom szerezni a jussát. A nő, akit szerettem…Ők számítanak.
A faluból pedig csak a hideg hamu maradt.

Magas férfi, széles vállakkal, és masszív izomzattal. Szőke haját szokatlanul hosszúra engedi, és szakállát sem nyírja olyan gyakran, amennyire kellene. Szeme zöld. Legtöbbször tunikát visel, oldalát ott a kardja, és nehéz páncélzata is hamar előkerül, ha harcra számít. Úgy néz ki, mint aki mindig készen áll a harcra, és ez teljesen, tökéletesen így is van.