Farkaséhség

Előző nap este ugrottam le arról az átkozott szekérről, mikor a kocsis megállt hugyozni. Szerencsére már elég sötét volt ahhoz, hogy az őt kísérő két lovas szeme elől könnyedén elslisszoljak. Talán egy pillanatra az egyik szeme megakadhatott rajtam, mert meghallottam az ajkait elhagyó, halk kérdést: „Vadállatok lakják ezt a vidéket, Brod?” Nem fordultam hátra, nem érdekelt, ha máris íjat készítenek és esetleg nyilat eresztenek belém. Tudtam, hogyha kell, akár vérző lábbal is, de eljutok Királyvárig. Sok mindent megéltem már. Ez csak egy kis fejezete annak, amit rám szabott a sors. Mert én a legnagyobb pofonok után, összetört testtel is talpra álltam, ha kellett. Készen álltam hát, hogy visszaszerezzem a vagyonomat, amit az Örömök Házában gyűjtöttem össze. A szobámban rejtettem el, egy titkos ajtó mögött. Abba pedig inkább bele sem gondoltam, hogy esetleg megtalálták az én kincsesládámat. Éppen elég volt, hogy amikor leszaggatták a finom anyagú ruhát rólam és rongyokba kényszeríttek, elvették a Lyntől kapott nyakéket.
Éreztem, hogy a lábaim elfáradtak. Már lassan egy napja gyalogoltam. Úton voltam, mikor felkelt a nap és úton voltam, mikor lement. Egy ideig néztem a narancssárgás színben pompázó égboltot. Hagytam, hogy elgémberedő lábaim pihenjenek. Szinte éreztem, ahogy az izmaim megremegnek a gyaloglást követő fáradtságban. Ki fogod bírni még – próbáltam valami ilyesmivel bíztatni magamat, ahogy kissé előre dőlve végig simítottam a végtagjaimon. Tenyereimet combjaimon pihentettem egy pillanatra. Mindig is magas, karcsú alkat voltam, de most mintha még jobban lesoványodtam volna. Négy hónapig éltem disznónak való ételen… hánynom kellett volna mindennap, de megerőszakoltam magam. Nem engedtem, hogy kitörjön belőlem. Szükségem volt arra a borzalmas ételre, hogy életben maradjak és visszakapjam, amim volt.
Szédelegve, hangosan korgó gyomorral indultam tovább. Ezúttal a kitaposott út mentén haladtam, ami talán az egyik falut kötötte össze a másikkal… fogalmam sem volt. Nem tudtam hol vagyok, csak azt, hogy nem a Fal felé haladok és ez különös nyugalmat hozott rám. Kicsit összehúztam magamon a fekete, prémes kabátot – a legjobb ruhadarabomat, amim maradt – és mélyet szippantottam a hűvös levegőből. Közben tekintetemet kényszerítettem, hogy előrefelé meredjen és ne a csizmám orrát. Lyn annyiszor verte belém, hogy lefelé bámulni gyengeség, annyit tesz, az ember nem bízik magában. Hát nekem bíznom kellett, mert nem volt másom, csak ez a test és ez a test nagyon is képes volt elérni, amit akar. Annak idején bárkit megkaphattam… de most szívem szerint nem néztem volna tükörbe.
Néma csendben haladtam, mikor valamiféle mulatozás hangja ütötte meg a fülemet. Megtorpantam. Próbáltam rájönni, honnan is jöhetne a zajok, míg nem megpillantottam egy kis fényforrást valahol messze egy-két fa takarásában. Egy ház ablakából szűrődhetett ki az. Hirtelen ott kezdett dobolni bennem az egyetlen mondat, ami abban a pillanatban számított: étel, étel, étel…
A lábam gyorsabban vette a távolságot. Egyre hangosabban lélegeztem, a szívem ritmusosan vert. Csakhogy elérve az épület a zsebembe csúsztattam kezem, ami tökéletesen üresnek bizonyult. Igen, egyetlen érme nélkül jöttem el, mert nem volt más választásom. Ott ácsorogva azonban, korgó gyomorral, nagyon is bevágytam a fogadóba.
Kihúztam magam és a lyukassá rongyolódott csizmám ellenére úgy léptem be, mint egy herceg. Annak idején is sokszor használtam ezt a testtartást, most azonban készen álltam, hogy neki menjek az első embernek, akivel szembe találom magam és megszabadítom az erszényétől. Lényegében nem is figyeltem, ki áll előttem. Úgy tettem, mintha megszédülnék és egyenesen neki estem.
– Ne haragudj, uram… – Mondtam és közben máris a dereka körül matattam. Persze próbáltam óvatos lenni, de csak nem sikerült semmiféle erszényre bukkanom, ezért úgy tettem, mintha csak kapaszkodni próbálnék.

Lysander & Sair

Belökve a korhadt faajtót megcsapott a meleg. Kellemesen cirógatott végig az arcomon és úgy kívántam, hogy öleljen magához, hogy érezzem amint átjárja minden porcikámat. Tekintetem ösztönösen tévedt a tűzhely felé, ami az asztalok mögött meghúzódva, tőlem jobbra volt az egyik falon. Csak gyomrom kellemetlen, maró korgása térített magamhoz a pillanatnyi mámorból. Hirtelen zavaróvá vált a zaj, az emberek beszéltek, üvöltöttek… mintha valami különös ünnepeket jártak volna.
Utoljára akkor volt dolgom hasonló mulatozással, mikor a királyvári Örömök Házát vezetettem. Egy fiatal, gazdag alak és jó pár cimborája lépett be az ajtón. Láttam, ahogy egy pillanatra elakad a lélegzete. Az előtérben ugyanis, éppen a munka nélkül maradt lányok iszogattak. Az egyik sarokban füstölő égett, hogy elnyomja az utcáról beáradó húgy és egyéb mocsok bűzét. Egy-két férfinek olyan lehetett ez, mint a paradicsom. Azonnal poharat nyomtam a kezébe, ő pedig nem valamelyik szajhát, hanem engem hívott maga mellé. Míg a barátaim kiáltozva, énekelve élvezték a ruhátlan nők társaságát, addig ő nekem mesélt. Időnként pedig koccintásra emelte a poharát, hogy én is ünnepeljem vele, milyen remek tettet hajtott végre. Legyőzte az egyik ellenségét. Megmutatta a vért, ami bemocskolta a kardját… én pedig, bár undorodtam tőle, bólogatva adtam a lenyűgözöttet. Ha valamihez értettem, hát az mások megtévesztés volt. Lysander, az átverés mestere, az Örömök házának vezetője, a tolvaj, a szajha… ez mind-mind én voltam valamikor. Már pedig mi maradt? Egy gyilkos, aki lyukas csizmában szökött meg a Falról és csak remélhettem, hogy nem kapnak el és ölnek meg ezért.
Szedd csak össze magad, szedd csak össze… – próbáltam bíztatni magam. Tudtam, hogy az első alakot meg kell kopasztanom vagy nem jutok ételhez. Anélkül pedig biztosan nem éltem volna túl a sétámat Királyvárig, hacsak nem kezdem el megint árulni magam. Voltak idők, amikor kénytelen voltam megtenni, de olyan kevesebb volt, amikor örömmel tettem. Az életemet szívesebben szenteltem a bordélyház vezetésének, semmint a vendégek testi kiszolgálásának. Lyn kényszerített rá. Nem haragudtam érte, eleinte nem értettem, de sosem ellenkeztem igazán. Szükséges része volt annak, ahová végül eljutottam.
Az a férfi pedig, aki éppen kifelé tartott jóformán a karjaimba sétált. Szinte kínálva magát, hogy lekapjam az erszényét. Elkövettem azt hibát, hogy nem néztem meg magamnak jobban. Csak rosszul létet színlelve egyszerűen neki estem. Kezeim azonnal az övénél kezdtek nyúlkálni. Ujjaim azonban nem találtak semmit, pedig már szinte az ágyéka körül jártak. Kedvem lett volna elkiáltani magamat, hogy: „A kurva éltbe már!” De nem tehettem. Meg akartam tartani az ártatlan, éhező külsőt… habár mindez idáig gyengeséget kellett a lehető legkevésbé színlelnem. Akadt egy-két férfi, aki kedvelte, ha ütlegelhet, azoknak hagytam magam, úgy tettem, mint aki képtelen védekezni. A jutalom nem maradt el: hol ékszerekkel, drágakövekkel, hol egy plusz marék pénzzel jutalmaztak.
Éreztem, ahogy a fickó keze a csuklómra szorul. Valamiért egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat erre. Csak akkor láttam különleges vonásait, amikor közelebb hajolt hozzám. Tekintetem végig futtattam az arcán, az állán, a nyakán, a vállain. Ezután fogtam csak fel, milyen elképesztően magas. S bár nem tűnt annak a csupa izom testalkatnak, nálam mindenképpen erősebb lehetett.
– Talán nem idegeneket szokás, uram? – kérdeztem. Nem tudtom miért váltottam gúnyos hangra. Talán mégis csak megviselt az a négy hónap. A tekintetek, amiket azoktól a mocskos alakoktól kaptam. A fenyegetések, amiket a fülembe súgtak, hátulról átkarolva a nyakamat, keménnyé tettek. Meg kellett védenem magam, ha esetleg olyanra vetemednek és talán éppen ezért is volt annyi erőm, hogy végül megszökjek, hogy visszaköveteljem, ami az enyém és amit a sors nekem adott. Mert azt nem veheti el ember… igaz?
– Sosem lopnálak meg, látom milyen termetes egy uraság vagy te… az éhezés viszont nagyobb úr nálad. Dehogy lásd, milyen nagylelkű vagyok: biztosan adhatok neked valami azokért az érmékért. – válaszoltam cseppet szenvtelenül.
Nem zavart, hogy még mindig úgy szorongat, mint valami falusi lánykát, mielőtt a magáévá teszi. Erőszakosan koncentráltam a csábításra, de valószínűleg a mocskos ruhák és a bepiszkolódott bőr nem tette meg azt a hatást, mint annak idején az illatos bársonyba bújtatott Lysander, aki még Oberyn herceget is kiszolgálta az ágyban. Régen csináltam ezt, régen volt szükségem mézesmázosságra… és nem is működött sohasem. Talán pont attól érdekeltem a férfiakat, hogy nem voltam eunuch, mégis megkaphattak a megfelelő mennyiségű érméért. Én pedig kihasználtam a vonzerőmet minden lehetséges úton. De már nem ugyanaz az ember voltam. Ez hallatszott a beszédemen, egész viselkedésemen.
A csuklómat kezdtem forgatni ujjai szorításában, hátha megszabadulok tőle és egy kellemes kis simítással rá vehetem arra, hogy segítsünk egymáson. Veszélyes játék volt ez a bordély falai között. Tudtam, hogy vannak akik ölnének is az ilyesmiért, mert szégyenbe hozza őket nyilvánosan… és hát ugyebár a megítélés világunk egyik rákfenéje. Nem csoda hát, hogy sok fiatal ser vagy lord olyan fenemód figyel az ilyesmire. Mert kinek lenne jó, ha mocsok kijutna a hálószoba falain kívülre? Bizonyára senkinek.
– Tudod… – Elakadtak a szavaim. Nem azért, mert a nagydarab alak nyűgözött le, hanem egy illatot éreztem meg. Egy kellemes, meleg, valószínűleg túlzottan is szétfőtt ragú aromája volt az. Egy pillanatra még a szememet is lehunytam, a gyomrom pedig olyan hangosan korgott, hogy akár ő is meghallhatta. Elfelejtettem, mit akartam mondani. Elfelejtettem még azt is, hogy szorongatnak. Csak is az étel érdekelt és az, hogy azonnal megtömjem vele rimánkodó gyomromat.

