Ármány és szerelem

Egy királynő körül mindig sokan megfordulnak, mind nagyon fontos személyek, sőt egyenesen nélkülözhetetlenek. A Vörös Erődben az élet már csak ilyen. Nem mintha egy nemesi ház udvara bármiben is másként működne. Ugyan az a színjáték csak éppen kicsiben, ami itt folyik ezúttal igazán nagyszabásúan és nagyon nagy tétekkel.
Természetesen eme bölcs tanácsadók, és önzetlen segítők, akik mind oly nélkülözhetetlenek egyben valahol a saját érdeküket is keresik, vagy ha még tisztábban nézem a dolgokat, akkor semmi mást, csak a saját érdeküket. Én sem vagyok kivétel. Velem sincs ez másként. Talán csak az a különbség közöttünk, amilyen érdekek mozgatnak engem, és amilyen érdekek mozgatják őket.
Akad, aki a királyság javát tartja szem előtt, akad aki csak a saját pecsenyéjét sütögeti, akadnak egyszerű haszonlesők, persze ők is nélkülözhetetlennek próbálnak tűnni, főleg ők próbálnak annak tűnni, hiszen rájuk egészen biztosan éppen úgy nem lenne semmi szükség itt sem, ahogyan nincs máshol sem.
Az én motivációim valamelyest különböznek. Nem keresem a házam javát, kijátszani sem próbálom a királynőt, hogy őt letaszítva saját ülepemet helyezhessem a Vastrónra. Éppen ellenkezőleg. Bár az ország ügyei engem sem hagynak hidegen, hiszen a nagyurak döntéseinek és civódásainak általában az egyszerű ember, vagy a katona issza meg a levét, és fizeti meg az árát az életével, a családja életével, egész élete munkája pusztulásával, s mindez egy ilyen sakktáblán sokszor soha senkinek fel sem fog tűnni.
Most mégis valami olyan vezérel, ami alighanem a sok tanácsos, jóakaró, nélkülözhetetlen segítő egyikét sem. Egyszerűen szeretném ezt a gyönyörű fiatal nőt boldognak látni, és ha nem is sokáig, csak pár lopott pillanatig levenni az uralkodás, a nemesek civódásának és minden egyéb megoldandó problémájának a súlyát a válláról.
Nekem ez a fontos. Fontos, hogy biztonságban legyen, hiszen a testőre vagyok, és ha kell az életem árán is megvédelmezem. Fontos, hogy boldognak lássam, fontos, hogy az a gyönyörű és életerős fiatal nő maradjon, amilyen először megláttam, és ahogyan már az első pillantásra megérintette a szívemet. Nagyon sokáig nem akartam ezt bevallani még magamnak sem, de hazudni sosem volt becsületes dolog, saját magunknak meg ráadásul még ostoba is.
Neki persze sosem vallanám be, milyen érzések vezérelnek, milyen érzések tartanak mellette ha kell tűzön-vízen át. Ő a királynő, akinek majd egyszer egy jelentős lordnak kell nyújtania a kezét, egy nagy ház fejének, ki méltó párja, szövetségese, és egyben támasza is lehet a trónjának. Ezek közül egyik sem mondható el rólam. Álmodozni persze egészen addig szabad, amíg meg tudom húzni a határvonalat az álmok és a valóság között.
Most pedig sajnos nekem is ármányhoz kell majd folyamodnom, hogy elérhessem a célomat. Nem szeretem sem a hazugságot, sem azokat, akik mívelik, de most sajnos kénytelen vagyok beállni a sorba.
Alapos munkába került előkészíteni ezt a kis kirándulást, és nem is véletlen, hogy mára időzítettem. A királynő programja ma nem olyan, hogy éppen az udvar akár ne nélkülözhetné őt egy rövid időre, pár órára, talán egy fél napra.
