Jasmyn Greydor

Atyám: Ethwan Greydor - vagyis az ő nevét viseltem, de, hogy biztosan ő nemzett-e, azt anyámon kívül senki sem tudhatná biztosan. Mindenesetre hajós volt és csempész, rengeteg történettel a tarsolyában. Azt hiszem szerettem, már amennyire egy ennyire ritkán látott emberhez lehet mélyebben kötődni.

Anyám: Sadora Celyn - Titokzatos nő volt, betegség vitte el, melyen nem lehetett, nem tudtunk segíteni. Drága orvosra csak a Lordoknak telik, nekünk maradnak az imák és a remények. Nem beszélt sokat a családjáról. Egyszerű nő volt, nehéz sorssal. Időbe telt mire rájöttem, hogy nem azért volt kemény, mert nem szeretett, hanem azért, hogy megtanuljak élni és ne legyek naiv. Mondhatnánk gonosznak, hisz ő vezetett rá az örömlányok útjára, de én inkább hálás vagyok neki ezért...

A férfi az életemben: Brodrick Rowan, aki csupán egy hirtelen jött, izgalmas és vonzó fizetett kalandnak indult, mégis valami több lett belőle. Nehéz meghatározni, szavakba önteni, hogy mi jut eszembe ha rá gondolok, de nemet nagyon nehezen tudok mondani neki. Ő a lányom apja és noha nem láttuk annyit, mint szerettük volna..mindig visszatért. Most? Nem tudom tudja-e, hogy mi történt velünk. Talán azt hiszi mindketten odavesztünk a tűzben. Fogalmam sincs hol lehet. Olyan akár a meleg déli szél..örömmel köszöntöd ha megérint, ha elhagy, fájlalod hiányát.

Gyermekeim: Elayna Flowers, a gyönyörű kislányom, aki fattyúnak született, ámbár erről mit sem tehet. Okos, talpraesett és gyönyörű. Igazi küzdőszellem. Mióta megszületett egy vágyam van: biztonságos, békés és boldog életet biztosítani a számára, jelentsen ez bármit ami nem definiálható. Ha a mosolyát látom, nem foglalkozom a világ problémáival. Mióta eltűnt - mert hiszek ebben, hogy eltűnt csupán, de életben van - szomorú vagyok, olyan mélységesen szomorú, hogy néha az ép eszemben is kételkedem. Olyan, mintha egy részem hiányozna. Meg kell őt találnom. Kerüljön bármibe is.

Testvéreim: Stya Greydor - a nővérem, Északra szökött egy katonával akihez elméletileg hozzáment. Gyakorlatilag? Fogalmam sincs. Hozzánk többé nem jött haza.
Rhizedon Greydor - a bátyám, aki apánk nyomdokaiban járva szintén a tengereket járja. 12 éve nem járt Westeroson, de mindig küldött valami ajándékot. Már amíg tudta, hogy hova kell küldenie.

Sokan hiszik, hogy aki bordélyban dolgozik az többnyire léha és ostoba. Hogy nem érdekli a világ, csupán a kéj, de ez egy csúnya általánosítás. Mi is érzünk, nekünk is vannak vágyaink. Mégis ki az, aki odaadná magát örömmel bárkinek, aki fizet érte, kortól és kinézettől függetlenül? Sok lány nem is választhat. Én választhattam, anyám kínálta fel a lehetőséget. Tanított. Olvasni, írni és számolni. Ismerem a történelmet, a földrajzot is. Hisz a férfi nem mindig a kielégülést hajszolja, sok esetben csak beszélgetésre vágyik, megértésre és egy kis kényeztetésre. Számtalan férfinak feleltem már meg ruhában vagy épp anélkül. Az ilyen felületes viszonyok tanítottak meg szerepet játszani, kitartónak lenni és megtenni olyan dolgokat is, melyekhez nincs kedvem, nincs affinitásom vagy épp néhány esetben gusztusom. Aki örömlánynak áll, erős. Erősnek kell lennie lélekben, hogy elviselje. Hogy tükörbe tudjon nézni.
Határozott vagyok, kivéve Brod esetében. Neki nem tudom azt mondani, hogy nem. Nem tudtam azt sem mondani, hogy ne jöjjön többé ha nem akar maradni. Megjelent és ajtót nyitottam neki. Csak így. Foghatnám a lányunkra, de nem volna szép.
Szeretem a szórakozást, szeretem a humort, de sokszor nem engedhetem meg magamnak. A kereskedelem és az információk áramlása tiszta fejet és jó figyelőkészséget igényel. És meg kell találnom a kislányom. Nehéz erősnek lenni úgy, hogy egyedül vagyok Királyvárban és nem tudom merre kellene elindulnom. Senki nem tud semmit. Néha álmodozok, még képes vagyok rá. Álmodom egy másik életről, egy egyszerűbbről, de úgy látszik az istenek mindig próbára tesznek. Valamiért mindig. Néha pedig szeretném ha nem egyedül kellene küzdenem mindezzel. Szeretném ha valaki vigaszt nyújtana és a fülembe súgná, hogy a világ nem ilyen sötét, nem ilyen borús. Akkor is ha ez csupán hazugság lenne.