Lysander & Sair

Úgy tettem, mintha testem megtalálta volna saját súlyát. Úgy tettem, mintha éppen csak magamhoz térnék abból a kis kábulatból, aminek következtében a félóriás fickónak ütköztem. Kihúztam magamat, megpróbáltam magamra erőltetni az állandóan magabiztos, előkelő arckifejezést, amivel annak idején a bordélyházat irányítottam. Ez volt az egyik fegyverem. Míg másnak erős penge kellett mások szívének megszerzésére, addig nekem elég volt egyetlen pillantás… és úgy hiányzott az az élet. Csupán négy hónap telt el és bennem ugyanazok az erők, érzések és vágyak dolgoztak… mégis mintha évezredek távolságában tekintettem volna saját életem azon fejezetére. Hiányzott a füstölő fojtogató illata, a pucéran szaladgáló és nevetgélő lányok, akik időnként a gyermekeikkel mosdottak és játszadoztak az épület belső udvarán. Még mindig ott lebegett a lelki szemeim előtt, ahogy egy pancsoló kislány felém fröcskölt egy adag vizet, mikor kiálltam a hátsó ajtóba. Nem szerettem velük beszélgetni, de időnként, ha mások társaságára vágytam, megálltam ott és csak néztem, ahogy fecsegnek és játszanak. A kislány majdnem őszinte mosolyt csalt az arcomra…
Ahogy ujjai lesiklottak rólam, a bőröm libabőrössé vált, mintha azt jelezné, hiányzik az érintés. Régen értek hozzám… csak erőszakosságot, fájdalmat és a legkevésbé sem szórakoztató helyzetekbe kerültem. Mindennapom a túlélésről szólt az elmúlt hetekben. Talán azért is tűnt olyan távolinak valódi életem árnyéka is, mert túl sok koncentrációt, túl sok erőfeszítést vett ki belőlem ez az egész. Sóhajtottam egyet, most nem úgy, mint az előbb… nem volt megmagyarázhatatlan kis hang, sokkal inkább a megkönnyebbülés váltotta ki. Pedig már felkészültem, hogy kóbormacska módjára felkap és kidob a fogadóból is. Talán meg is ölt volna… nem tudom. Azt sem tudtam, félek-e még az ilyesmitől. Egy kicsit igen. Úgy éreztem még dolgom van ezen a világon és ha léteznek az istenek – akármelyik –, akkor ők rendelték úgy, hogy még életben legyek. Sosem hittem igazán semmiben, olyan voltam, mint Lyn. Az én isteneim az aranyérmék, a drága kövek voltak. Azok tartottak életben, nem holmi imák.
Lehunytam volna a szemem szívem szerint, hogy elmerüljek az édes emlékekbe. Hányszor bújtam el a szobámban a lányok és a vendégek elől. Volt, hogy csak saját szórakozásom kedvéért nyitottam fel a titkos ajtót, az ágyamtól jobbra található falon. Egyszerűen rátenyereltem a megfelelő ponton. Az pedig kitárult, hogy felfedje titkait. Általában vissza sem zártam a láda tetejét, hogy tekintetem azonnal megtalálja a csillogó kincseket. Közöttük nagy hatalmú emberek ajándékait. Hol egy drága köves nyaklánccal, hol pecsétgyűrűkkel, hol távoli vidékek különlegességeivel tértek vissza hozzám útjukról… volt aki háborúban szerzett relikviát csúsztatott ujjaim közé. Nem pusztán azért, mert megmutattam nekik a gyönyörök világát. Egyszerűen jó hallgatóság tudtam lenni, ha arra volt szükségük. Talán kapcsolataim is lettek volna arra, hogy megússzam ezt az egészet? Hányszor elmélkedtem már el ezen, mikor sötétben hevertem, összepréselődve a többi rabbal… a bűzben és a mocsokban.
Nem voltam ostoba ember, tisztában voltam benne, hogy egy kurvapecérnél fontosabb dolguk is volt azoknak az embereknek. Az olyanok, mint én mindig szükségesek, legyen akármilyen véres háború… a testi örömök eladhatók maradnak. A személyemet mégsem érezte fontosnak, inkább csak a státuszomat, amit nyilván már átvett valamelyik megfelelőnek titulált lány.
Láttam, hogy a velem szemben álló fickó felemeli a kezét. Először azt hittem meg akar ütni, ezért kiszakítottam magam ismét gondolatmenetem súlya alól. De nem, nem csapott le erős kézzel, orrnyergéhez kapott. Épp csak egy pillanatig tartott a jelenet, aztán egyszerűen visszatért az addigi állapot… legalábbis a mosoly az ajkain ezt jelezte.
–„Indulj”? Esetleg lónak látszom vagy kutyának? – Kérdeztem és most az én tisztem volt, hogy egy mosolyt eresszek meg felé. Már megindultam arra, amerre kezei irányítottak. Fel sem fogtam, hogy meleg tenyere a vállamon pihen, egészen addig, míg lábaim meg nem indultam ösztönösen a megfelelő irányba.
Valójában nem különösebben érdekelt, hogy tisztelettel bánik-e velem, míg az arcom nem látja kárát ennek a viselkedésnek. Egy-egy pofont benyelek, az mondhatni az élet velejárója, ha az ember az én szakmámban tevékenykedik. A maradandó sérüléseket viszont nem tűrhettem. Ezért is volt nálam mindig a megfelelő helyre rejtve védekezésre alkalmas eszköz. Általában az a dísztelen tőr, amivel utolsó estémen Királyvárban nyakon szúrtam a sert.
– Csak nem szégyenlős vagy, óriás uraság?  
Közben hallottam, hogy rólunk diskurálnak az egyik asztalnál. Azt nem értettem, mit beszélnek, de „az a kettő” és a „keleti fattyú” valószínűleg a párosunknak szólt… illetve az utóbbi megjegyzés a különös kinézetű, túl nagyra nőtt fickónak. Gyomrom egyre vadabbul egyre maróbban jelezte, hogy azonnal ételhez kell jutnia, így gondolataimat is könnyedén elterelte a minket méregető népekről.
A megfelelő asztal mellé érve engedelmesen helyet foglaltam. Volt ott már pohár, bor minden, csupán étel nem. Lényegében egy falat kenyérrel is beértem volna, csak maradjak életben, csak bírják a lábaim Királyvárig. Tudtam, hogy az utolsó erőmmel is harcoltam volna, hogy talpon tartsam egyre gyengébb testemet. Ha kellett volna földet is ettem volna akár, de ha már akadt egy ilyen lehetőség, hát nem voltam olyan bolond, hogy elszalasszam.
– Előbb az ételt. Ha megfelel a kiszolgálás és az íze, akkor egyezkedhetünk a továbbiakról. – Tökéletesen tartottam a gúnyos mosolyt, ami már korábban kiült az arcomra. Hátra dőltem a támlának és összehúztam magamon a kabátomat. Még szükségem volt rá, hogy átmelegedjen a testem. Éreztem, milyen törékeny lettem a ruhák alatt… hogy mennyit fogytam, hogy az izmok jóformán leolvadtak rólam a négy hónap alatt. Moslékkal etetik a rabokat a Falon… de még az is jobb volt, mint az állandó éhség.
A fickó különös formájú szemeibe néztem. Vártam a reakcióit, mert én mindig türelmes voltam, mindig tudtam, mikor mit kell mondani. Csakhogy már a meggyőző külső nem társult ehhez az egészhez. Nem tűnhettem többnek egy nagyszájú idiótánál.

Lysander & Sair

Az alkohol valami mocskos, hányingerkeltő bűzzel keveredett, amihez annak idején nem voltam hozzá szokva. Az utcák nem éppen vérpezsdítő aromáját mindig megpróbáltam házon kívül tartani. Csupán az út a falig mutatta meg az életnek ezt az oldalát ismét. Hányszor éreztem Királyvár nyomornegyedének orrfacsaró bűzét gyerekként… felnőttként viszont megtehettem, hogy elbújok az én saját szentélyemben, hogy úgy viselkedek, mintha feljebb való lennék a több embernél. Bár a pórnép közé születtem, mégsem éreztem magam odavalónak. Aztán, véres kézzel, véres köpenyben kaptak el. Láncot kötöttek a kezeimre, a nyakam köré, mintha veszélyes bűnöző lennék, akitől még a többi rabot is óvni kell.
Jól emlékszem, egyetlen mocskos kalitkában utaztam egy félig vak fickóval, aki megállás nélkül hörgött. A másik alak egy csendes, mogorva katonaforma volt. Széles vállaival inkább ő tűnt veszélyesnek, semmint én. Mégis engem kötöztek oda a rácsokhoz, olyan erősen, hogy a fém megfeszült a nyakam körül. Egy-egy bukkanónál még a lélegzetem is el akadt. Ha lett volna eszem persze rimánkodok az új és a régi istenekhez, hogy végezzenek velem, hogy ne kelljen még több megaláztatáson keresztül mennem. Éppen elég elviselhetetlen volt az ürüléktől és pisától mocskos ketrecben várnom, hogy végre eljussunk a Falig. Ott persze lerángattak a kocsiról és addig vertek, míg el nem ájultam. Jól emlékeztem arra is, hogy a sötétség azután érkezett, amikor az egyik katona a nyakamnál megragadva a falhoz vágott. Volt ott valami éles, ami a fejbőrömbe fúródott. Azt mondják az ember nem emlékszik arra, ami pár perccel az eszméletvesztés előtt történik… hát én nem voltam ilyen szerencsés. Pontosan tudtam, mikor ölelt keblére a békés sötétség és mikor engedett el, lüktető koponyával.
A szemben ülő alak nem tűnt olyan brutálisnak, mint azok a katonák. Talán csak keleties vonásai tették elviselhetőbbé a képét… nem tudtam volna megmondani, mégis inkább rajta legeltettem a szememet, mint a körülöttünk mulatozó, üvöltöző csürhétől. Tekintetem végig siklott az arcán, a nyakán és végül megállapodtak a boros palack oldalán játszó ujjain. Figyeltem, ahogy tompán dobolnak a felületen.
Egy kicsit közelebb hajoltam hozzá. Igen, talán az az él, ami a hangjában csendült vonzott közelebb hozzá vagy a puszta megszokás. Annak idején minden reggel bedörzsöltem a bőrömet különleges, illatos olajokkal, hogy a vendégek érkezésére az erős illat tompa, de ellenállhatlan vonzalmat váltson ki. Már napok óta nem mosdottam, leginkább a Fal körül jellemző rothadás bűze áradt a bőrömből, a ruháimból és a hajamból. Még én is undorodtam magamtól.
– Meglehet, hogy igazad van – Bólintottam, de nem hagytam, hogy ez a kis veszteség letörölje a képemről a gúnyos vigyort. Ujjaim az üveg nyakára vándoroltak, de nem húztam el, csak rászorítottam.
Érdekes társaságnak ígérkezett az ismeretlen alak… legalább annyira, mint régen azok a vándorok, akik távoli helyek kincseit és meséit hozták el nekem. Olyan áhítattal hallgattam őket, mint egy kisgyerek, még ha kifelé csak visszafogott lelkesedést is mutattam. Érdeklődés persze mindig ott ragyogott az arcomon, hogy elhitessem velük: ők a világ legérdekesebb emberei. Egy tucat volt belőlük és csak egy-egy ragadott annyira meg, hogy a megfelelő mennyiségű aranyérméért akár még engem is megkaphatott.
– Csakhogy jobban érdekellek annál, semmint hogy csak úgy itt hagyj. Szórakoztatsz engem és a szemedben látom, hogy én is téged. Miért ne lehetne kölcsönösen jó ez a helyzet? Én megeszem a ragumat, neked meg lesz egy felejthetetlen estéd ilyen vagy olyan formában. Ez csupán rajtad áll. – Végig nyaltam az ajkaimon és hátra dőltem megint.