Gondosan kiválasztottam a majd véletlenszerűnek tűnő útvonalat, a gyönyörű virágos réten át, a szép zöld tisztáson, a csacsogó patak mellett, ahogyan gondosan felmértem azt is, hol fognak várakozni azok a katonák, akikről úgy remélem, hogy nem megvesztegethetőek és a szavuknak súlya, a becsületüknek jelentősége van számukra. Őfelsége nem fogja észre venni őket, nem fogja tudni, hogy annak ellenére, hogy ő úgy látja majd, egyedül kísértem el, szöktettem meg a Vörös Erődből, bár senki nem fogja hallani a közöttünk lefolyó beszélgetést, és egy kicsit valóban minden gondot lehet majd a válláról, mégis az egész kis kirándulás gondosan biztosítva van, az ő biztonsága pedig alaposan megszervezetten itt is gondosan felügyelve.
A gaz ármányban természetesen bűntársam is akad, kit csak most, hogy éppen valóra válni készül a cselszövés avatok be, mégpedig az istállómester. Szomorú üzenettel fog őfelsége elé járulni, mely szerint kedvenc lova oly kórságban szenved, melynek orvoslása mindenképpen az ő jelenlétét is kívánja, s márpedig a szükség órájában egészen biztosan nem hagyná magára a szép jószágot, akit annyira megszeretett.
Természetesen a gyönyörű hátasnak semmi gondja nincsen, hacsak az nem, hogy neki is hiányzik már a gazdája, és az együtt eltöltött szabad percek, a féktelen száguldás a szélben, szeretett gazdája simogatása, törődése.
A paripa, az én hűséges lovammal együtt fogja várni a királynőt a Vörös Erőd egy kevéssé használt kijáratánál, melyről akár még azt is kijelenthetjük valamelyest titkos is. Nem sokan ismerik, nem sokan használják, talán éppen azért, mert félreeső. Van egyszerűbb módja is annak, hogy a fontosabb hivatalokat, gyakoribb célokat meg lehessen közelíteni.
Az istálló mester pedig éppen hozzám fogja vezetni a királynőt, én pedig kénytelen leszek vállalni minden felelősséget eme hazug és ármányos cselszövésért, melyet ellene szőttem, hogy egy kicsit kiragadjam a mindennapok, és a birodalom gondjainak karmai közül. Nekem sokat megér, hogy ha csak rövid időre is, de felszabadultnak, boldognak lássam őt.

Igen. Hasonlóra számítottam. Daenerys Targaryen egy csodálatos, érzéki és vonzó ifjú hölgy. Ugyanakkor nem mindennapi életutat járt be fiatal kora ellenére. Alig 21 éves és nagyon komoly kihívásoknak kellett megfelelnie, és nagyon nehéz csaták vannak mögötte. Királynővé kellett válnia, ha életben akart maradni. Hasonló reakcióra számítottam. Szép elképzelés lett volna, hogy megsimogatja a lova homlokát, szerelmesen a nyakamba borul és kilovagolunk egy önfeled szökésre a mindennapok gondjai elől. Ez bizony csak ostoba romantikus álmokban valósulhatott volna meg. Ugyanakkor. Én sem az a fajta voltam sosem, aki bármitől is megijedt volna.
- Baerys elmetsz.  
Ez sem fog tetszeni neki, de nem különösebben törődöm vele. Én rángattam bele szerencsétlent a bajba és nem is ő fogja vállalni érte a felelősséget. Szilárdan állom a királynő tekintetét, és nem fog választ kapni egészen addig, hacsak az én tekintetemben látható kihívás nem lesz számára az, amíg az istállómester halló távolságon kívül nem kerül.
Kettesben akartam maradni vele. Olyan dolog ez, amilyet ha kicsit bele gondol, soha nem engedhetett volna meg magának. Eljött az istállómester után, mert aggódott a lováért és még arra sem volt gondja, hogy az hova vezeti, hogy kíséret legyen vele, tulajdonképpen ha úgy akarnám, most tehetnék egy borzasztó nagy szívességet a Lannistereknek, vagy bárkinek aki a Vastrónra áhítozik.
