Királyvár még akkor is magányos hely tud lenni, ha az ember elfoglalja magát. És itt nem csak atyám munkájára gondolok, ami az én nyakamba szakadt, a Kistanács üléseivel együtt, hanem arra is, ami azon kívül zajlik. Lady Florent, például, akit azóta a nap óta sem tudtam kiverni a fejemből, és akinek a társaságát minden adandó alkalommal keresem, még akkor is, ha tudom, milyen veszélyeket rejteget magában. Ő a Pénzmester leánya, valakié, aki lényegesen tapasztaltabb és befolyásosabb nálam. Valakié, akinek a jóindulatára szükségem van, és nem szeretném eldönteni egyhamar, hogy a magánéletemben, vagy a tanácsteremben van-e rá nagyobb szükségem. Az aggodalom és felelősség kereszttüzében a mai nap örömteli – ma kellene ideérnie a húgomnak. Már folyik is a készülődés, a szolálók előkészítették a szobáját, az őrség kijelölte, ki kíséri, és hová. Édesanyánkat elhívta a kötelesség, és egy távoli rokont látogat meg a városon kívül, de hagyott egy levelet Lara szobájában, amit még ma ellenőriztem, de senki sem nyitotta ki az időpont előtt. Izgatott vagyok, és alig tudom kivárni a viszontlátást. Le kell küzdenem a késztetést, hogy kilovagoljak a városkapuig és vissza, remélve, hogy meglátom őket út közben. Végül csak megérkezik a hintó, és az őrök is vele együtt. Alig állapodnak meg, már oda is lépek, és nyújtom a kezem, hogy lesegítsem húgom az utazóalkalmatosságból. – Üdvözöllek Királyvárban, drága húgom – mosolygok rá, és biccentéssel jelzem a felsorakozott főszolgálók hosszú sorát. Mind parancsot kaptak már, hogy Lynara minden kívánságát úgy teljesítsék, mint bárki másét a családból, de meg kell majd ismernie őket még. – Bízom benne, hogy nem volt nehézséged az utadon. Gyere, sok mindent kell megbeszélnünk!
Kislány kooromban nem nagyon mentünk sehová, anya meg én. Talán azért, mert háború dúlta az országot, és ilyenkor akinek nem muszáj, az nem is kel útra... ki tenne ki fölösleges veszélyeknek egy nemes hölgyet és egy gyermekeket? Ennek okán, nem túl sokat láttam a világból. Hiszen amikor már jöhettem-mehettem volna, elkísérhettem volna a fivéremet Királyvárba, akkor atyánkat kellett ápolnom. Mivel nem utaztam még soha ilyen messzire, természetes, hogy számomra már maga az út is egy élmény volt. Míg a dajkám gyakran sóhajtozott, hogy lassan haladunk, sose érünk oda, és te jó ég milyen rossz egy hintóban zötykölődni; addig én lelkesen bámészkodtam, sőt, amikor épp kietlenebb területeken vezetett az utunk, olyankor a saját lovamon baktatva gyönyörködtem a tájban. Mert hát, természetesen a lovam is velem tart Királyvárba, nem hagynám otthon, egyedül. Sokat méláztam rajta, hogy vajon milyen lehet most Ryden, sok dolga van-e, vagy tud azért néha pihenni is, lesz-e egy kis időnk néha arra, hogy beszélgessünk... lefogyott-e, változott-e a megjelenése? Már alig vártam, hogy láthassam! Amikor megállt a hintó, még mindig a frissen szerzett, csapzott kisállatot öleltem, aki a kendőbe csomagolva, elégedetten pislogott ki karjaim közül. Amikor megpillantottam a testvérem, alig tudtam legyőzni a kísértést, hogy boldogan felsikkantsak. Csak azért nem tettem, mert tudom, hogy egy igazi hölgynek ilyesmit nem illik. De a vigyor, az levakarhatatlan volt az arcomról. Óvatosan fogtam meg a kezét, a macskámat pedig az egyik szolgáló gondjaira bíztam addig is, amíg nem foglaljuk el a szállásunkat. - Alig vártam, hogy ideérjünk! - mosolygok vissza rá, miközben végigszalad a tekintetem a szolgálókon. Anyánk, úgy látom ismételten nem spórolt a részleteken, de most inkább nem foglalkozom ezzel. - Nem volt gond... két napja lesántult az egyik lovunk, de nem akadt más nehézség. - még egy kicsit meg is rázom a fejem, ezzel is jelezve, hogy minden rendben volt. Nem támadtak ránk, és nem szenvedtünk hiányt semmiben. - El kell mesélned, hogy mi minden történt veled amióta nem láttalak? - szélesedik a mosolyom, majd csillogó szemekkel mérem végig alaposabban is. A ruhája elegáns, és talán egy kicsit díszesebb is, mint azelőtt. Kicsit fáradtnak tűnik, de ezen kívül... olyannak tűnik, mint azelőtt. - Keressünk egy békés helyet, és avass be mindenbe, mik itt a szokások? Szerinted láthatom valamikor a Királynőt? Olyan sokmindent hallottam már róla! - hát, erről beszéltem. Amikor Rydennel vagyok, csak úgy áradnak belőlem a szavak, szinte fékezhetetlenül. Szinte.
