Faeyila Ahrassar

Atyám: Egykor ismert braavosi kardforgato mester, aki eletenek nagy reszet a csaladjanak szentelte; nehez munkaval keresett meg minden aranyat, amit csaladjara aldozott, es keves szabadidejeben kardforgatasra tanitott, hogy amikor eljon az ideje, meg tudjam vedeni magam es a hugom barkitol, akivel szemben allnank. O volt az is, aki biztatott arra, hogy elhagyjuk Braavost; es lassan mar egy evtizede nem is hallottam felole, igy joforman azt sem tudom, eletben van-e meg, vagy mar az orok vadaszmezoket jarja.

Anyám: Szepsegerol es jo sziverol ismert no volt, aki eletet egy bordelyban kezdte, es minden bizonnyal ott is vegezte volna be, ha nem ismeri meg az apamat; szerelmuk tundermesebe illoen tokeletes volt, meg ha nem is eltek gazdagsagban es joletben. Szereto anya volt es gondos feleseg, aki minden figyelmet csaladjanak szentelte; es bar tudom, a favoritja mindig is a hugom volt, nem neheztelek ra - halala utan igyekszem csak a jo pillanatokra emlekezni, valahogy kizarva elmembol azt, hogy rettegett tolem, es a magiatol, amit magamban hordozok.

Testvéreim: Szelid, odaado szivu lany, csaladunk buszkesege, remenye egy jobb jovore; szuleink kedvence, akinek eletet mar apro gyermekkora ota meghataroztak. Kulonosen tehetseges a gyogyitas teruleten; mig en kardot forgatni tanultam, o ellatta a sebeimet, foltozta a ruhaimat es biztatott arra, hogy egy jobb verzioja legyek onmagamnak. Anyank halala megrazta, es minden bizonnyal ez volt az, ami vegul arra osztonozte, hogy velem tartson utazasaimban; es bar sosem fogom ezt neki mondani, de orulok, hogy velem van, meg ha gyakran inkabb hatraltat, mint kisegit.

Barmennyire is szeretnem azt mondani, hogy a csaladom szeretete es tamogatasa formalt olyanna, amilyen most vagyok, minden bizonnyal hazudnek; hiszen amiota csak az eszemet tudom, a szuleim mindig is valamennyi tavolsagtartassal kozeledtek felem, minden bizonnyal felelmuk altal vezerelve a magia irant, amit nem ertettek. Szeretetuk es torodesuk szinte mar hivatalos volt es huvos, igy elobb-utobb rakenyszerultem arra, hogy sajat magam neveljem fel, tavolsagot tartva mindenkitol, akiben kart tehettem volna. Talan egeszen mostanaig igyekszem mindenkit megvedeni magamtol; bar az evek soran mar urava valtam a tuznek, ami bennem eg, de mar korantsem annyira egyszeru megnyilnom masok elott, mint azt szeretnem - talan egyedul hugom ismeri a megfelelo modszert arra, hogy kozel keruljon hozzam, kockaztatva ezzel azt, hogy megegeti magat.
Igaz, barmennyire is szeretnem ezt megtenni, nem zarkozhatok el mindenki elol; mivel nem akartam magam orok maganyra itelni, meg kellett tanulnom alkalmazkodni az emberekhez es szituaciokhoz, kameleonkent levedleni az igazi enem es felolteni egy olyan alarcot, ami kepes kivivni masok szimpatiajat. Hosszu eveken at gyakoroltam a szofisztikalt beszedet es szelid mosolyt, ami moge igazi intencioimat rejthetnem, mig egy nap az emberek keptelenek voltak belatni moge; megtanultam elrejtozni a vilag elol, regi baratkent fogadni a maganyt es elvezni, amit az effele viselkedesmod adhat: a szimpatiat, erdeklodest, csodalatot.
A szuleim altal kapott, a szeretet alarca moge rejtett huvos tavolsagtartas miatt hamar megtanultam, hogy az erzesek masodrenduek; az osztonbol eredo felelem mindig erosebb lesz a szeretetnel es szerelemnel, lancba veri es metaforikus ketrecebe zarja oket, hogy utana ne tudjanak szabadulni; bar en, szemely szerint, onkent hoztam meg a dontest arrol, hogy senkit sem engedek majd tul kozel magamhoz, azokon kivul, akikhez a verem kot. Hugomtol gyakran hallom, hogy kobol van a szivem; es bar korabban mindig kijavitottam, hogy nincs igaza, csupan rezervaltabb vagyok az erzelmeim kimutatasaban, mostanra mar nem teszem meg, foleg a konfliktus elkerulesenek erdekeben. Pedig nagyon gyakran van ugy, hogy rengeteg akaraterombe kerul nem raszolni; gyakran erzem ugy, hogy szabadjara kene engednem a bennem lobogo futotuzet, utat engedni a duhomnek es csalodottsagomnak, de tudom, ezt nem engedhetem meg magamnak - hiszen ez veszelyes lenne nem csak a kornyezetemben levokre, de sajat magamra is. Egyebkent is, a duhot kordaban lehet tartani; de a szabadjara engedett tuzet meg az sem kepes megallitani, aki eletet adott neki es uralkodik rajta.
Gyakran felmerul bennem az az erzes is, hogy el vagyok atkozva; mintha Westeros es Essos osszes istene osszefogott volna ellenem, atokkent ultetve belem a tuz magiajat, tombolo vagyat es akaratat, hogy probara tegyen, hol van szamomra meghuzva az a bizonyos hatar, amit nem vagyok hajlando atlepni. Egyutt elni masok irantam erzett felelmevel mazsas suly a vallaimon; olyan, amit neha szivesen megosztanek valakivel, aki a szemeimben lobogo tuzet latva nem felve huzodna el, hanem hajlando lenne felem nyujtani a kezet, nem felve attol, hogy megegeti magat.