Lysander & Sair

Ujjai bilincsként szorultak a csuklómra. Nem álltam ellen, hagytam, hogy közelebb vonjon magához, így legalább még mélyebben nézhettem a szemébe. Csupán akkor fordítottam oldalra kissé a fejem, amikor ő is. Végig néztem az emberek tömegén. Nem különösebben érdekeltek még mindig az üvöltöző, rongyokba bújt parasztok, akik bármikor széttéphetnek minket, már csak azért, mert túlerőben voltak. Nem féltem az ilyen népektől. Nem ők az elsők, akikkel dolgom van, csakhogy rendszerint fölényeskedve lépte eléjük.
Meya, egy szegény lány dolgozott nálam. A mosakodás és egy kis cicoma csodálatosan kiemelte a lágy vonásait. A fizető vendégek nagyrésze ölre ment volna, hogy vele tölthessen néhány órát. Azonban már a második apján megjelent az apja a bordélyban. Egy piszkos fickó volt, aki mocskos ujjaival szorongatva Meya vékony karját, készen állt hazarángatni. A szobámat elzáró, vörös függöny mögül lestem ki. Láttam, ahogy a lánya megpróbált ellenállni és azt ismételgette: „Értetek teszem ezt.” Bennem pedig szinte azonnal felmerült a kérdés, hogy: valóban így volna? Nem tudtam elképzelni, hogy valaki önzetlen módon, magát félrelökve a családjáért tenné ezt. Lehetetlennek tűnt a dolog, hiszen én mindent saját magamért tettem. A saját jó létem érdekelt. Igaz, anyámon kívül sosem volt senkim, csak Lyn… az is inkább csak egy kölcsönösen előnyös kapcsolat volt. Neki kellett egy cinkos, nekem meg valaki, aki ételt tesz elém és akin fel tudok kapaszkodni. Tény, hogy a tiszteletemet kivívta. Meglehet, hogy anyámként szeretni is kezdtem.
Libbent a függöny, ahogy egyetlen könnyed mozdulattal félre löktem. Kiléptem mögülük és a fickó mellé léptem. Bársonyköpenyem álló gallérján végig szaladtak az ujjaim, mintha csak igazgatnám őket. Valójában ez is csak a csábítás része volt. Tudtam, hogy milyen mozdulatokat szeretnek látni. Hajamat egyetlen csomóban fogtam össze a tarkóm felett – egy különösen meleg nap volt ugyanis – és csak néhány kósza tincs tévedt az arcomban. Hideg pillantást vetettem a fickóra, míg az ajkaim sarkában ott bujkált valami mosolyféle. Nem beszéltem sokat, emlékeim szerint csak annyit böktem oda, engedje a lányának, hogy a maga kezébe vegye a sorsát.
Lesütöttem a szememet és csak akkor pillantottam fel, mikor visszafordultam a keleti alak felé. Az orromat már nem az emlékeimben olyan élénken élő füstölő és pacsuli illata töltötte meg, hanem újra az alkohol és emberi mocsok keverékének bűze. Na meg persze ott volt a belőlem áradó nem éppen csábító aroma.
Hátra dőltem, mikor szorítása lazult a csuklómon. Nyelvem egyetlen rövid, de annál vonzóbbnak szánt pillanat alatt nedvesítette be ajkaimat.
– Talán nem vetted észre, uram, de engem nem a csőcselék érdekel éppen – válaszoltam.
Az újabb megjegyzésre kicsit elhúztam a számat. Kígyónak még nem nevezhetek, de hát éppenséggel az is tudok lenni, ha a sikamlós helyzeteket szereti. Szerettem volna meglepni, nagyon is.
A fogadós odajött hozzánk az intésre. Ez azért mégis csak arról árulkodott, hogy a pénz jól esik jöjjön az akárkitől. Persze kerülte még az én tekintetem is. Ezért csak odaböktem, hogy hozzon meleg ételt a bor mellé. A szemem sarkából figyeltem, míg tovább állt és csak utána szentem minden figyelmem megint a velem szembeülőnek.
– Másokkal is ilyen nagylelkű vagy? – kérdeztem és az asztal alatt hozzá érintettem a bokáját a lábfejemmel… illetve egészen pontosan a lyukas csizmámmal. – Inkább olyan férfinak látszol, aki elveszi amit akar és ha már megunja könnyedén félre löki – tettem hozzá. Egy kis hízelgés mindenkinél beválik, főleg, ha ő is annak veszi mindezt.
A mondat végére már előttem is koppant az asztalon egy csorba edény, megtöltve gőzölgő ragúval. Nem tudtam, mit főztek bele, de talán jobb is volt így. Az ember nem válogathat, ha éppen csak életben akarja tartani magát. Nálam pedig ez volt a helyzet. Erre volt szükségem ahhoz, hogy eljussak Királyvárba és visszaszerezzem a jussomat.
– Az is meglepő, hogy a magadfajta férfi ilyen helyen fordul meg – Folytattam, belekevertem a híg ételbe, aztán a számhoz emeltem a kanalat. Rá tudtam volna vetni magam, mint egy disznó. Csakhogy nem tehettem. Színészkednem kellett, mutatni, hogy még mindig az az erős Lysander vagyok, aki Királyvárban, az Örömök Házában „uralkodott.”