Még emlékszem, milyen volt először Királyvárba vágtatni. Sosem kértem a kinevezést – ami azt illeti, egészen tetszett a gondolat, hogy én maradhatok Tövisvár ura, amíg atyám a Királynő tanácsában ül. Csak az utolsó napon döntött úgy, hogy mégsem lesz képes megtenni az utat. Márpedig megpróbálta – egészen az ajtóig küzdötte magát, mielőtt összecsuklott, és vissza kellett tennünk az ágyába. Sokan úgy gondolják, atyám erős akaratú ember, de valójában csak makacs, mint egy öszvér. Emlékszem az útra, a hosszú lovaglásra, és Darnis kekeckedésére. Versenyezzünk? Ám legyen. Induljunk felfedezőutakra? Rendben, drága öcsém…Így egészen kalandos utunk volt a fővárosig, el kell ismernem. Mit meg nem adtam volna akkor, ha együtt van a család, és Lynara is velünk utazik. Legalább annyira értékelte volna az utat, mint én. Most azonban, ahogy a hintó előtt állok, és kinyújtott kézzel üdvözlöm, úgy sejtem, neki ez az út sem lehetett éppen másodrangú. Nem tudom, húgom utazott-e valaha távolabbra, mint a birtokaink határa, ami azt illeti. Amikor viszont meglátom húgomat, pontosabban a macskát az ölében, a szemöldököm, akaratlanul, is fölszalad. Odahaza még nem volt kisállata… – Mi pedig alig vártuk, hogy ideérjetek – mosolygok vissza rá. Az utak meglepően békések az elmúlt időszakban, leszámítva a dothrakiakról érkező jelentéseket délről, de az a Nyugatföldekről jövő utat nem veszélyezteti. – Atyánk posztja lefoglal – válaszolom a kérdésére, hogy mi minden történt, amióta nem találkoztunk. Elkezdek sétálni a bejárat felé, enyhén elkanyarodva a szolgálók irányába. – Jobban, mint gondoltam, ami azt illeti. Van rá bármi remény, hogy a közeli jövőben visszaveszi a székét? Amikor odaérünk eléjük, három ember előrelép – egy idősödő nő, a szakácsunk, egy középkorú férfi, és egy másik, fiatal fiú, aki alig idősebb nálam, ellenben kevesen vannak, akik olyan jól látnák el a feladatukat, mint ő. – Anyánk a lelkemre kötötte, hogy bemutatlak a ház népének, mielőtt visszavonulnál. Ők itt a szakácsunk, az istállómester, és a testőrség vezetője. Volt komornyikunk is, de tudod milyen anyánk, abban a percben átvette a vezetést, amint betette a lábát a házba – mosolygok a húgomra. A három alak meghajol. Megvárom, hogy szóljon valamit, de szívem szerint már a ház hűvösében lennék, egy asztal mellett, és hallgatnám Lya történetét arról, mi minden történt vele.
Nem tagadom, hogy már az utazás puszta gondolata is izgatottá tett. Sosem mentem még távol az otthonomtól, én nem jártam meg a háborút se Királyvárat, se más távoli vidékeket. Talán ha fiúnak születtem volna, már az egész világot bejártam volna... Örülök, hogy nem változott semmit sem Ryden. Kicsit tartottam tőle, hogy majd ez a hely még fogja változtatni, hogy rá sem ismerek olyan mértékben meg tud változni az itt eltöltött idő alatt. Ahogy kisegít a hintóból, legszivesebben át is ölelném, de jelen körülmények között ilyesmit nem tehetek... Nem illene, azt hiszem. - Tudom, hogy nagy felelősség ez neked.- bólintok miközben kicsit fel is sóhajtok. Sejtettem, hogy aggódik atyánk miatt, de nem szeretnék a kérdésére itt válaszolni. Ráadásul mester sem vagyok, így a leghalványabb fogalmam se lehet arról, hogy mikor lenne képes átvenni a helyét. Inkább csak mosolygok a fivéremre, ezzel próbálom felé jelezni, hogy ez olyasmi amit békésebb körülmények között szeretnék elmondani. Amikor bemutat a szolgálóknak, csak rájuk is mosolygok, és próbálom fejembe vésni az arcukat. - Bizonyára kiválóan végzik a dolgukat, ha anyánk is elégedett... Köszönöm, hogy így fogadtak. - biccentek feléjük, majd befelé veszem az irányt, hogy bátyámmal az oldalamon megismerkedjek új lakhelyemmel. - Anyának el kellett mennie valahová? - kérdezem halkan, hogy csak ő hallja. - Remélem apánkhoz megy, talán a jelenléte jó hatással lenne rá, és javulna az állapota is valamennyit.
Kezdőlap 