Mikor meg kislany voltam, anyam gyakran ismetelte, hogy a tuz magiaja aldas; megis, szemei a felelemtol csillogtak minden alkalommal, mikor latta, hogy szarnyaimat bontogatom a magiahasznalat teren, mig egy nap megtiltotta, hogy apro hazunk falain belul egyaltalan szo essen arrol, mire vagyok kepes. Emlekszem arra az estere, mikor arcat eltorzitotta a duh es szinte szitokkent dobalta iranyomban a szavakat arrol, hogy minden kepessegem csak atok, amit nem szabad tovabbi terjedesre biztatnom. Hosszu evekig ezek utan rettegtem is attol, mire vagyok kepes; csupan anyam halala utan, hugom biztatasara kezdtem el ujra felfedezni a kepessegeimet es a hatarait, mostanra egeszen impressziv dolgokat is kidolgozva.
Az aprobb dolgok, mint peldaul egy tabortuz vagy faklya meggyujtasa nem okoznak kulonosebb gondot; a mindennapi eletben, utazasaim soran ez egeszen hasznos kepessegnek bizonyult, elvegre is tavol tartja a vadallatokat es megkonnyiti a taborok felallitasat, es valamivel tobb koncentracioval meg akar a nem eppen kedvezo idojarasi korulmenyek kozott is el tudom erni, hogy a tabortuz ne aludjon ki, amig azt nem akarom.
Ellenben minden mas, ami nagyobb erobefektetest igenyel, mar megvisel - minel gyakrabban es minel nagyobb skalara probalom hasznalni a kepessegeimet, annal tobb energiat veszitek, mig vegul keptelen vagyok megallni a sajat labaimon; egyetlen egyszer probaltam meg, kivancsisagbol felgyujtani egy elhagyatott epuletet a semmi kozepen, aminek kovetkezmenyekepp harom napig nem voltam eszmeletemnel, halalra ijesztve ezzel a hugomat. Azota nem igazan probalkozom effele manoverekkel, a csatateren is inkabb kardforgatasi kepessegeimre bizva magam, mintsem a magiamra. Pedig mar ilyen is elofordult; viszont az egett hus szagat a mai napig nem birom kitorolni az emlekezetembol, igy nem hiszem, hogy barmi hasonlot is meg akarnek probalni a kozeljovoben.
Amit meg pozitivumnak tudnek itelni ebben a kepessegben, az az, hogy valamelyest immunis vagyok a tuzre; igaz, maglyan meg kulonosebb problemak nelkul is el lehetne egetni, de egy-ket percre talan a tuzbe tudom tartani a kezem, mielott tenylegesen bajom esne tole. Igaz, ezt is csak egyetlen egyszer probaltam meg - es ennek nyomat a mai napig viselem egy kisebb egesi serules formajaban a bal kezfejemen.
Nem kizart, hogy ha valamivel tobbet dolgoznek a kepessegeimen, egeszen nagy hatalommal birhatnek; de ahhoz mindenek elott szuksegem lenne egy mentorra - akarkire, aki barmilyen formaban talalkozott mar a tuzmagiaval es nem fel beszelni rola, vagy akar hasznalni is... De hiaba utaztam be Essos es Westeros nagy reszet, a mai napig nem talalkoztam senki ilyennel, igy egyelore sajat magamra vagyok itelve kepessegeim tovabbfejlesztesenek teren... Es nem probalkozom, beerem annyival, amim van, mielott kart tennek valakiben, aki csak rosszkor volt rossz helyen.