Lysander & Sair

Ahogy belekevertem még egyet a sűrűnek cseppet sem nevezhető, hányás színben pompázó ragúba, elmosolyodtam. Még ebben a formában is jobban festett annál a mosléknál, amit a Falon tettek az ember elé. Tudtam, hogy majd könnyedén csúszik le a bőséges lével az kevés hús és zöldség, amit belefőztek. A gőz az arcomba csapott, kicsit nedvessé téve a bőrömet. Épp csak egy pillanattal korábban érkezett meg a goromba fogadósnak köszönhetően, egy az asztalra csapott üveg társaságában. Nem különösebben rázott meg az a tény, hogy nem látnak minket itt szívesen. Sosem érdekelt a külvilág véleménye, mindig is úgy alakítottam a dolgaimat, hogy ők függjenek az én szavaimtól és nem fordítva. Ha pedig idegen helyre kerültem, akkor is tettem róla, hogy így legyen.
– És te mit nyernél rajtam? Semmivel sem szolgálhatok neked a társaságomon kívül – emeltem megint rá a tekintetem. Újra megnyaltam a szám sarkát, hátha a korábbi hatást érem el.
Valójában tetszett, hogy olyan nagy. Egészen kellemes volt rajta legeltetni a szemeimet. Majdnem annyira, mint annak idején Királyvárban a lovagok csupasz felső testén. Azokat is csak kihasználtam, de legalább a látvány sem volt rossz. Nem, mintha lett volna választásom, amíg Lyn felettem állt a ranglétrán. Ha akarta a legundorítóbb, fogatlan lordoknak is a karjaiba lökött, ha éppen egy hamvas fiúra vágytak… hányszor haragudtam rá ezért! Nélküle még sem jutottam volna el addig, ameddig. Nélküle nem gyűjthettem volna már egészen fiatalon az aranyérméket az én kis kincsesládámban. Megtanultam összeszorított fogakkal tűrni mindent, amit a testemmel tettek és végül kifizetődött. Így lehettem a bordélyházam feje és válogathattam meg, kit engedtem meg közel magamhoz. Ahogy mondani szokták: szenvedéssel, vérrel és verejtékkel volt kikövezve az utam, aminek a végén a legnagyobb kincset találtam meg. Csak arra nem számítottam, hogy egyetlen vágással kiszakítják a kezemből az istenek – ha egyáltalán létezik bármelyik is –, én pedig nincstelenül, megalázottan keveredek majd északra. Talán csak még egyszer végig kell járnom az én utamat… most gyorsabban, rohanva, naponta sebezve fel magam.
– A magadfajta? – kérdeztem vissza.
Félre toltam a csorba, mocskos tányért. Még túl forró volt a ragú, hogy belekóstoljak, így gyomrom korgását azzal próbáltam elfelejteni, hogy közelebb hajoltam a velem szemben ülőhöz megint. Ujjaim újra a borosüvege nyakát ölelték körbe, hogy ne az ivásra fecsérelje az időt, hanem egyenesen a szemeimbe nézzen. Bár jó ideje nem néztem tükörbe, tudtam, hogy azok csillogás legalább a régi maradt. A tekintetét keresve próbáltam kiolvasni belőle bármit, habár nem érdekelt, mit gondolt. Tudtam, hogy könnyedén az ujjaim köré tudnám csavarni, ha másképp nem is, egy-két nagyobb nyelet megtenné abból a borból.
– Olyan vagy uram, mint a tűz. – Mondtam határozott hangon, de olyan halkan, mintha érzéki kis titkokat osztanék vele. Nem egyszer nyögtem ilyesmiket gazdag fickók ajkai közé. Tudtam a dolgom, tudtam mit csinálok. Ez még az a négy hónap sem vette el tőlem, amit gyilkosok és erőszaktevők között töltöttem. – Ha az ember túl közel megy hozzád megégetheti a magát… de talán én meg olyan vagyok, mint a víz. Kioltjuk egymás erejét és nem marad más csak a pára és gőz utánunk...
Nem húzódtam el tőle. Izmaim ugyan kicsit megfeszültek attól, ahogy áthajoltam az asztalon, de nem érdekelt. Készen álltam magamnak ebből a helyzetből a legnagyobb előnyt kovácsolni, remélve, hogy még Királyvárba is segíthet eljutnom. Nem azt kértem volna persze, hogy a hátán vigyen el odáig… egyszerű útmutatással is beértem volna – esetleg tárasággal. Fogalmam sem volt, hogy jó felé haladok-e, csak az volt biztos, hogy a faltól már kellőképpen eltávolodtam. Ha loptam magamnak egy rendesebb ruhát és megmosakodtam, talán rám sem tudják húzni, hogy rab voltam a Falon.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Egy pillanatra hagytam, hogy a tekintetünk találkozzon. Nem is vettem észre azonnal, hogy közelebb hajolt. Egészen addig csak figyeltem azokat a barna, különös formájú szemeket, míg ujjai hozzám nem értek. Végig nem simítottak az állam alatt, majd az alsó ajkaimon. Nem ez volt az első, hogy valaki így ért hozzám… de talán az első, hogy az engedélyem nélkül tette meg mindezt. Már hozzászoktam az elmúlt években, hogy minden az én döntésemen állt vagy bukott a bordélyban, ezúttal mégis kiszolgáltatott voltam, olyan, akivel bármit meg lehet tenni. Meg is lehetett, fegyvertelen voltam… de még ha lett is volna nálam bármi, nem értettem hozzá. Életemben nem volt a kezemben kard, csak az a kis tőr, amit önvédelem miatt tartottam állandóan a kezem ügyében. Ennek ellenére elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne védjem meg magam. Mindig olyan voltam, aki az utolsó leheletéig küzdött, ha megkívánta az élet.
Nem tetszett az a játék, amit megpróbált a keleti fickó diktálni. Ahogy elhúzódott, ujjai végig simítottak a nyakamon és egy kis kacajt eresztett meg felém, átfutott rajtam a sértettség. Gúnyolódott velem, pedig nála nagyobb és érdekesebb emberek is jártak már a combjaim között. Hátra húzódtam, annyira, hogy ne érhessen hozzám, csak a lábszáram simult még mindig az övéhez az asztal alatt. Éreztetni akartam, hogy én diktálom a szabályokat… bár valószínűleg nagyon nem így volt. Sem pénzem, sem fegyverem nem volt. Csak az eszem volt a régi, az volt az egyelten fegyverem, meg a testem, amit leginkább mocsok borított.
- Szóval nem üres szavakat akarsz hallani? Talán csak nincs meg a képességed, hogy belelásd a metafórába azt, ami nagyon is igaz lehet… legalábbis első ránézésre. De ne aggódj, uram, lefordítom én neked egyszerűbbre! – Ezúttal az én arcomra ült ki egy gúnyos kis mosoly. Közben a lábfejemmel megcirógattam a lábszárát. - Tudod, olyannak látszol, aki veszélyes, aki ölt már embert és talán több vér tapad a kezéhez, mint azt első ránézésre lehetne mondani. Van benned valami más is… hmm, csak nem egy csepp őrület?
Reméltem, hogy ennyi elég a lenyűgözésére. Sok féle emberrel találkoztam már. Sok bolond, ostoba emberrel, akik azt hitték elég titokzatosak ahhoz, hogy ne lássak át rajtuk. Egyik sem volt az. Elég volt a szemükbe nézni vagy figyelni, ahogyan végig mérnek. Egy egyszerű mozdulat, egy pislogás, egy nyelés, egy gúnyos mosoly, egy remegő kéz többet árul el, mint hinné a köznép. Ez a hatalom, nem a kard és nem az erő. Belelátni az emberbe, az művészet. Ez a fickó titokzatos volt a maga módján. Talán az egzotikus vonások tették… talán az, ahogy a sötét szemek csillogtak. Nem tudom. Megfogott. Csak félig-meddig volt színészkedés az érdeklődésem.
- Nos, ha már őszinteséget akarsz… – Kezdtem és a lábam tovább cirógatta az övét. - Akkor elmondhatom miért vagyok itt. Sokkal egyszerűbb a magyarázat, mint hinnéd, uram.
Elhúztam előle a boros üveget. Kecses mozdulatokkal töltöttem bele a pohárba, ami ott várakozott a kopott asztalon. Szerettem volna olyan hangulatot kelteni, amiben könnyebben megnyílik, amiben kicsit kényelmesebben érzi magát. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a feszültség, ami benne dolgozott a lénye része volt vagy éppen csak a minket figyelő szempárok zavarták. Óvatosan toltam elé a poharat és egy intéssel jeleztem, hogy igyon. A szemem sarkából a még mindig gőzölgő ételemre pillantottam. Egyetlen kanállal emeltem csak az ajkaimhoz belőle. Azt óvatosan megfújtam és le is nyeltem pillanatok alatt. Korgó gyomrom, mintha ennyitől is megnyugodott volna.
- Királyvárba tartok. – Jelentettem ki teljesen nyugodtan. - Nem ismerem az utat és tudom, hogy veszélyes, de oda kell mennem… oda is fogok. Ez nem kérdéses. – Tettem hozzá és megrántottam újra a vállam, mintha nem számítana semmit az életem. Holott nagyon is számított. Túl kellett élnem, fel kellett megint kapaszkodnom azon az átkozott létrán, amiről a gyilkosság taszított le.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Elhúzta a lábát az asztal alatt. Éreztem, ahogy hidegség marad az érintés hiányában. Furcsán beleborzongtam a gondolatba, hogy elutasítottak. Nyeltem egyet, mintha azzal leküzdöttem volna a számba gyűlt keserű érzést… hát nem jártam sikerrel. Tudtam, hogy bűzlök, hogy koszos vagyok, hogy a hajam szőkeségét a mocsok elfedi, mégis bántottam a büszkeségem a dolog és bár ezt remekül palástoltam el a szokásos mosolyommal, belülről azért mart még egy kicsit.
Rápillantottam, ahogy a borzos pohárral kezdett el játszani. Figyeltem az ujjai táncát a mocsoktól ragacsos üvegen. Valójában nem csak a kezét néztem meg magamnak. Tekintetem végig futtattam az arcát. Meg akartam jegyezni, mintha ő is csak egy pofon lett volna, ami azt súgja: „Vedd már észre, Lysander, nem az vagy, aki voltál. Szánalmas vagy.” Elengedtem a kanalat, távolabb toltam a tányért. Elfogott az undor is az étel szagától és magamtól is. Így visszahúztam a lábamat az asztal alatt én is. Összekulcsoltam a mellkasom előtt a karomat.
Nem akartam, hogy kiüljön rám a sértettség, ezért mindent megtettem, hogy fenntartsam a mosolyt… hát nem sikerült. Talán túl fáradt és gyenge voltam hozzá. Napok óta úton voltam s fogalmam sem volt róla, hogy mennyire sikerült eltávolodnom a faltól. Ezért maradt a komoly arckifejezés, azzal könnyebb volt bánni.
– Otthagytam valamit – válaszoltam nyugodtan. – Egy ládányi kincset és pénzt… bársonyokat… egy egész életet. De csak a ládára van szükségem.
Nem volt okom hazudni, így teljesen nyugodtan böktem ki a lényeget. Ha akarja a torkomat is elvághatja, az én életem jelenleg semmit sem ér. De talán nem véletlenül hagytak életben a létező vagy nem létező istenek – talán csak a szívósságomnak köszönhettem az egészet – és még van valami, ami vár rám. Valahogy ott lüktetett az ereimben valami őrült elszántság, ami azt súgta, ezt az utat túlélem… még ha lesznek is sebek a testemen, el fogok jutni Királyvárban. Erre a gondolatra, mintha minden izmom megfeszült volna egy pillanatra: éreztem, nem bukhatok bele. Fájt már nagyon, vertek meg, fojtogattak, okoztak olyan fájdalmat, amiről sokaknak fogalma sincs talán. Csak egy dolog számított, hogy életem és a célom életben tartott.
– Nem ér annyit az életem jelenleg, hogy ne kockáztathassam meg ezt az utat. Ha a tiéd többet ér, uram, hát akkor szerencsés vagy. – Magyaráztam és még távolabb toltam magamtól a ragút. A szagába már egyenesen belefájdult a gyomrom, pedig jó, ha két kanállal kényszerítettem le a torkomon.  
Megint a keleti fickóra bámultam. Mérges voltam, mert nagyon is érdekelt… talán pont azért, mert olyan könnyen húzódott el a közelemből. Ilyesmiben is csak egyszer volt részem, amikor embert öltem. Ezt nem akartam megölni… talán azért, mert nem esett nekem, amiért mocskosnak tartotta az érintésemet. Ez érdekelt, vonzó volt, mint egy fényesre sikált alma, ami csak arra vár, hogy az ember beleharapjon. Csakhogy az alma nem húzódik el… nem húzódik el valakitől, akinek még Oberyn herceg is megfordult a combjai között. Sóhajtottam egyet az elcseszett felismerésre, hogy pont egy ilyen alakba kellett belefutnom.
A büszkeségem arra vágyott, hogy megpróbáljam újra elcsábítani, mégsem tettem semmit. Csak ültem ott és bámultam rá, mint valami bolond. A távolságot mégis tartottm, ahogy ő óhajtotta. Nem értem hozzá, karjaim ugyan már nem összefonva, védekezőn feküdtek mellkasomon. Kissé előre dőltem. Megtámaszkodtam az asztallapján, ujjaim doboltak annak koszos, karcos felületén.
– Téged mi szél hozott egy ilyen bájos helyre? – Kérdeztem. Többet akartam tudni róla, habár erre a kíváncsiságra sem találtam magyarázatot.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Ujjaim megálltak a dobolásban, ahogy a fickó megragadta a boros üveget. Megtöltötte a poharat az itallal, aztán egyszerűen elém tolta. Tekintetem elidőzött az élénk színű italon. Furcsa volt, ilyen színes, ilyen ragyogónak ható alkoholt egy ilyen mocskos hely kopott árnyalatai kzöött látni. Egy pillanatra szinte visszaidézete a múltamat, ami már korábban is újra és újra magammal ragadott. Talán a szabadság szele volt az, ami ilyen hatással volt rám. Igen, éppen csak egy szellő volt, ami végig cirógatott az arcomon és megborzolta a hajam… de közben ott volt az örökös menekülés árnyéka. Szinte várt a sarokban, hogy rám vesse magát. Mégis csak megszöktem. Meglehet, hogy máris a nyomomban vannak. Ha szerencsém van azt hiszik, hogy a többiek tettek el lábalól és elástak valamerre – bár talán az északi fagyos földekben ez nem lehetséges.
