Tárgy: Egyik sem vagyok Pént. Feb. 09, 2018 1:19 am
Myrcella Baratheon
Becenév: nyárilány / annak a kurvának a lánya
Nem: nő
Kor: 17 év
Születési év: 288AC
Családi állapot: eljegyezve
Tartózkodási hely: napdárda
Származási hely: királyvár
Lojalitás: martellek & lannisterek
Családom
Atyám: Az első mindig a karjába kapott, amíg tudott - a másodiké aranyból van, fegyvert viselt a védelmemben, és egyikük sem nyújtotta ki felém, amikor szükségem volt rá. És bármelyikükét megragadnám..
Anyám: A kurva, a nő, aki semmit sem kímélt - azt főleg nem, amit szeretett. Nem dédelgetek lázálmokat róla: de nem szűntem meg a gyermekének lenni.
Férjem/Feleségem/Jegyesem: Trystane Martell, a kedves, a leendő - a szerető és az, aki akkor is az maradt, mikor őszinte voltam.
Gyermekeim: -
Testvéreim: Halottak mindketten: az egyiktől féltem, a másikat féltettem, de mindkettőt szerettem.
Így jellemezném magam...
Könnyű köztük járnom - régen elfelejtettek, és csak akkor jutok eszükbe, amikor anyám neve is. Sosem voltam engedetlen, legfeljebb csintalan és kíváncsi - most is kísértenek az összetett játékok, a feladványok, versenyek, de már elmúlt az idő, hogy őszintén élvezhetem őket. Nem vagyok keserű, de egy olyan világban töltöttem legutóbbi éveimet, amely szeret vitriolos mosollyal kacsintani bárkire, aki erről megfeledkezne. Azt mondják, szerény vagyok, csendes, remek társaság, valódi kincs egy hazug világban: maradjon is így. Leszek a legjobb barátnő, a tanácsok megfontolt adója, a kis buta, aki imádja a csípős ételeket - téged úgysem érdekel az, aki valójában vagyok. A sors iróniája, hogy azután értettem meg a rokonaimban gyökerező önzőséget, hogy távol kerültem tőlük: nem gyűlöltem soha egyiküket sem érte, talán valami bájos naivitás mondatja ezt velem, talán az emlékeim, de nem ítélkezem. Nem felettük, nem most - egy vagyok közöttük, még ha mögöttük is, és más fegyverekkel, de győzelmet fogok ott aratni, ahol elbuktak. Türelmes vagyok, jó megfigyelő, és a legkevésbé sem politikailag korrekt: hogyan lehetnék az, amikor ez a királyság mindent elfelejtett az öcsémnek, ahogy odavethette magát annak a nőnek a lábai elé...? Halott gyermekek és lángoló vidék alkotják a trónját, ezen ül, emellett foglal helyet a másik, aki rózsákat font a hajába, de egyetlen könnyet sem ejtett, amikor már a harmadik 'kedvest' tette a sírba, inkább megkereste a negyediket - egyetértésben azzal, akinek más játékosok tolták előre a bábuját, és most a puszta túlélését tudja felmutatni észak hírhedt állhatatosságának címeréül. Én egyik sem vagyok.