10 évvel ezelőtt...
- Nem szülhetek ide egy gyereket! Hogy nevelném fel? Hova tenném? Istenekre! - rovom ezredjére ugyanazt a kört, az apró szobában. Mióta megtudtam, hogy várandós vagyok kettős gondolatokkal küzdök. Nem lenne helyes, ha megtartanám a babát, nem bünthethetem ezzel az élettel, ezekkel a körülményekkel. Másrészt pedig..izgatott vagyok, hisz növekszik bennem egy kis élet, akinek én leszek a minden, a támasza akkinek meg kell őt védenie mindentől. Nincs jogom egyszerűen elvenni a létét azért, mert félek. És az apja? Az a férfi, aki csupán két éjszakát töltött velem és egyetlen mosolya, futó érintése elég volt ahhoz, hogy óvatlan legyek. Mondják, hogy nálunk nem meglepő ha fattyak jönnek a világra. Nos, én mindig próbáltam odafigyelni, hogy ez ne történjen meg. Mindig. Mégis most itt állok és..nem tudom mi lesz. Nem tudom mi legyen a következő lépés. A barátnőmre nézek, akit azóta ismerek, hogy elkezdtem ezt az egészet. Ő csupán a vállát vonogatja, hogy egy kisbaba jót tenne itt a légkörnek, jót tenne a lányoknak. Biztos mind segítenének. Lerogyok egy székre és felsóhajtok, tenyeremet a hasamra csúsztatom, melyen most még nem látszik semmi, nincs semmi nyoma a kicsimnek. - Nem vagyok normális. Komolyan nem. - rázom meg a fejem, de meghozom a döntést: akárhogy is lesz, de vállalom. Vállalok mindent. Mert vele nem leszek többé egyedül.
4 hónapig tudtam titkolni. Ennyit tettek a ruhák. Aztán kipattant és úgy kaptam büntetést, hogy alapos leckének vegyem, mégsem lett baja a babának. A lányok azonban megvédtek, ezért maradhattam, bár feltételei voltak. Viszont ez a fájdalom..ez őrjítő. A szoba mennyezete az, melyre fókuszálni próbálok minden erőmmel. De szaggat, belülről és úgy érzem nem megy, nincs több erőm, nem bírom tovább. Mégis a sírás. Az első..földöntúli és csodálatos. Kislány. Kislányom lett. Elayna. És gyönyörű, egészséges. Az enyém, az enyém! Kimerülve ölelem őt magamhoz és folynak a könnyeim. Örömömben. Mert valóban ez az élet csodája és nem lehetek elég hálás azért, hogy ezt átélhettem. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz ezután, mert a lányommal a mellkasomon elhiszem, hogy a világon mindenre képes vagyok. Mindenre. És köszönöm az isteneknek, amiért problémamentes volt a szülés. Köszönöm.
7 évvel ezelőtt...
- Engem? Ki keres engem? Biztos megint a bolond Tren... - megtorpanok és pár pillanatig némán pislogok az ajtóban állóra. Ó, igen. Ugyanaz a szépen metszett arc, ugyanazok az igéző szemek, ugyanaz a mély hang. És én nem tudom mit csináljak. Mondjam el neki? Mondjam el, hogy van egy kislánya? Vagy jelenléte most csupán egy újabb véletlen, aztán megint tovább áll majd évekre? Beengedem. Nem tehetek mást. Erősnek kellene lennem ugye? Azt mondani, hogy én nem és fizethet akármennyit, akkor sem. Nem megy. Csókja bódító, a karjai között érzem magam igazán nőnek. Valakinek aki fontos és megérdemli egy ilyen férfi törődését. Neki adom magam újra és nem szólok egy szót sem. Nem merek. - Évente esnek meg majd veled ilyen véletlenek, Ser? - kérdezem mosollyal, ámde óvatosan, puhatolózva. Ha igen, nem számít, talán már legközelebb nem leszek itt. Felülök és némán szállok ki a takarók közül. Felmegyek a padlásra és megköszönöm a lánynak a segítséget. Felveszem Elat és leviszem hozzá. Az apjához. Esetében a lelkiismeretem úgy látszik elég hathatós figyelmeztetéseket tud küldeni. - Ő a lányunk. És most nem is tudom mit mondjak. - rázom meg a fejem és hirtelen tudom, már tudom, hogy kitől örökölte Ela a ragyogó szemeit. Hisz pont ránéznek. - Ne hidd kérlek, hogy azért mondtam el, mert azt akarom, hogy fizess. Csak egyszerűen szerettem volna ha tudod. Ha látod. - legalább egyszer..lebeg bennem a gondolat vége, de nem mondom ki.
4 hónappal ezelőtt...
- Ne, kérem ne, nekem nem erre kell mennem, kérem, a kislányom. Ő nincs itt. Engedjenek! - esedezem, belülről olyan erős fájdalom húzza össze az izmaimat, hogy megállni alig tudok. Ela eltűnt a kavalkádban. Eltűnt a füstben, a paták dobogásának zajában. De él, láttam. Láttam őt messziről másokkal. Én nem mehetek másfelé. Nem lehet. Sikítozni kezdek, a nevét. Az ő nevét. Nem vihetik el. Nem vihetik sehova, még olyan fiatal. Mi lesz vele nélkülem? Nem szabad. Nem hagyhatom.
Elborít a sötét.
Nehezen pislogok, a fejem olyan szinten fáj, hogy hánynom kell. Bocsánatkérést hallok és egy megnyugvó sóhajt. Tartottak tőle útitársaim, hogy megbolondultam, így inkább leütöttek a saját túlélésük érdekében. - Merre tartunk? Hol vagyunk? - hangzanak a gyenge kérdéseim, az erőtlenek, mert a lányom nincs itt mellettem. Akkor látnám. Akkor látnom kellene. Istenek, kérlek mindőtöket adjátok, hogy Ela éljen! Megváltozok. Felhagyok az életmódommal, megígérek mindent, csak ő élhessen. Királyvár. Oda tartunk. Hisztérikusan felnevetek és..elájulok.
Nem lehet, az nem. Nem mehetek oda. Most nem. Nekem a másik irányba kell mennem, ahol a lányom van.