Magam elé húztam az italt, de nem nyúltam hozzá, úgy, ahogyan az ételhez sem. Mély levegőt vettem és megpróbáltam lesütni a szememet, hogy ne nézzek rá. Akárhányszor megpróbáltam inkább megint az alkoholra koncentrálni, ami csábítóan csillogott a tűzhelyből áradó fényben, tekintetem visszatévedt rá. Vajon érzi, hogy érdekel? Ez a gondolat futott át a gondolataim között. Aztán megköszörültem a torkomat és a szememet forgatva fordultam el. Lyn is megtanította: engem nem érdekelhet senki. Az én életemben csak érdekviszonyok vannak. Addig, amíg ez így volt, nem is nagyon kevertem magam bajban. Sosem ragaszkodtam senkihez az életben… ennek a fickónak viszont nagyon nem akartam volna eltűnni a közeléből. Talán azért, mert ő szólított meg először mióta megszöktem. A bűnöző söpredéknek nem volt egy kedves szava hozzám és csak fenyegetést kaptam. Ez az alak legalább egy csepp emberséget mutatott, még ha meg is sértett a viselkedésével.
– Igazad van. – Ismertem el végül és megittam egy húzásra az egész bort. Ahogy a pohár alja megint az asztallapon kötött ki, halkan koppanva, magam elé húztam a mocskos agyagtálat. Ujjaim gyengén szorítottak rá a fakanálra. Éppen csak egy negyed falatnyit erőltettem az ajkaim közé. Megint elfogott az undor a szagától… de nem kezdtem el öklendezni. Már megtanultam megállni a fájdalmat is, ez sem jelentett gondot. Ha nem tartottam volna magamat, akkor végig hánytam volna az életemet, amilyen alakokkal dolgom volt.
Közben átgondoltam újra az elhangzottakat. „Kötelesség” és „barát” – ezek a szavak hangzottak el, lényegében csupa olyasmi, amiknek a jelentését nem ismertem. Nekem nem voltak kötelességeim, barátaim még kevésbé. Mindent magamért tettem, a kapcsolataimat a saját javamra fordítottam. A fagyott koszfészek kijelentés viszont önkéntelenül is őszintébb mosolyt csalt az arcomra, mintha saját gondolataimat hallottam volna szavakba öntve.
A tekintetem megint rá tévedt, közben próbáltam nem mosolyogni. A gyomromban furcsa érzés kavargott, amit nem tudtam volna megmagyarázni… inkább gyorsan kortyoltam egyet a borból, hátha az helyretesz mindent odabent. Volt egy fickó a Falon, valami Fogatlannak hívták… vagy ilyesmi. Állandóan azt mondta: azért iszik, mert az tisztítja a belsőt. Csak szerette az alkoholt semmi több és én mégis az ő tanácsára ittam. Engem aztán megtisztíthatna belülről, mert kezdtem egyre furcsábban érezni magam az újdonsült társaságban.
– Szívemből szóltál. Én is szeretnék eltűnni innen minél előbb… de nem ismerem az utat Királyvárba. – Morogtam, miközben megint az ajkaimhoz vezettem a kanalat.
Le kell nyelned! – parancsoltam magamra közben, mert nagyon nehezemre esett még rágni is. Csak az a furcsa lüktetés dolgozott bennem, aminek nem tetszett az elutasítás, ami meg akarta mutatni, hogy igenis el fogja csábítani a titokzatos keletit is.
Persze az esetlenségemet csak fokozta volna, ha azt is hozzáteszem, hogy fogalmam sincs jelenleg hol vagyok, hiszen napokat utaztam egy takaró alatt – remélve, hogy nem találnak meg. Aztán mikor kimásztam alóla, akkor ismeretlen vidéken találtam magam. Észak olyan idegen volt számomra, amilyen bármelyik másik vidék lett volna.
– Bizonyára megtalálom a módját, hogy az útbaigazítást megfizessem, ha éppen szükséges. Az embernek áldozatot kell hoznia, ha valamit el akar érni.
Megrántottam a vállamat és most én töltöttem meg újra a poharát borral és toltam elé. Ha valamihez értettem, hát az a társalgás volt… még ha most erőtlennek is hatottam a több réteg kosz és megaláztatás alatt.
– Te olyan embernek látszol, aki sok mindenen átment. Talán megérted, miért áldoz fel valaki ennyi mindent csakhogy visszaszerezze a boldognak hitt múltja egy darabját.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Miért nem működnek a régi szabályok a bordélyon kívül? Ezen gondolkodtam, ahogy tekintetem újra és újra az övébe fúrtam. Kiszáradt a torkom, ahogy kezébe vette a poharat és a pereme felett rám nézett. Barna szemeinek csillogására, mintha összeszorult volna a gyomrom, mégis próbáltam ura maradni a tetteimnek. Ha elhúzódnak az embertől, annak oka van. Talán csak undorodott tőlem, mint a ser, akit nyakon szúrtam a tőrömmel, akinek a vére az ujjaimra folyt… ami odaszáradt a bőrömre és sokáig ott is maradt, emlékeztetve, miért veszítettem el mindent.
– Nem tudok semmit adni neked… – Válaszoltam, de már nem a szemébe néztem. A poharat néztem, ahogy az asztalon koppan megint – ma már nem először és nem is utoljára.
Nem volt semmim, csak a testem. Még ruháim sem igazán voltak, csak rongyok, amik megvédtek annyira a hidegtől, hogy talán kibírjak pár napot Északon. Keveset ajánlhattam és olyan ígéretek, hogy „ha majd megszerzem a ládát kifizetlek” nem jöhettem számításba. Nem azért, mert nem tettem volna meg gondolkodás nélkül… egyszerűen túl bizonytalan volt minden. Ha pedig a segítségemre lesz, a lehető legkevésbé akartam volna hitegetni. Figyeltem, ahogy ujjai rászorítanak a borosüvegre, hogy magához vonja és megint megtölti a poharat. A bor megint kívánatosan csillant meg a tűzhely meleg fényében. Hagytam, hogy kicsit megint magával ragadjon és végre ne a velem szemben ülőt bámuljam. Az ételt megint csak piszkálgattam, mintha az undor győzött volna – pedig nem így volt, valami más zavart meg. Ragaszkodni kezdtem ehhez az alakhoz, holott a nevét sem tudtam és bár azt akarta a bennem erősen lüktető dac, hogy csak azért is megtetszek neki, nem láttam érdemesnek ráerőltetni magamat. Vannak férfiak, akik nem szajhákat keresnek vagy más férfiak társaságát. Az olyanokkal csak beszélgetni szoktam, olyan dolgokról, amik mindkettőnk számára hasznos lehet. Én tanulhatok, ő meg büszkélkedhet a tetteivel… csakhogy ő nem büszkélkedett. Volt benne valami szomorúság, valami mélyről jövő keserűség, ami még erősebb kapocsként húzott hozzá.
Ajkaimhoz emeletem a poharat. Egy aprócska kortyot vettem magamhoz belőle, hogy átgondoljam mit is mondott. Vajon mi lehet az, amit már nem kaphat vissza? Ezen gondolkodtam, míg hagytam, hogy az alkohol melegsége szétáradjon a testemen. Jobban esett, mint a bűzös ragú, aminek éhgyomorra még egészen finomannak tűnt az illata – néhány kanál elfogyasztása után pedig egyenesen undorítónak hatott. Hagytam, hogy a bor átöleljen és kicsit megszédítsen. Négy hónapja nem ittam semmit, már a második pohár úgy hatott rám, mint annak idején az első korty bor, amit Lyn kényszerített belém – mondván, hogy majd könnyebben adom oda magamat tőle egy taszító külsejű férfinak… hát nem volt igaza.
– Hogy is mondhatnék nemet még egy kis borra? – Megint elmosolyodtam, ez ismét közelebb állt egy őszinte arckifejezéshez, mint a színpadias, kissé gúnyos gesztus, amit annyiszor öltöttem már magamra az elmúlt években. Már nem kellett megjátszanom magam, hiszen nem tetszettem neki. Tudtam, hogy neki az eszemmel kell imponálnom, abban pedig semmi mesterkedés nem volt. Sokat tanultam másoktól és a saját erőmből is. Megharcoltam azért, hogy az lehessek, aki vagyok… vagyis csak voltam. A Fal megváltoztatott. Bár emberek vettek körül, de magányosabb voltam, mint a bordélyban. Reméltem, hogy csakis ezért ragaszkodom ehhez a fickóhoz, mert neki legalább volt egy-két kedves szava hozzám. Csakhogy ott volt az az érzés, hogy szerettem volna megérinteni… szerettem volna a közelébe lenni, úgy mint amikor beleütköztem az ajtóban… Nem, nem! Lysander, kapard össze magad! – szóltam magamra, ezek a szavak szinte Lyn hangján csengtek bennem. Gyűlölte, ha érzéseim vannak, mindent megtette, hogy kiölje belőlem és csak a testemet használjam.
Az üres pohár az asztalon koppant ismét. Óvatosan dörzsöltem végig az ajkaimon, mielőtt egy utolsó csepp előttem landol a kopott fán.
– Ha segítesz nekem, én is segítek neked… bármiben, amire szükséged van. – Az első gondolat futott ki a számon, ami talán csak az alkohol miatt keletkezett bennem. – Nem vagyok harcos, soha életemben nem volt a kezemben kard. De az ujjaim egész ügyesek, bármilyen zárat ki tudok nyitni és bármit meg tudok szerezni neked, anélkül, hogy észre vennének… legalábbis ha erőre kapok. – Magyaráztam és egy falat ételt nyomtam megint a számba. Igen, erre is szükség volt ahhoz a bizonyos erőhöz, ami nagyon is kell volna az út folytatásához.
– Ezen kívül csak a társaságomat tudom biztos fizetségnek felajánlani. – Megrántottam a vállamat és ránéztem. A szemei helyett most az ajkait fürkészték a szemeim… ettől pedig legalább olyan forróság áradt szét a testemben, mintha benyakaltam volna még két nagy pohár bort. A tenyerem, ami az asztallapon feküdt nyugodtan, a tányér mellett, lassan indult meg felé. A koszos pohár mellett is elhaladt, de még időben észbe kaptam. Ezért az asztal közepe környékén állt meg a kezem. Morogtam egyet magamban. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem az önuralmamat… de talán már késő volt.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Újabb adag bor érkezett, ezúttal egy szélesebb szájú, ám nem kevésbé dísztelen üvegben. Ugyanúgy por és kosz borította ennek is az oldalát. Csak akkor látszott megint az a szépséges, élettel teli meleg csillogás, mikor az kecsesz ujjak megragadták a nyakát és megdöntötték. Az ital pedig rövid pillanatig a mocskos, összefogdosott pohárba csordogált. Hosszan néztem ott, ahol a szám korábban az üveget érintett. Beleborzongtam egy újabb gondolatba: lényegében ez volt az egyetlen módja, ahogy hosszú percek óta egymáshoz értünk. Hiányzott még mindig a bokája érintése az enyémről.
Lyn hangja megint felvisított a fejembe: Fejezd ezt be, Lysander! Igen, igen, tudtam, hogy igaza volt. Érdekkapcsolatokra volt szükségem, amikkel feljebb kapaszkodok, nem olyanokra, mint ez. Nem lett volna szabad érdeklődnöm iránta, nem lett volna szabad engednem a szívem heves dobogásának, ami még a kezemet is mozgásra kéztette. Bőrömet kissé sértette a karcos, koszos falap érintése, amint végig csúsztattam annak felületén. Tenyerem erőtlenül pihent meg az asztal közepén. Bátorságom lett volna megérinteni. Nem ilyesmitől tartottam, hanem hogy a gyomrom megint bukfencet vet és a szívem majd kiszakad a mellkasomból. Remekül megéltem abból, hogy csak akkor éreztem, mikor fizettek érte, máskülönben önző voltam és csak a saját külsőmmel és jólétemmel foglalkoztam. Ezúttal viszont nem csak ez dolgozott bennem olyan hevesen, hanem hogy az  első emberbe próbáltam kapaszkodni, aki legalább félig-meddig jól bánt velem.
– Hát nem te lettél volna az első, akit megszabadítok egy kevés aranytól. – Megrántottam a vállamat, aztán büszkén ki is húztam magam, mintha valamiféle dicsőséges tettemet osztottam volna meg vele. Korábban senkinek sem beszéltem az ilyesmiről. Lyn tudta, de nem kérdezett rá, én pedig nem bíztam benne annyira, hogy elmondjam mennyi vagyonra tettem szert a kis trükkjeimmel. – Régebben volt egy tőröm. De csak egyszer kellett használnom.
A kezemre pillantottam az asztal közepén. Olyan árvának tűnt, mintha ösztönösen is azt akarta volna a testem, hogy valaki rendesen érintsen… hogy valaki megint jól bánjon velem… vagy jobban, mint korábban bárki más. Túl sok volt az elmúlt négy hónap, nehezebben telt el, mint a korábbi majdnem harminc esztendő az életemből. Olyan volt, mintha évtizedek választottak volna el a korábbi életemtől. És hiába igyekeztem legalább egy evőeszköznek szánt életlen késsel ágyba bújni esténként, nem jött álom a szememre. Annyi fenyegetés ért, hogy nem mertem elaludni, csak a kora reggeli órákban, mikor már túl feltűnő lett volna, ha nekem esne valaki.
– Hmm? – Nyögtem fel kicsit, amikor ismét boros üveg után nyúlt, hogy megtöltse a poharat. Figyeltem ezt a mozdulatot is, meg azt, amivel közelebb tolja hozzám. Keze, mintha véletlenül pihent volna meg pont az enyém mellett. Annyira közel, hogy éreztem a belőle áradó meleget.