Az ejszaka sotet es csillagoktol mentes, a fak kozott susognak az arnyak.
A vallam folott nezek vissza ra; a tabortuz mellett alszik, osszekucorodva az osszes pokrocunk alatt, hogy vedje magat a hidegtol, de biztos vagyok benne, hogy meg igy is reszket, remalmai mazsas sullyal nehezednek ra, probaljak megfojtani. Mellette akarnek lenni; de konnyaztatta arcanak latvanya minden alkalommal egyre jobban faj, es nem tudom, mennyit tudok meg magamba fogadni belole.
Pedig anyank halala nem az en hibam volt; a betegseg mar regota emesztette torekeny testet, es mar a gyogyitok sem lattak szamara tul sok eselyt - megis, en voltam az, aki halalos agyanal ult, mikor utolso lelegzetvetelet vette, es bar egyikunk sem mondta ezt ki hangosan, tudtam, hogy engem hibaztat a halalaert.
Figyelem, ahogy a masik oldalara fordul; az alma zavaros, mint minden ejjel, es nem tudom, szeretnem-e tudni, mit latnak ilyenkor lelki szemei - es o sem beszel roluk, es igazabol nem is akarom, hogy beszeljen. A szavai megmergeznek; anyank neve mereg puha ajkain, es a csillogas a szemeiben korantsem baratsagos - es hiaba szeretem, mindennel jobban, hiszen a husom es a verem, neha langokban allva latom, ahogy szitkokat szor iranyomban. Tudom, hogy neheztel ram, amiert elfoglaltam a neki jaro helyet anyank halalos agyanal - es ezt sosem bocsatotta meg nekem.
Hatat forditok neki; a to vize feneketlen es ebenfekete, felszinet apro hullamok fodrozzak, es en fazosan huzom ossze magamon a kopenyem, remenykedve abban, hogy valamennyi melegre lelek benne - sikertelenul. Hazankra gondolok - a csatornak fole magasodo epuletekre, a hidakra, es a kis kertre a hazunk mogott, ahol apam a kardforgatasra tanitott; de az emlekeim megfakult arnyak csak, elszenesedett szelu pergamenek, tele jelentektelen szavakkal.
Szeretnem elfelejteni oket; a szentimentalizmus olyan dolog volt, amit itt, a semmi kozepen, egykori hazamtol ezernyi merfoldre nem engedhettem meg magamnak, foleg, hogy tudtam, eselytelen szamunkra, hogy valaha is visszaterjunk oda, ahol felnevelkedtunk. Bar hugom talan, egy nap meg visszater majd Braavosba - legalabbis az utobbi idoben egyre gyakrabban beszel errol, ugyanezzel csak szorosabbra vonva a metaforikus kotelet a nyakam korul; es egyre gyakrabban erzem ugy, hogy megfulladok, hogy hiaba kapok levego utan, az cserben hagy, es a vallaimra nehezedo suly lassan megfojt.
Lassan gazolok a vizbe; a hideg csontig mar, a kopenyem aljat diszito, atazott bunda mazsas sullyal tart vissza. Ujabb lepest teszek - a viz mar terdig er, en en elkepzelem, milyen lenne elmerulni benne teljesen, nem latni semmi mast a sotetsegen kivul es regi baratkent udvozolni az egeto fajdalmat, mikor az elteto levego helyett a tudombe csupan viz kerulne, akkora mennyisegben, hogy vegul megfojtson, megszabaditva az elet minden nehezsegetol, az emlekkepektol. Hogy eloltsa a bennem tombolo vihart.
A vizes ruhak masodik borkent tapadnak a testemre; reszketek, de kitartoan teszem meg az ujabb lepeseket a vizben, derekig er, hatkozepig, aztan elmerulok benne; vegre csend van, a gondolatok lassan halnak el elmemben, ahogy tudomben is egyre kevesebb levego marad...
...aztan apro keze a galleromra mar, es erolkodve huz ki a vizbol, csatakos, voros tincsei az arcom suroljak, hangja halk, remeg. A labaimra allok; eletben vagyok, nehezen bar, de lelegzem, es a hangok uj erore kapnak a fejemben. Nem nezek ra; a fube ulok a viz szelen, tiltakozon forditva el tole a tekintetem.
- Megigerted, hogy nem teszed meg tobbet. - Hallom a hangjan, hogy megkornyekezi a siras; nem kell raneznem, hogy tudjam, az arcat torolgeti, tekintete lyukat eget a profilomba, mielott sarkon fordulva vissza menne a tuzhoz es a kis taborunkhoz.
Tovabbra is a vizet nezem; es hosszu evek ota eloszor megfordul a fejemben, hogy talan nem kellett volna elhagyni Braavost. De mar tul keso; valahol itt, Westeroson, mar var rank valaki, aki ujra celt adhatna az utazasainknak, es ezt a lehetoseget ostobasag lenne megtagadni.