Történetem
Nyárilány azok közé tartozott, akik honvágyukat a látóhatár kémlelésében ringatták: mosolygós volt, eleinte csendes, pasztell és főleg nagyon kíváncsi - elkapott beszélgetések, óvatos tánclépések emlékeztettek arra, hogy itt jár köztük, és a fiú nevetése, aztán a hajában a keze, a ruhája, mikor beakadt egy tüskebokor ágaiba. Az első héten eltört véletlenül egy tükröt, és csak akkor jöttek rá, mikor titokban megpróbálta pótolni: kövekkel játszott, a honvágya elaludt szépen azokon a párnákon, amiket a sors megvetett neki, lehajtotta a szép fejét azokra a levelekre, amelyek otthonról érkeztek, egy zsarnok báty, majd egy féltett öcs uralmáról, csillogó koronáról, Lady Stark - a fejében mindig így élt, Lady Stark, az ostoba, de kedves, a látó, de néma - hűvösségéről, az anyja forró intelmeiről: nézz a hátad mögé, Myrcella, Lannister vagy, bárminek is képzeled magad - aztán egy háború kézmozdulatai, kardcsattogás, és végül befogta a száját, lenyelte a könnyeit, amikor utolérte őt mindaz, amit sejteni lehetett, de kimondani nem illett... Az ősz hűvösebb szelet hozott, felborzolta a karján a bőrt, páncélt faragott belőle: északra tekintett, miközben a széke dél felé nézett, és csak akkor sóhajtott egyet halkan, mikor odáig is elhallatszott a korona földre pendülése. Azt mondták, nincs mitől tartania, hiszen nem követett el semmit: de Tommen sem, Tommen ártatlan volt, és mégis megfizette azt a vétket, amiért egyetlen tette sem kiáltott - és ő belezokogott azokba a párnákba, amiket a sors vetett meg neki, belefúrta a könnytől ázó arcát, és visszafogta a lélegzetét, hátha a sors esetleg úgy gondolja, végigsimít a hátán, megragadja a hajánál fogva és megfojtja azzal - követtek el könnyebben is mészárlást, az ő keze is megmártózott Elia és a gyermekei vérében, és mintha ő vétkezett volna a testvérével - és ott volt még Lady Tyrell is, a mindig kedves, a virágok között kígyó, aki most elmosolyodott ismét, és aki nem elégedett meg azzal, hogy önnön életét tegye tönkre, feltétlenül kellett neki a másé is - akinek egykori emlékét a Vízkertek nem őrizték, de amelyek könnyen elnyelhették volna, ha ahhoz van kedvük. A világ izzani látszott, elhamvadni és a szélbe felkapva eltűnni - vele is megeshetett volna, és ettől nem védi meg egy kései apa kitátott marka, sem az anya könnyei, amelyek nem mossák már le róla, hogy ő az utolsó, a többit kijátszotta, és főleg: elvesztette. A tél az ő évszaka volt, bárhogy tűnt is ellentétesnek a jellemével: könyvek lapjai között bujkált, csak figyelte Trystane arcán átsejleni az orgazmust - mert nem volt már gyerek, nem várt semmivel, ami holnap eltűnhet, és egyébként is hozzá tartozott - és arra gondolt, vajon a szülők árulása eltörölhet egy egész boldog gyermekkort? A toronyban versenytfutást, a süteményekbe belecsípő, aztán gyorsan a szoknya ráncaiba temetett ujjakat, Tommen meséit és mindazt a fényt, ami a trónteremből áradt rájuk...? A sors rendelkezett humorérzékkel - épp egy olyan hölgyre hagyta önmaga felgyújtását, akinek annyi élet sem ült az arcán, mint egy üres medencének. Lady Targaryen - így kellett szólítania, mert máshogy nem lehetett, ehhez szokott, akár viseljen vértet és sárkánycsontot a hódító, azért nőnek született, és most eljött, hogy ellopja mindazt, amiről azt képzelte, hogy születése jogán megilleti. Lázasan feküdt Trystane mellett, belevájta az állát a nyaka és a válla közti gödörbe, és úgy csitította a furcsán ismerős, lassan tapintható bosszúvágyat - psszt, te Lannister, aludj tovább, azt mondják rólam, örököltem minden szépségét, de a jelleméből semmit, aludj tovább, lapulj el, én nem tartok rád igényt, a királyság sem, ne most, ne így.. én nem akarok ők lenni. Aztán felült a sors vetette párnák közül, és hallotta őket, ahogy szólították: nagypapa, nagymama, minden bűnösből lett mártír: te segíthetsz rajtunk, te, aki ismertél minket.. akiben ott élünk mind. A sorsodat te sem kerülheted el - de nem is akarod.