Nyeltem egyet. Ujjaim kicsit megrándultak, mintha a borért akartam volna nyúlni, de nem, nem akartam a poharat fogni. Inkább én is az arcára emeltem a tekintetem. Most nem időztem el az apró részleteken, csak a szemeibe néztem. Csupán egy pillanatra bámultam az ajkaira és gondoltam olyan dolgokra, amik nem lettek volna helyénvalók. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy csak ma érdekel ennyire, holnapra már úgysem lesz más, mint valaki, aki segít eljutni a célomhoz.
– Sok férfi fordult meg lóval a bo… nálam – magyaráztam. Közben kicsit elcsuklott a hangom, nem akartam máris kibökni, hogy egy bordély vezetője voltam, jobbnak láttam elhallgatni. – De nem volt szerencsém felülni egyre sem.
Egy kicsit elhúztam a számat, ahogy ujjaim megint megrándultak. A kezem szinte önkéntelenül vándorolt közelebb az övéhez. Kisujjam óvatosan simított végig a kézfején. Tetszett a bőre érintése, annyira, hogy bele sem gondoltam abban, milyen egy szerencsétlennek festhetek most előtte. Nem, nem azért, mert csábítgatom… abban szakembernek számítottam. Férfi létemre semmilyen fegyverrel nem tudtam bánni és még lovat is csak távolról láttam. Szánalmasnak tűntem volna még a saját szememben is, ha lett volna időm ezen gondolkodni.
– Az én életemben nem igazán volt szükség lovakra és fegyverekre. Csak annyit tudok róluk, amennyit a vendégeim elmondtak. – Köszörültem meg a torkom és inkább a borért nyúltam a nem őt érintő kezemmel, hogy ledöntsem a torkomon, de azonnal, mert már kezdett túl melegem is lenni. Addigra tenyerem finoman érintette a kezét, kicsit végig cirógattam az ujjain. A fejemben közben Lyn már egyenesen toporzékolt.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Furcsán éreztem magam, ahogy kezének melegét a saját ujjaim alatt éreztem. Kétlem, hogy valaha ilyen gyengéden értem volna bárkihez… habár Lyn pontosan megtanította, miként simítsak végig a vendégek karján, hogyan hitessem el velük, hogy nagyon is érdekelnek. Valójában a legtöbb hidegen hagyott, legalább annyira, mint a csitrik, akik egésznap körbe vettek. A csillogó kincsek érdekeltek. Az aranyérmék csillogásától pedig egyenesen kirázott a hideg… de az kellemes borzongás volt, olyan, amitől másnak éreztem magamat, amitől Lysander kezdett az lenni, akinek mindig is lennie kellett volna. Mintha a sorsomban lett volna megírva, hogy nem a porban fogok fetrengni, a saját hányásomban, ahogy annyian Bolhavégen. Igen, talán onnan származtam, talán nem. Ezt sem tudtam biztosan megmondani. Csak álmaim voltak, csak anyám hajának simítására emlékeztem. Jó éjt csókot nyomott a homlokomra, a tincsei pedig a fülemet, az arcomat, a nyakamt csiklandozták. Évekig hiányzott az az érzés, aztán felnőttem, megerősödtem nem volt szükségem asszonyi pátyolgatásra. Küzdöttem a céljaimért, azért, hogy ne jussak mások sorsára. Fölényeskedtem, dekadens voltam, olyan aki bármit megtehet puszta szavakkal. Az én kis birodalmamban így is volt egészen addig, míg meg nem jelent Ser Seggfej és el nem kezdte a fejemet a falba verni. Talán én voltam túl erőszakos, talán mindketten sokat ittunk, de bolond lettem volna hagyni magam megöletni, mert nem feleltem meg az ízlésének.
Ujjaim önkéntelen cirógattak végig megint a szemben ülő férfi bőrén. Ebbe beleborzongtam, pont annyira, mint régen, ha érmék csilingeltek a tenyeremben vagy amikor bársonyköntösbe bújtam reggelente és a kellemes anyag végig simított a karomon, a vállamon. Nekem az volt a páncélom, még ha nem is ragyogott olyan ezüstösen napfényben. Nem ért annyit, mint a gyűrűk az ujjamon, az aranyfülbevalók, a drágaköves nyakláncok, mégis az tett azzá, ami voltam.
– Ha nem tudom használni van értelme? – kérdeztem. Egy kis fintorszerű mosoly ült ki az arcomon.
Nem gondolkodtam el azon, hogy esetleg meg kell védenem magam. Valójában egyáltalán nem gondolkodtam el azon, hogy miféle veszélyek leselkedhetnek rám útközben. Csupán annyi járt az eszembe, hogy a nagyobb főutakat el kell kerülnöm. A fegyverem viszont mindig is a nyelvem és a tudásom volt. A tudást nem lehet elvenni és sokszor olyan hatalmat jelent, amivel nem mindenki rendelkezik. Csakhogy ezt is úgy kell használni, hogy a végén ne az ember kössön ki egy penge rosszabbik végén.
A szemébe néztem, miközben beletúrt sötét hajába. Figyeltem, ahogy a tincsek még kuszábbak lettek, még vonzóbbak… azokat is érinteni kívántam. Nyelnem kellett egyet, mert nem akartam magamat feleslegesen zavarba hozni. Már így is elutasított. Csodálkoztam rajta, hogy a kezét az enyém alatt hagyta anélkül, hogy undorodva küldött volna el. Nem olyan volt, mint az a ser, akit megöltem. Az újra és újra elutasított, míg nem annyira kihoztam a sodrából, hogy meg akart ölni.
– Nincs preferenciám – válaszoltam. Megrántottam a vállamat és miközben ő a borral volt elfoglalva, én megint a kezeinkre pillantottam. Tetszett a látvány, legalább annyira, mint az arca, a magassága, meg az a megfoghatatlan valami, ami ott csillogott a szemében. Ujjaimat kicsit talán erőszakosan az övéi közé fűztem, remélve, hogy ezúttal nem húzza el. Szándékosan nem fogdostam ennél jobban, pedig már aligha érdekelt a közönség. Tetszett a fickó és meg akartam kapni… de minden esély megvolt rá, hogy inkább jól elver, ha komolyabban próbálkozom.
– De azt hiszem, képes volnék megtanulni, akármit is mutatsz nekem. Mindig is törtető voltam. Ha ez kell a célomhoz, megoldom. – Halkan beszéltem, azt akartam, hogy már csak is ő hallja, amit mondok. – Viszont egy kard lehet komoly próbálkozás lenne elsőre. Nem vagyok túl erős fizikálisan. Ezért is jó a tör, ott elég egy hirtelen mozdulat és minden véres… – Nyeltem egyet. Fájó pont volt még ez… hiszen pont egy ilyen hirtelen mozdulat vetett véget a korábbi életemnek... Kettőt pislogtam, majd megpróbáltam összeszedni magam, hogy megint rá nézzek.
Ezúttal én húztam magam elé a boros üveget és pohár helyett abból kortyoltam két nagyobbat. Megint megtöröltem ajkaimat szabad kezem puha ujjbegyeivel. Aztán megpróbáltam visszanyerni az önbizalmamat. Nem gondoltam volna, hogy valaha fájdalmasnak fogok titulálni bármilyen emléket. Csakhogy ez nagyon is annak tűnt. Szinte éreztem a nyakamban saját szúrásomat, mert ott nem csak egy életet vettem el, hanem kettőt. A sajátomat is. Most pedig mindent bevetve próbálom magam visszahozni a valóvilágba a sötétség helyett.
– Neked mi a preferenciád? – Kérdeztem. Direkt nem tettem hozzá, hogy fegyverekről van szó. Közben az ajtó felé pillantottam. Jobban szerettem volna vele kettesben lenni, de hát még a bor sem fogyott el.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Beleborzongtam abba is, ahogy végig simított a kézfejemen. Már nem csak a tekintete kínzott, hanem ez az apró kis érintés is. Nem tudtam eldönteni, hogy szerencsés volt-e éppen ezzel az alakkal összekavarodnom a Falról szökve vagy éppen átok. Ő volt az első, akivel összefutottam és még csak kirabolni sem tudtam… arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent kavart fel bennem. Olyan volt, mint egy tükörkép, ami ugyanazt a keserűséget hordozza magában, mint én és olyan volt, mint egy hatalmas széllökés, ami az nyugodt víz felszínén hullámok kelt. Bennem pedig egyre több forró hullám dolgozott és ha nem lett volna közöttünk az az asztal és nem fürkészett volna annyi szempár, szép lassan közelebb is kerültem volna hozzá.
– Talán mindegy mi által halok meg. Az akkor már úgysem fog számítani – mondtam. Kicsit megszorítottam a kezét, hogy érezze, értékelem a figyelmességét. Nem csak ezt a szöveget, hanem mert szinte azonnal reagált a hangulat változásomra. Nem kellettek szavak, nem kellett semmi csak az az érintés volt. Nem akartam, hogy a keserűségem elvegye azt a forróságot, amit nem lett volna szabad éreznem. Vajon ő is érezte? Vajon az ő szíve is olyan különös ritmust adott, ami az egész testében remegést okozott?
Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy csak régen ért hozzám bárki is gyengéden. Próbáltam arra kenni az egészet, hogy már nem voltam annyira ura a testemnek, mint néhány hónappal korábban. Én mindig az erő álarca mögé bújtam, én mindig úgy tettem, mintha nem rettegnék senkitől, de a szívem mélyén nagyon is féltem. Féltem, hogy egyik este lefogják a karomat, a lábaimat és azt tesznek velem, amit csak akarnak. Talán meg is fojtottak volna, ha végeztek. De bennem ott lüktetett, hogy túl kell élnem. Az utolsó hetek voltak nagyon nehezek, addigra már erőt vett rajtam a kialvatlanság és talán egy csepp bizonytalanság is csepegni kezdett méregként a szívemre. Számtalan kérdés merült fel. Vajon tényleg meg tudok szökni? Nem lenne-e jobb elviselni a sorsomat? Ezért kellett hirtelen döntést hoznom és felmásznom arra a szekérre, többet kockáztatva, mint egy jól megtervezett kijutással. Nem engedhettem, hogy uralni kezdjen a bizonytalanságom.
Tetszett az, amit mondott. Egy kicsit elterelte a figyelmem a tőrről való elmélkedésről… persze nem azért, mert ne lettem volna tisztában a képességeimért. Makacs egy patkány vagyok, aki aztán könnyedén szúrna nyakon még valakit, aki megpróbálná megölni. Nem erről volt szó, inkább csak az fájt, ami utána történt. Ahogyan elhurcoltak, meg sem próbálták meghallgatni, miért tettem. Én csak egy ringyó voltam, akit könnyű pótolni… egy serrel viszont egészen más a helyzetet. Fontos ember.
Éppen csak visszanéztem a társaságomra. Addig az ajtót fürkésztem, szívesen mentem volna most ki a hideg északi éjszakába, hogy egy kicsit magamhoz térítsen. Lyn szavait már régen elfedte valami különös, mámoros érzés, amit azok a keleti vonások váltottak ki belőlem és az érdekes csillogás a szemében. Észre sem vettem egy pillanatra, hogy felállt, csak hagytam hogy húzzon maga után. Közben ujjaim még erősebben kulcsolódtak az övéi közé, mintha attól félnék, elveszíthetem ezt a kincset, amit éppen egy ilyen szakadék fogadóban leltem meg. Nem érdekelt, hogy esetleg összesúgnak mögöttünk. Engem a söpredék sosem foglalkoztatott. Ezerszer ringyóztak le, mikor végig mentem Bolhavég mocskos utcáin, nem számított az egész. Megtanultam a fontos emberek szavait meghallani, a többit pedig mellékes zajnak tekinteteni.
– Nagyon fülledt a levegő… – Bólintottam, kissé megkésve.
Hagytam, hogy kivezessen és egy pillanatra lehunytam a szemem. Az ajtó becsapódott mögöttünk, hirtelen rám talált az hatalmas csend, ami ezeket a kietlen vidékeket tökéletesen leírta. A hideg levegő fagyos kézként simított végig az arcomon. Ebbe már nem azért borzongtam bele, mert újabb forróság hullám talált meg a vágy nyomán, hanem mert valóban hideg volt. Ösztönösen húzódtam közelebb a magas férfihez, mintha az ő melege csillapította volna a szél erejét. Szerettem volna még jobban hozzá simulni. Érezni a testének minden apró porcikáját, érezni a leheletét az ajkaimon.
Megráztam a fejem és inkább próbáltam ésszerű mederben tartani a beszélgetést.
– Hogy hívnak? – kérdeztem elég halkan. – Én Lysander vagyok. – Tettem hozzá, ahogy az illem megkívánta… és amiben egy cseppet sem voltam jártas. Nekem diszkrétnek és csábítónak kellett lennem, nem udvariasnak.
Nem néztem rá bemutatkozás közben. Már felesleges lett volna, ott álltunk kéz a kézben, a testem az övéhez simult – nem mintha nem lett volna meg a választása, hogy elhúzódjon, nem szorítottam magamhoz, vagy kényszerítettem erre. Csak elnéztem a távolba, a kietlen vidéket kutatva tekintetemmel. Reméltem, hogy a sötétben kirajzolódó fák és hegyek körvonala elég lesz arra, hogy elvonja a figyelmemet a mellettem állóról.
– Rohadt unalmas ez a táj… – Állapítottam meg sóhajtva. A testemben ugyanis még mindig ugyanaz az érzés lüktetett.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Volt valami hátborzongató, mégis lenyűgöző ebben az északi tájban. A hatalmas csönd, mintha nehéz lett volna, úgy préselte össze az embert. Királyvárban még éjjel is a szajhák sikongatásától volt hangos a bordély… szép is lett volna, ha az Örömök Házában nem ilyen „kellemes” zajokat talált volna az odalátogató, pénzes vendég. Ha a hajnali órákra el is némult a környék, nem ilyen volt. Nem ilyen békés, nem ilyen unalmas… nem ilyen… semmilyen. Mert ez jutott eszembe, ha csak körbe néztem: semmi. A szellőben éppen csak mozdulatak azok a távol, feketének tűnő fák. Az embernek az az érzése támadt, hogy Westeros ezen részén megállt az idő.