Nem szólalok meg, csak kezem a kard markolatára vándorol, miközben néma csend köszönt ránk. Akarom, hogy érezze a dolgok súlyát. Akarom, hogy átjárja a félelem. Akarom, hogy egy pillanatra felvetüljön benne a gondolat, hogy végezni fogok vele, és nincs itt senki, aki megállíthatna, nincs itt senki, aki a segítségére siethetne, és bizony ezen a kijáraton már messze járhatok, mielőtt bárki neszét venné annak, hogy épen megölték a királynőt. Látni a akarom a felismerést a tekintetében, a rémületet, ami valóssággá teheti az egészet. Amennyiben kell, még kezemmel a kard markolatán egy-egy lépést is megengedek magamnak, mielőtt megszólalnék.
– Ez felség egy végzetes hiba, amely az utolsó is lehetett volna az életében. Amennyiben most nem én várom itt, hanem éppen Baeryst használják fel arra, hogy ismerve a lova iránt érzett szeretetét, aggodalmát, és hogy mennyire önrenehezednek a gondok mostanában, könnyen érhetett volna tragikus véget ez a mai nap.
Igen. Megfenyegetem. Méghozzá életveszélyesen, mert éreznie kell a súlyát mindannak, ami történt, és éreznie kell, hogy mekkorát hibázott. Még egyszer erre nem kerülhet sor. Még egy ilyen hibát nem véthet. Boldogok lehetnek azok, akikhez olyan kegyes a sors, hogy hasonló gondatlanságukat még lehetőségük adódik megbánni. Hiába van valakinek magas rangja. Az urak aranyai adják meg az élet árát és az orvgyilkos pengéjén mindenki élete megfizethető.
– Itt az ideje, hogy kicsit félre tegye a gondokat. Higgye el, nem szaladnak el azok sehova, és a gyötrődés, a kimerült harc velük megoldást sem fog eredményezni. – tudnia, éreznie kell, hogy igazam van. Ahogyan ezt a hibát elkövette, éppen úgy követhet el másikat is, ha nem enged magának pillanatnyi szünetet, amely kicsit megszabadítja a gondok terhétől, melynek során lehetősége lesz kicsit feltöltődni, hogy aztán megújult erővel térhessen vissza a kötelességéhez.
– Én is teszem a dolgom, ahogyan mindenki más. Vigyázok önre. Ha kell, a kardomat hívom ehhez segítségül, ha kell csupán barátként állok ön mellett, ha megengedi. Hóvihar már útra kész. – ezt nem kell tovább ecsetelnem, elég csak ránézni a lóra, hogy mennyire várja hogy gazdája végre időt szakítson rá, hogy újra együtt száguldjanak a szabadságba.
– Drogon is biztosan hiányolja már önt. Később pedig, ha úgy látja, hogy mégis hiba volt, királyi előjoga lesz engem hibáztatni az elpocsékolt idő miatt.
Magyarázatot kért, és magyarázatot is kapott. Ő a királynő, és neki kell meghoznia bizonyos nagyon nehéz döntéseket. Neki és senki másnak. Csak neki van joga hozzá, és utána minden felelősség az övé lesz.
Én pedig a katona vagyok, aki megannyi éven át szolgált a nemesek udvarában, aki ismeri az orvgyilkosok és megbízóik észjárását, és aki a maga sajátos módján vigyázni próbál a királynőjére, akiben nem csak a kötelességet, nem csak az uralkodót látja, hanem annál sokkal többet is, és talán tanítani neki valamit, ami még akkor is megóvhatja az életét, ha én már nem leszek, vagy nem lehetek mellette.
– Megtisztel hát a társaságával, hogy elkísérhetem egy sétalovaglásra? – nyújtom felé a ló kantárját, és leteszem a döntést a kezébe. Nem akarom, és még csak meg sem próbálom megmondani neki, hogy mit tegyen. Nem véletlenül ő ül azon a trónon, ezt pedig tiszteletben tartom, és amit éreznie is kell, éppen úgy, ahogyan az imént meg kellett hogy borzongassa a halál hidege. A döntés az övé, és bárhogyan is fog dönteni, elfogadom.