Nyárilány szerette a tavaszt - a friss virágszirmokat az öltözőasztalon, rúzsfoltos nevetgélést az árnyékban heverve a kedvessel, és persze, hogy megint megverte az összes játékban, amit játszhattak. Mikor eljött érte az apa gyönyörű palástjában, hogy védelmezőn ráterítse, nem fogadta el - nem azok az idők jártak, hogy megtehesse. A történelem fogai keményen a vállukba marva várták tovább, mikor ugranak az anya után - és Lady Lannister, az örök nyughatatlan nem kívánt elszunnyadni. Nyárilány itt marad, arcát délre fordítja, és elfelejti, hogy léteznek más irányok, égtájak is, halkan sóhajt, és ujját a saját ajkára teszi.. A tavasz a háború időszaka: ő tudta, hogy annak már vége, amelyet lehetősége lett volna befolyásolni... Nyárilány aludni fog hát: Myrcella Baratheon pedig új háborút kezdhet. És ígérem, hogy emlékezni fogsz rá. Emlékezni fogsz rám.
Ha rám nézel
Anyámra emlékeztetek - van valami akaratlan kíváncsiság, ami a pórusaimból árad, és ami őt idézi meg. Az asztalnál figyelő tekintete, ami dárdaként vágódik belénk, mikor a haditervei ellen vétünk - az ő száját örököltem, az ő türelmét, mielőtt még elitta és elsírta volna. A haját, a nevetését, de látszólag semmit abból, ami utóbbit fakasztotta - ahol ő csatakiáltást hall, én csendet hallatok. A Baratheonok nem szőkék - én mégis az vagyok, és elloptam az első apám múlton való nosztalgiára edzett tekintetét, a merev hátát, amit akkor is kihúzva tartott, amikor már nem volt semmi értelme. Nekem sincs sok, de van, akiben felidézem őt, mikor felült a lovára, és már csak bosszút állni vágyott - de mégsem kötik össze a vonalakat. Nem szeretem az egyértelmű jelzőket: szép, bájos, gyönyörű, királynői - ez mind hit kérdése, ahogy a királyokat és királynőket is az alattvalóik hite teszi azzá, akik. Az egyszerű jelzők alapján magas vagyok, itt délen feltűnő, szabálytalan kissé, de közel sem annyira kirívó, hogy megsejtsék, ki vagyok valójában. Tudod, mit? Maradjunk ennél: még mindig az a kislány vagyok, aki örökölte Cersei minden szépségét, de semmit a jelleméből.
Westeroson nincsenek titkok -kivéve, ha mindenkinek elárulod őket
Vágyaim: elenyészőek és könnyen beteljesíthetőek Ha én ülnék a Vastrónon: the question ain't if, but when Ha bárhová elmehetnék: hazalátogatnék - Tommen és Joff sírjához - és az ellenfeleim leendő sírjához Ha másnak születtem volna: definiáld kérlek jobban Ami kedves számomra: az emlékek, a társasjátékok, a győzelem Amit utálok: a négy hölgy, politikai korrektség, az emberek könnyen felejtő tulajdonságát Tulajdonom: csak apróságok
Playby: zella day
Ramsay Bolton
Lord, nemes nagyúr
Tartózkodási hely : Rémvár
Tárgy: Re: Egyik sem vagyok Pént. Feb. 09, 2018 1:54 am
Elfogadva
Alig jutok szóhoz, egyszerűen gyönyörű karakterlappal ajándékoztál meg minket... Myrcella jó kezekbe kerülve egy képlékeny, méltánytalanul háttérbe szorított karakterből kiforrott, érdekes jellemmé válhat. Te pontosan ezt tetted vele, addig gyúrtad és alakítottad, amíg meg nem kaptuk azt a Myrcellát, aki elveszítette a családját, akit oroszlánok közül kígyók fészkébe taszítottak és akit talán mindenki próbál elfelejteni, pedig nem kéne. A Hét Királyságban rengeteg erős nőt találhatunk, akiknek nagyra törő céljaik vannak, de megeshet, hogy Myrcella Baratheont senki sem sorolja közéjük. Nincsenek sárkányai, nem forgat kardot és nem is igazán birtokol már semmit, de úgy érzem, igaza van: emlékezni fogunk rá. Fuss foglalózni és játszótársakat keresni, alig várom, hogy a játéktéren is olvashassalak!