Napjainkban...

- Ugyan Ser Frent, ne nézzen madárnak. Pontosan tudom, hogy több pénze van, mint amit jótékonyan be szokott vallani a hitelezőinek. - nézek rá angyali mosollyal felvértezve, jól ismerem a velem szemben ülőt. Mindenkinek előadja a magányos, öreg nemest, aki el van szegényedve. Mégis, egy évnyi jövedelméből én elélnék tíz évig is. Persze, ilyenkor én vagyok a kegyetlen, az, aki nem tudja őt megérteni. - De, én mindent megértek, ez viszont üzlet. És üzleti ügyekben nem megértőnek kell lenni, akkor nem jutnék semmire. Egyéb hír? Visszatért már az a kedves barátja? - kérdezem meg, mert minden üzletet, minden paktumot felülír Ela. És egy róla szóló bármilyen hír. Csak a fejét rázza. Még nem. Végül kelletlenül de megkapom a pénzt, ő pedig meg fogja kapni amit tőlem kért. Mert mindig betartom amit ígérek. Legalábbis ezen a fronton. Megígértem az isteneknek, hogy felhagyok a prostituált életmóddal. Így tettem. Mióta itt vagyok egyetlen pénzérmém sem származott testiségből. Egyetlenegy sem. Belép az, akire azóta számíthatok, hogy megjelentem ebben a városban. És egy logikus kérdés: Miért nem keresem meg Ela apját? Kezemben egy pohár borral kinézek az ablakon. - Mert fogalmam sincs hol van. Különben is mit mondhatnék neki? Hogy hagytam elveszni a lányát? Fene mód büszke lenne rám.. - sóhajtok lemondón. Mert ez az egy dolog az, amit nem tudok magamnak megbocsátani. Hogy nem rohantam a lányom után rögtön, nem szöktem, nem futottam, nem öltem azért, hogy követhessem a másik utat. És ez marcangol belülről. Mégis mit mondhatnék Brodnak?

Átlagos magasságú, a megfelelő helyeken nőies formákkal megáldott csinos nő, világosszőke hajjal és örökké kutató kék szemekkel. Követi a fővárosi közrendű öltözködés normáit, munkája révén előnyben részesítve a kényelmesen és sokrétűen felhasználható darabokat. Amikor szükséges kihívó is tud lenni, de nem forog túl sokat társaságban. A cicomázott dolgokat nem kedveli.