Az ő dolga sem egyszerű, ezzel tisztában vagyok. Egy fiatal lány, aki elvesztette a családját, elvesztette az életét, nem is egyszer, pedig még nagyon fiatal. Most pedig egy egész birodalom sorsa szakadt a nyakába, a férfiak világában kell helyt állnia, és bizonyítania nőként, igazi támasza pedig nincs. Szövetségesei, tanácsadói vannak, de mind érdekből maradtak mellette, vagy álltak mellé, azt pedig nem tudhatja, mi és meddig marad úgy, ahogy most van.
Ezzel együtt pedig meg kell tartania egy szerepet, melyhez velem szemben is ragaszkodni próbál, még akkor is, ha jelen esetben ennek most nem sok jelentősége van. Én pedig nem zökkentem ki belőle. Neki, magának kell megtalálnia az egyensúlyt az életében, éppen úgy, ahogyan a harcosnak, mikor a kardforgatást tanulja. Biztosan kell állnod a lábadon, akár egy országot vezetsz, akár csak karddal véded az életed. Ha kicsúszik a lábad alól a talaj, mindkét esetben gyorsan lehet végzetes a számodra. Hibát elkövetni általában csak egyszer lehet.
Az én dolgom sem egyszerű. Éppen azért, mert ő egy nő. Nem úgy nevelték, nem úgy tanították, nem azokat a dolgokat ismerte meg, bizonyos értelemben még mindig igazán találja, hogy mikor minek van itt az ideje, vagy kitől, mikor és mit fogadhat el. Egy bizonyos távolságot mindenkivel szemben tartani igyekszik, azt pedig csak az idő mondja majd meg, ez mennyire volt bölcs döntés.
Ugyanakkor ha tetszik neki, ha nem, ha elfogadja, ha nem, kénytelen leszek tanítani őt. Kénytelen leszek bizonyos dolgokra felhívni a figyelmét, másokkal pedig megismertetni. Másként egészen egyszerűen nem fogom tudni megvédeni, sem én, sem más.
A férje azt mondják nagy harcos volt. Én csak azt mondanám szerencsés. Olyan nép fia volt, akik szemtől-szembe támadnak, karddal, megvívva a csatáikat. Errefelé ez nem igazán divat. Itt inkább arra kell odafigyelned, hogy ha valaki hátba vereget, jó eséllyel a legjobb helyet keresi a tőre számára, ahova döfheti. Ez egy másik világ.
Itt én ismerem ki magam. Ki tudja? Nyílt párbajban talán esélyem se lett volna a férje ellen. Talán valóban olyan rendkívüli harcos volt, ahogyan azt híresztelik. Ugyanakkor. Ha meg kellett volna ölöm, és tudom, hogy milyen kardforgató hírében áll, aligha választottam volna azt az utat, hogy nyíltan hívom párbajra őt.
Nem túl becsületes? Valóban nem az. De sem a politika, sem a nemesek világa soha sem volt, és nem is lesz becsületes. A lovagi eszmék csak a versekben és regékben mutatnak szépen. A valóságban sajnos mindenre fel kell készülni.
Szó nélkül adom át neki a kantárt, és segítem fel a lóra. Számomra most az is egy kis győzelem, hogy elfogadta ezt a kis ármányt, ahogyan megpróbáltam elrabolni őt az birodalom ügyeitől. Az pedig igazi jutalommal ér fel, hogy kettesben tölthetek vele bizonyos időt, még akkor is, ha igazán nem leszünk kettesben. Úgy nem tudnám biztosítani a védelmét.
Az általa választott tempóhoz igazítom a lovat, csendben követve őt, hiszen itt csak jött azért, hogy valamelyest megpróbálhasson kikapcsolódni. Nekem mindenre oda kell figyelnem.