Közben a beszélgető társam nevét ízlelgettem. Sair… Sair… – ismételgettem magamban, nem foglalkozva a mondat azon részével, hogy Westerosban ismerik így. Nem akartam belegondolni, hogy ez esetleg valami állnév vagy talán onnan, ahonnan jött olyan bonyolult nevet viselt, melyet jobbnak látott leegyszerűsíteni.  Mindenesetre tetszett az idegen csengése. Mintha ettől megint csak vadul kalapálni kezdett volna a szívem. Belém hasított az érzés: az ő nevét is úgy fogom talán ismételgetni, mikor este behúzódók valahova aludni, mint gyerekként anyámét. Csakhogy az hiába való volt, egy idő után megfeledkeztem róla. Akkoriban a név egy varázsszónak tűnt, amit ismételgetve akár a halálból is vissza tudom rángatni azt, akire szükség volt. Álmomban sokszor meglátogatott eleinte anyám… aztán változni kezdtek a dolgok. Rájöttem, hogy a picsogás helyett életben kell maradnom, meg kell mutatnom a világnak, hogy bár nincsen család nevem, mégis el tudok érni valamit, mégis lehetek valaki, mégha nem is olyan aki egy palotában ücsörög süteményt majszolva, bort szürcsölve. Minden kincsemért, minden lélegzetvételemért megharcoltam. Ezért is volt olyan kétségbeejtő, hogy ott ácsorogtam valahol északon, egy útszéli fogadó előtt, a fagyos szélben, rongyokban… hevesen kapkodó szívvel. Még meg sem szöktem jóformán, máris szerettem volna belekapaszkodni anna a pillanatba, hogy ne múljon el. Nem tudom, mi kötött ahhoz a Sair nevű idegenhez, de minden porcikám őt akarta, vele akart lenni… mintha onnantól elképzelhetetlennek tűnt volna valamennyi napkelte és napnyugta. Sosem éreztem ezt, de azt tudtam: meg akarom tartani őt.
– Ezek szerintem nem vagyok már túlságosan közel a Falhoz… – motyogtam kissé erőtlenül magam elé, úgy hogy ő meg sem hallhatta. Ha még is akkor csak morgásnak vélhette.
Megéreztem magamon a tekintetét. A nagyképű énem, amelyiknek tetszett az érzés, megkérdezte volna tőle, hogy akarja-e ezt. Valójában azonban nem nyílt szóra a szám. Csak halványan, elégedetten, mint aki igazi győzelmet aratott, elmosolyodtam a halk koppanásra. Tudtam, hogy a kezében tartott üveg koppant a fagyos földön. Ujjai az arcomra leltek, finoman simítottak végig az államon, ahogy maga felé fordította a fejemet. Megkapta hát a tekintetem.
A fülemhez hajolt egy pillanatra, mintha azt szerette volna, hogy tisztán halljam a szavait… nem mintha lett volna bármiféle zaj, ami elnyomhatja. Éreztem a leheletét a bőrömön, az is forró volt. Olyan forró, hogy a vágy egyetlen, hatalmas hulláma elemi erővel futott át rajtam és valószínűleg le is döntött a lábamról. Utolsó szavát már egyenesen szemeimbe nézve sóhajtott.
Furcsa érzés taglózott le megint. Régen selyembe, bársonyba bugyoláltam magam, hogy megszerezzek magamnak valamit… Sair még annyit sem igényelt, hogy komolyan megdolgozzak érte. Neki elég volt az, aki igazából vagyok. Sosem találkoztam még ilyen emberrel.
– Én is meg akarlak csókolni… – válaszoltam. A szavakat lágyan formáztam, a hangom halk volt, mert még mindig a hatása alatt voltam.
Karom fölfelé vándorolt, tenyereim végig simítottak a karján, a nyakán, hogy végül a farkóján állapodjanak meg. Finoman cirógattam meg a sötét tincseket, majd húztam egy kicsit közelebb magamhoz. Ajakink már majdnem összeértek, mikor megálltam. Csak az övéi közé sóhajtottam. Élvezni akartam a pillanatot, mert ez is csak a miénk volt, talán egyedül ezé a az éjszakáé.
– Sair… – Sóhajtottam a nevét az ajkai közé, mintha az is csak a szenvedély hangja volna. Ujjaim finoman martak a tincseibe megint, ahogy még közelebb vontam magamhoz. Ajkaink végre találkoztak, végre összeolvadtak. A szemeimet azonnal lehunytam, kiélvezve ezt is.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Ajkai finoman csókoltak, puhán… mintha nem lenne bátorsága elvenni, amit akart. Nem sürgettem, végül is nem ismertük egymást, csak az a valami volt ott, ami vad ritmusra késztette a szívemet, akárhányszor a szemébe néztem, akárhányszor megérintettem. Az ajkai közé sóhajtottam, mikor elhúzódott, mintha csak akkor jutottam volna levegőhöz. A forróság nem hagyta, hogy gondolkodjak. Kellett egy pillanat, míg a hideg szellő végig cirógatott az arcomon, mint Lyn reggelente, mikor megpróbált kirángatni az ágyamból. Most ez volt az ébresztőm, én pedig csak nehezen tudtam kihúzni magam az álomból.
Nem is ismered, Lys – kínoztam magam, ahogy homlokát az enyémnek támasztotta. Szükségem volt rá azok után, amiket átéltem. Szükségem volt a kedvesen becéző lágy csókokra, mintha azok gyógyírt jelenthetnének a sebeimre. Nem tudom volt-e más alkalom, amikor valaki ennyire gyengéd volt velem… ha igen akkor is csak azért, mert tudta, hogy cserébe bármit megtehet velem. Nem csak erőszakos férfiak jártak az ágyamban, voltak lágyak is, akik nem baszni, hanem szeretkezni akartak, nekem pedig úgy kellett tennem, mintha pontosan arra vágynék. Megérte, ha a végén egy érméktől terhes erszényt dobtak mellém a párnára. Ez volt az első, hogy nem azért csókoltam valakit, mert a végén vártam valamit. Ha fiatalabb koromban el is kezdett érdekelni az egyik vendég, Lyn gondoskodott róla, hogy többé ne térjen be hozzám. Mindent megtett, hogy kiszakítsa belőlem az érzéseket… én pedig tudtam: ez az én javamat szolgálja. A végén már egészen elfelejtettem, hogy képes vagyok ilyesmire. Sair úgy rángatta elő belőlem az elnyomott emlékek alól, mintha csak ebből élne. Mestere volt a dolognak.
– Veled megyek – suttogtam.
Csak egy kérdés fordult meg a fejemben, amit nem akartam kimondani: Mi lesz, ha megérkezünk Királyvárba? Ott majd elválnak az útjaink? Valószínűleg igen, én ellopom, amim van és ha szerencsém van tovább tudok állni, mielőtt elkapnak és megint a Falra száműznek. A katonák, a királyi őrség tagjai ismerik az arcomat, ők hurcoltak el a bordélyból, ők vertek össze, mielőtt a ketrecembe tuszkoltak, hogy hosszú napokig utazzak északra.
Nyeltem egyet az emlékre. Még éreztem az ütések nyomát is, amik a testemet érték. Csak az feledtette el egy pillanatra, ahogy Sair karja a derekamra siklott és a köztünk lévő távolság egyszerűen megszűnt létezni. Sóhajtottam egyet, mintha tűz felé közelednének tagjaim. Ahogy odabent mondtam, ő a tűz… de vajon elég vagyok még ahhoz, hogy kioltsam az erejét? Ha nem, hát akkor hagyom, hogy ő oltsa ki az enyémet. Ujjaim még mindig a tarkójánál babráltak, finoman simítottam végig a nyakán és állapodtam meg a vállán egy hosszú pillanatra.
Lehet, hogy idegen volt nekem, lehet, hogy nem éreztem korábban gyengédséget igazán senki iránt. Mégis egyetlen órácska alatt vált a támaszommá, azzá akit a magaménak akartam és vágytam rá. Talán ez csak testi vonzalomnak indult, de én többet akartam, magam mellett tudni… Lyn már úgysem szállhatott be az életembe. Tudtam nagyon jól, amint meglátna rám hívná az őröket és várná a jutalmat, amiért szökött rabot fogott. Talán szeretett, mintha a gyereke lennék, de kapzsi, mint én. Neki az arany és az ezüst legalább annyira előrébb való, mint nekem… hiszen ő nevelt fel.
Végig simítottam a mellkasán. Már ennyitől is halk sóhajtás hagyta el az ajkaimat, szinte ösztönösen dörgöltem hozzá a testemet, mintha az segítene a hideggel szemben. Nem vágytam vissza a fogadóba, inkább az ő forróságával szerettem volna felmelegíteni magamat. Még jobban hozzá préselődtem. Homlokom elvált az övétől, ajkaim lágy csókkal illették a nyakát az álla alatt. Tetszett, hogy olyan magas, tetszett, hogy tud bánni a fegyverrel, tetszett az illata – mert belőle nem csupán bűz áradt. Nem olyan volt, mint azok a szörnyetegek a Falon, akik bűzös szájukat a fülemhez nyomták, úgy suttogták bele, mit fognak velem csinálni.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, mintha megijedtem volna attól, hogy ez az egész ilyen hirtelen talált rám. Egy olyan, mint én nem érdemelt érzéseket, nem érdemelt ilyen kellemes forróságot… de a kezem a szíve fölé vándorolt. Ujjaim, tenyerem alatt éreztem azt a ritmust, ami az én mellkasomban is dolgozott.
– Ne félj tőlem, ne félj elvenni, amit akarsz… kérdezned sem kell… – Suttogtam a nyakának, finom meleg levegővel kényeztetve a bőrét. – Mert én is arra vágyok, amire te.
Elhúzódtam tőle, hogy egy rövid pillanatra a szemeibe nézzek. Aztán megint lehúztam magamhoz egy csókra. Már nem csak simogattam ajkaimmal az ajkait, már elszállt minden bátortalanságom. Úgy csókoltam, ahogy akartam, ahogy a kezdetektől fogva akartam. Szenvedélyesen, forrón. Nyelvem könnyen utat talált ajkai közé, mintha oda tartozna valójában. Ösztönös vad táncot járva akartam a vágyakat még jobban felkorbácsolni benne, mert bennem már elviselhetetlenül tomboltak.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Szerettem volna kérdezni. Nem tudom kitől vagy miért, de ott várakozott a kérdés Sairt csókoló ajkaimon. Csak tudnom kellett, miért érdemeltem ki ezeket a heves érzelmeket, ezeket a vággyal teli érintéseket. Sosem éreztem erre érdemesnek magam. Lyn nevelése volt talán, az, hogy túl fiatalon taszítottak egy ser karjaiba először, egy mocskos, iszákos vénemberébe, aki kisfiúkkal szórakoztatta magát... én is mocskos lettem. Volt bennem valami bűnös, ami a bordély falai között tűnt egyedül természetesnek, hogy férfiakat bolondítottam magamba. Hát ezért neveztek szajhának a bűzös sikátorok isteneket félő lakói. És valóban ringyó voltam, ezt nem moshattam le magamról, de keritőként, ha valaki rám vágyott, tehettem a saját élvezetemért is valamit. Nem gondoltam arra azonban soha sem, hogy az majd olyanná válik, mint egy valódi érzés, egy valódi kötődés, amire szükségem lesz, amit nem akarok elengedni.
Ahogy ujjai a csípőmbe martak, ösztönösen simultam hozzá. Minden porcikámmal érezni akartam meleg testének legapróbb szegleteit is és a vágyát. Éreztem az illatát, mert ha be is fedte valamennyire az út pora, volt egy saját aromája, ami még hevesebben vonzott hozzá. Nyelvem vadul simult újra és újra az övéhez. A fülemet már nem a szellő halk, fütyülő hangja töltötte már meg, hanem saját sóhajom.
Távolabb került tőlem. Szemeimet résnyire nyitottam, ajkait bámultam, amik az előbb még hevesen simogatták az enyéimet. Hangos sóhajjal adtam a tudtára, még vágyom rá, nagyon akarom. Ujjaim cirógatták, lágyan, szinte észrevétlenül. A simításába beleremegtem egyszerűen, vágytam a forró érintésekre.
– Ott kaphatsz meg, ahol csak szeretnéd, Sair... – Neve megint egyetlen, érzelmektől heves csókba torkollott. Nem gondolkodtam többet, nem tudtam csendes maradni... akartam, mindenféle titok nélkül. Kezem megint a mellkasát simította, sőt apró csókot is leheltem a ruhára, pontosan a szíve felett. Az is olyan heves táncot járt, mint az enyém és ez valami különös rajongással töltött el.
Már nem számított, hogy mocskos vagyok, mocskos rongyok takarják a testem. Annyira akartam, annyira vágytam rá. Szükségem volt erre a gyengédségre, amiben sosem volt részem igazán. Mintha most érdemes lennék rá, annyi szenvedés után. Kezem a mellkasáról a vállai felé haladt, végig simítottam a karján, egész a kézfejéig. Ujjaim az ő ujjai közé fűztem és elmosolyodva pillantottam a szemeibe. Nem akartam megint elűzni, nem akartam újra azt a hűvösséget érezni, ha elhúzódna.
Megpróbáltam vágyaimat a helyére tenni. Megpróbáltam úgy kezelni, mintha munka lenne, amikor a vágyaim nem voltak mások, mint egyszerű eszközök a vagyonszerzéshez. Főleg, amikor már magam döntöttem el, hogy kivel fekszem össze, kit engedek az ágyamba. Egyre ügyesebben rejtettem el a vágyakat, hogy a kellő időben vessem be őket. Most nehéz volt, de kibírtam. Kibírtam, hogy nem csókol. Erős voltam és engedni is akartam neki. Engedni, hogy úgy és azt tegye velem, amit akar. Éppen csak egy kicsit kellett nyújtóznom fölfelé, hogy ajkaihoz közel kerüljek egyetlen leheletnyi távolság tátogott így közöttünk.
– Vigyél csak, ahova szeretnél és annyit vegyél el belőlem, amennyit a vágyaid akarnak... a tiéd akarok lenni – Leheltem szavaimat a puha ajkakra. Egy pillanatra, alig érezhetően csókot leheltem rájuk. Élveztem, hogy az enyémek, még ha ő csak ma estére is akarna megkapni. Nem tudhattam biztosan.
Megszorítottam a kezét. Nem tudtam szüksége volt e bátorításra, de annak szántam. Érezni akartam a testét magamon, az illatát a bőrömön, mintha ezektől én magam is felszabadulnék. Csak a szívem mélyén kívántam, hogy bár tisztán, bár selymekben látott volna először.