Mig hugom szinte tokeletes masa anyanknak, addig en inkabb apamra utottem; valamivel magasabb vagyok az atlagnal, ami karcsu testalkatommal otvozve akar a torekenyseg latszatat is keltheti, amig az ember kozelebbrol is meg nem nez maganak. Igaz, igy sem fog tul sokat latni, tekintve, hogy a lenge, noies ruhak helyett a kulonfele egyenruhakat es vekony bor pancelokat reszesitem elonyben, amik nem akadalyoznak sem lohaton, sem a harcban, ha esetleg arra kerulne sor. A praktikussag erdekeben ruhatarom elegge limitalt es legnagyobb reszet nadragok es ingek teszik ki, mind fekete szinben, hogy esetlegesen a verfoltok se latszodjanak meg rajta. Csak kevesen tudjak, hogy ruhaim rengeteg kulonbozo heget is takarnak, ujakat vagy regebbieket, amiket meg hugom minden igyekezete sem tudott tokeletesen eltuntetni hoka boromrol; ezeket altalaban el szoktam takarni a furkeszo tekintetek elol - ezert is viselek szinte mindig kesztyut, tekintve, hogy bal kezfejemen es alkaromon harom hosszu, melyvoros heg huzodik, emleke egy sikertelen harcnak.
Apam legszembetunobb oroksege megis az ebenfekete hajam, ami altalaban szabadon omlik vallaimra, puha hullamokba rendezodve; ritkan fordul elo, hogy ossze legyen kotve, olyankor viszont a hugom altal keszitett fonatokba es kontyokba van rendezve, valamennyi praktikussagot kolcsonozve nekik.
Gyakran hallom azt is, hogy azt az elso benyomast keltem, mintha marvanyba faragtak volna; arcom ritkan tukroz erzelmeket, vagy ha megis, akkor erosen limitalt formaban, mint peldaul egy apro mosoly vagy grimasz. Ebenfekete szemeim altalaban kozombosen furkeszik a kornyezetem, ritkan veve fel szemkontaktust barkivel is - nagyreszt a folosleges bizalmaskodas elkerulesenek celjabol.
A kozhiedelemmel ellentetben viszont nem vetem meg a noiesebb ruhadarabokat sem; neha szeretek hosszu, lenge ruhakba oltozni, amik kituno ellentetet kepezik azoknak a dolgoknak, amiket altalaban viselek... Bar ritka az ilyen alkalom, es tenyleg megindokoltnak kell lennie.
Felszerelesem allando kiegeszitoi meg a fegyvereim: az apamtol kapott, obszidian kesek, ket kard es az ebenfa ijam, amit egyszer fizetsegkent kaptam valakitol, akit sikerult kisegitenem valamilyen modon. Igaz, amennyiben arra kerul a sor, altalaban meg a hatalmas valasztek ellenere is a keseimet preferalom, esetleg az ijat, ha a tavolsag ezt megengedi; a kardokhoz kifejezetten ritkan nyulok, csupan ha mar nincs mas valasztasom.