Lysander & Sair

Sair & Lysander

Farkaséhség

Ajkaink éppen csak összeértek egy pillanatra. Nem tudtam, hogy mikor esett volna nekem, ha nem lépem meg ezt. Nem volt több egy finom mozdulatnál az egész, mégis szinte elfeledtette, hogy ott állunk a hideg Északon. A hűvös szellő, a fagyos föld a talpunk alatt, mintha egyszerre szűnt volna meg létezni. Hagytam, hogy a vágyam forrósága végig perzseljen és közben még jobban hozzá simultam. Szerettem volna a bőrét érezni a saját bőrömön… az illatát még közelebbről… még sokkal közelebbről. Jóformán azt sem fogtam fel, hol érintem… egészen addig, míg le nem húzódtam. Akkor ujjaim a kézfejére vándoroltak, hogy finoman megszorítsam. Fogalmam sem volt, hogy kellett-e neki ez a bíztatás, én mindenesetre szíven adtam meg neki.
Nyeltem egyet, ahogy végig cirógatta az oldalamat. Minden porcikám beleremegett, a mondandójára viszont inkább elmosolyodtam. Nem tudtam eldönteni magam sem, hogy az elégedettségtől, amiért végre határozottabban érintett… mert valljuk be az a marás a csípőmnél, sokkal feltüzelőbb volt, mint a tőlem kapott enyhe csók lehetett. Még inkább hozzá dörzsöltem a testemet, hogy érezhessem minden porcikáját. Talán az tetszett, hogy nem akar osztozni. Az ilyen férfiakat többre becsültem, mint akik macska-egérjátékot űznek és azt várják, én térjek vissza hozzájuk újra és újra. Ő képes lett volna elvenni és meg is tartani saját erejéből azt, amire vágyakozik. Éreztem, hogy nem volt szükség magamat állandóan ezüst tálcán elnyújtani, hogy vegyen már el egy újabb éjszakára. A felesleges kerítés és csábítás nélkül is kellettem neki… és ez bár szokatlan volt, de tetszett.
– Hát akkor tarts meg. Csak rajtad múlik, hogy képes vagy-e rá, Sair… – Nevét szinte suttogtam, ahogy megint közelebb hajoltam az ajkaihoz.
Ujjaim a kezéről a mellkasára vándoroltak. Finoman érintettem a ruhát, rajta keresztül a bőrét, amit már annyira szerettem volna csókolni. Szerettem volna, ha ő irányít, ha máris megragadja a karom és elrángat bárhova… vagy egyszerűen a falhoz szorít és elvesz mindent, amim csak van. Mert nem volt másom, csupán a testem. Régen kényes voltam, régen ágyban voltam hajlandó magamba engedni a férfiakat… igaz azok nem is vonzottak magukhoz ennyire, ha még, akkor Lyn pillanatok alatt eltávolította őket a közelemből.
Egyszer éppen az egyik hátsó helyiségben fürdőztem, alig tizenhat évesen, mikor egy őrültnek ható fickó berontott. Jól emlékszem, hogyan izzott a tekintete, ahogyan rám nézett. Képes lett volna ott ácsorogva felfalni csak szemei villanásával. Tetszett, ahogy rám nézett és ahogy Lyntől követelte, hogy én kerüljek az ágyába aznap. Jól emlékszem nevelő anyám szavaira: Ő most nem dolgozik. Talán látta rajtam, ahogy élveztem, hogy magának akar az a férfi. Ő is talán megtartott volna, de akkor még túl fiatal voltam, hogy azt igazán felfogjam. Sosem vágytam igazán arra ezen az egy eseten kívül, hogy valaki kiszakítson az életemből… ott Északon viszont mindennél jobban. Egy koszos, rongyos rab voltam, aki pár napja még bűzös fickók társaságában aludt a Falon, szinte várva mikor esnek neki többen. Menekülni akartam a saját életemből. Csakhogy fogalmam sem volt, mi lesz, ha visszatérünk Királyvárba.  
– Tarts meg… mert most a tied akarok lenni. – Ismételtem meg és finoman csókoltam megint az ajkaira. Közben kezem vándorútra indult a testén. Végig simítottam a hasán, az oldalán, érezve a melegét, minden rezdülését.
Egy pillanatra elhúzódtam tőle, hogy benyomjam testünk közé a kezemet, megérintsem odalent is, a lábai között. Ott is kellemesen forró volt, megnyugtató meleg áradt belőle, így egy fél mosollyal az arcomon, megint végig simítottam a hasán és mellkasán. Egy kicsit a fogadó felé toltam, jelezve, hogy most már igazán jó lenne bezárkóznunk valahova.